Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-10 / 83. (84.) szám
A költészet napja Mintha egy őz dideregne Márai Sándor József Attiláról A pisztoly eldördült. Kegyetlen csattanásába alighanem irodalmunk lelkiismerete is beleborzong. Nem tudtuk megtartani őket, e nap két nagy ajándékát: sem a költőt, sem az írót. Kassa és a Gát utca, a felvidéki megbecsült polgár és a külvárosi, lenézett proli fényévnyi távolsága sorsukban s szándékukban közel került, egy szóba zsugorodott: a Rend. Az egyik őrizte, óvta — a másik felépítette. Nincs alku — mondták és élték mindketten. Nincs alku — élték és halták mindketten. Születtek, elvegyültek és kiváltak. Az egyik kiáltott, a másik hallgatott. „Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent” — írta a költő, és a tengerhez menekült. „Mert ringatnak, mint szeretőm s anyám? / Az Atlanti — s a Csendesóceán” — költötte az író, és a tengerhez menekült, „...olyan erővel volt költő, mint mikor az Isten néha elfoglalja az Általa teremtett világot,' testet ölt egy emberben. Ez a legtöbb, ami emberrel történhet: ha egy Isten szállást keres benne. De a költőket másképp jelöli meg az Isten: reájuk bízza, hogy alkossák meg magukban az istenit. Ebbe beleőrülnek, vagy belepusztulnak.” Ez történt, pontosan. Valószínűleg nem sejtette a kultúrpolitika 1964-ben, amikor József Attila születésnapját a költészet napjának jelölte, hogy milyen szerencsésen dönt. Szintén ezen a napon, csak öt évvel korábban, a század első áprilisában született Kassán Márai Sándor. Az egybeesés persze véletlen, de ha figyelmesen szemléljük a nagy író és a költő sorsát, a sok különbség ellenére néhány meglepő hasonlóságot is fölfedezhetünk. Márai négy évtizedes elhallgattatása az egyébként bőséges József Attila-képet is csorbította. József Attila életét, betegségét és költészetét igen jól ismerjük, tucatnyi igényes elemzés, monográfia, emlékezés jelent meg róla. Épp ezért az alábbi Márai-írások nem hírértékükben fontosak, sokkal érdekesebb megfigyelni, hogy a kortárs és igen nagy műveltségű író mennyire lényeglátóan ragadta még József Attila költészetét. A legelső írás két hónappal a költő halála után jelent meg: „Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abbéli az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumokat." 1944 márciusában, a német megszállás után a költő mottóját idézi a Naplójában: „Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt, de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni. Most elmentünk a pokolba. A dudások szólaljanak meg!" Tanulságos, amit a már emigráns Márai ír New Yorkban, 1952 januárjában: „József Attila verseit megtalálom a belvárosi könyvtárban. Babitsosai egy időben a legjelentéísebb magyar költő volt: másféleképpen volt költő, szólátomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy éréivé! szólalt meg költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol... De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte." 1983-ban naplójának utolsó előtti bejegyzése: „Emigráció. Rimbaud emigrált Afrikába. József Attila emigrált a sínek közé. Proust a betegségbe, Nietzsche a tébolyba. Krúdy emigrált Óbudára, ahol disznót hizlalt. (Nem sokat, csak egyet.)" A publicista Márai a Pesti Hírlap 1942. május 7-ei számában A költő sírja címmel cikket írt József Attiláról, újratemetése kapcsán: „A halatonszárszón temetőből Budapestre hozták és a Kerepesi úti temető díszsírhelyén hántolták el József Attila hamvait. Ezzel a kegyeletes cselekedettel a magyar hivatalosság és az irodalom barátai. önmagukat tisztelték meg. József Attila a kortársak között egyik legjelentékenyebb költőnk volt; igen, csak az idő tudja eldönteni, nem volt-e az első között? Ez és az őrület harminckét eves korában a vonat elé kergetett, proletár volt, tudatosan kiállt osztálya sorsáért, rendkívüli költéíi tehetségét sorstársai életérdekeinek szolgálatára szentelte. S mégsem volt programköltészet, amit művelt: minden szándékolt sorát átvilágította a gyöngéd derengés, mely a mélyebb, ösztönösebb, igaz költészet sugárzása. Halála és sorsa körül legendák vannak keletkezőben. Úgy emlegetik, mint a társadalmi rend egyik áldozatát. Ez a vád orvosi szempontból esztelenség. József Attila élete utolsó éveiben őrült volt, a — legtöbbször pubertáskorban keletkező — gyógyíthatatlan elmebaj, a tudathasadás, a skizofrénia áldozata. Ennek a szörnyű tébolynak nincs gyógyszere — legalábbis nincs fölényes gyógymódja —, nincs magyarázata. Semmi esetre sem mondhatjuk azt, hogy a nyomorúság és a társadalom közömbössége lobbantotta föl e lángészében a végzetes lelki nyavalyát. Ismerek milliomos skizofréneket is. Nem, az elmebaj szuverén, válogatás nélkül szedi áldozatait az angyalföldi nyomortanyákon -— ahol József Attila nevelkedett — és a nagyúri palotákban. Életkörülményein nem múlott betegsége, s öngyilkosságát sem lehet nagy emberi magányával és nyomorúságával magyarázni. Mindez végzet volt. Amiről persze lehetne vitatkozni: hogy szerencsésebb, nyugalmasabb, egy árnyalattal gondtalanabb életfeltételek mellett ez a gyönge test és rebbenékeny, érzékeny, beteg lélek nem birkózik-e eredményesebben a kórral? Ha lett volna „havi kétszáza" — mint híres versében panaszolta —, talán ellenállóbb a szervezet és a lélek. Nem a nyomor okozta a kórt, de a nyomor is részes abban, hogy a lélek nem bírta el egyszerre az élet és a betegség terheit. Halott magyar költéík sírja fölött általában olcsó és demagóg vállalkozás számonkénti a társadalmon az elhunyt zseni sorsáért a felelősséget. Nem is vállalkozom erre a szerepre. De jól ismertem József Attilát, zsenijét, tiszta lelkét, megdöbbentő életkörülményeit, s most, mikor díszsírhelyes halott lett belőle, nem hallgathatom el, hogy e költővel szemben tanúsított közömbösség csakugyan megdöbbentő volt és szívet szorító. Megmenteni talán nem lehetett, de lehetett volna segíteni, enyhíteni sorsát. S csak nagyon kevesen segítettek. Angyali lény volt ez a költő, embernek is, írónak is a legtisztább. Néha megtisztelt azzal, hogy felkeresett, elhozta egy könyvét, mely legtöbbször saját kiadásában jelent meg, s ilyenkor szemérmi közelharcokat kellett folytatni vele, míg meggyőztem arról, hogy kötelessége tőlem is, írótársától is elfogadni a könyv árát; s mindig csak anyfózsef Attila Április 11. A talló kalászait hányva s a verebek közé belesvén nagy szél kapott föl egyszer engem hirtelen, áprilisi estén. Gyerekeit kereste arra s engem talált ott épp az útban. Bömbölt, örült s én mosolyogva rengeteg mellén elaludtam. Vitt falvan, földeken keresztül, meghempergetett jó sárosra, cibálva és kacagva vitt egy pesti, csatakos külvárosba. Az uccán vidám jasszok lógtak s még vidámabban verekedtek, kiabáltak, kiabáltunk és a jasszok végül berekedtek. Mondom, valami nagy ünnep volt, a hívek templomokba mentek s reszketve, szomorú kézzel áldották őket meg a szentek. S hogy a harangok búgtak, fölnőtt a szívekben nagy, esti béke. A gyilkos végzett emberével s úgy menekült, kalaplevéve. Reménységnek és tulipánnak kicsikis deszka-alkotmányba 1905-ben ígyen iktattak be az alkotmányba. A kártyás munkásnak fiúként, s a szép, ifjú mosóasszonynak, ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, fejkendőbe kötözött gondnak. A szegényasszony rég halott már, de fiát a szél el nem hagyja, együtt nyögünk az erdőn éjjel s együtt alszunk el virradatra. a tragikus költéí, akit végzete nyit fogadott el végül, amenynyi csakugyan bolti ára volt a könyvnek, egy fillérrel sem többet. Végtelenül büszke volt s olyan alázatos, mint Assisi Szent Ferenc lehetett, a poverello. Mindig Petőfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy egy kávéházban ültünk. Petéífi egyetlen reánk maradt fényképe és József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak. S a poverello hangján tudott madarakról, virágokról szólani. Magánya, sorsa, vergődése a budapesti irodalmi kávéházakban, szörnyű, valószínűtlen nyomora, ordító egyedülléte és a betegség börtönében, őrült-zseniális szemének egy villanása, segélyt kérő és számonkérő nézése, hangjának izgatott és bensőséges suttogása, költészetének mély árammal telített varázsa: mindez félelmes, egyedülvaló tüneménnyé avatta ezt a költőt. Hangja egyre tisztul, egyre közelebb érezzük szívünkhöz és értelmünkhöz, mindegyre inkább fájlaljuk, hogy ilyen korán elhallgatott. A díszsírhelyre — milyen fájdalmasan visszás József Attila emlékével kapcsolatban ez a szó! — sokáig szórják ma jd a virágokat az emlékezők. Sokáig: amíg magyarul olvasnak." * Közös a nap, közös a napszak; mindketten április 11-én, este születtek. Közös a szél, de Márai csak megemlíti, míg József Attilánál központi, metafizikus gondolat: mint árvát kapja fel és viszi a csatakos külvárosba. S a végén, igazi árvaként egyetlen, utolsó társa is. Közös az ünnep is. Márai másutt erről így ír: „Születésem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy — sokáig — ünnepnek éreztem a személyes létezést, az életet. Arpilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami." Az értelem és a szív említése az Ajánlásban a József Attila-i ars poeticára rezonál, a Kassán pedig a költőre emlékeztető szublimáció: szigorúság, emlékezés, halottak, vigasztalás, büszkeség, magány — mind-mind József Attilát idéző szavak. Székely Ádám Márai Sándor Ajánlás Este nyolckor születtem, fújt a szél, Kassát szerettem és a verseket, A nőket, a bort, a becsületet S az értelmet, mely a szívhez beszél — Mást nem szerettem. Minden más titok. Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok. Kassán Szigorú, emlékeztető A halottakkal tegező Az élőkkel vigasztaló Büszke és egyedülvaló Kirándulás is, végzet is — Itt kezdtem, s tán itt végzem is.
