Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-09 / 83. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. ÁPRILIS 9.. PENTEK Képek a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumból Nagy vita a kiskartali kastélyban Ostorcsattogás, avagy tiszta forrás A PVCSV már csak központ «glSk Ha egy filmsorozat 50. részébe kapcsolódik be a té- 3 vénéző, sokáig nem is érti, mit lát, mit hall. így éreztem magam jó ideig „a nyolcak” közgyűlésén a megyeszéli kiskartali kastély nagytermében. Hat órán át, szünet nélkül zajlott itt a vita, az érdekegyeztetés közműves és önkormányzati szakemberek, polgármesterek között. — Európában sincs példa arra, ami Pest megyében történik — világosított fel Szegedi Pál, a megyei közgyűlés gazdasági bizottságának elnöke, a Pest Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat vállalati biztosa. — Ez a közüzemi vállalat teljes egészében önkormányzati, illetve önkormányzati közös tulajdonba kerül. Az elmúlt század kedvező feltételeket biztosított a néprajztudomány kibontakozásának és Európa-szerte megalakultak a néprajzi múzeumok. 1872-ben megalapítják a budapestit is. A múzeumfalak azonban szűknek bizonyulnak, s megszületik a szabadtéri múzeum fogalma. Az első 1891-ben Stockholmban, a városrészről, amelyben létrejött a Skanzen nevet viseli. Itthon egy nemzetközi falu keretében már 1873-ban fölállítanak néhány magyar házat, 1885-ben, országos kiállításon bemutatnak tizenöt paraszti szobabelsőt, 1896-ban pedig megszületik az első skanzen jellegű múzeum, a Néprajzi Falu, Budapesten, a millenniumi ünnepségek keretében. A kis szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot 1967. február l-jén alapítják a Néprajzi Múzeum osztályaként egy 46 hektáros, dombos, völgyes területen a Szabadságforrás mellett. A tájegységek elrendezése viszszatükrözi az egyes vidék jellegzetességét, szerkezetét. Az alapkoncepció az, hogy a magyar paraszti és mezővárosi hagyományos építkezést, életmódot, lakáskultúrát és gazdálkodást mutassa be, az iparosodás előtti korból. Sajnos a politikai viszonyok nem teszik lehetővé, hogy a határon túli magyar kultúrákba is betekintést nyújtsanak, legfájóbb ez Erdély esetében, hiszen az arra a vidékre jellemző kultúra nem jelenik meg a múzemban.---Az európai gyakorlatokhoz képest mi továbbléptünk — mondja beszélgetőpartnerem dr. Cseri Miklós néprajzkutató, tudományos titkár — egy adott tájegységet a maga településszerkezetében mutatunk be. Körülbelül 200 évet tudunk átfogni, mert csak hiteles, a helyszínen kiválogatott és lebontott, majd itt felépített épületeket mutatunk be. Ezeken belül pedig életszituációkat: tollfosztás, kenyérsütés, nagymosás, kézi fonás vagy újabban játszóház, falusi iskola, csárda, halottasház, újszülöttes ház. Egy-egy tájat nem egyetlen építménnyel ábrázolunk, a különböző tájakon éltek katolikusok, reformátusok, evangélikusok, szegény parasztok és gazdagok, magyarok és cigányok vagy zsidók. A végleges tervben 350-400 épület szerepel, köztük vannak templomok, kovácsműhelyek, malmok, csárdák és teljes gazdasági udvarok. Eddig két — felszentelt — működő templomunk van, ahol istentiszteletet is szoktunk tartani, amikor a falu — ahonnan ide telepítettük — felkerekedik és eljön közösen imádkozni a itteniekkel. Az elmúlt tíz évben 20-25 fajta tevékenység bemutatására nyílt lehetőségünk: köztük házasság, vásár, búcsú, szüreti mulatság. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum nem kíván felsorakozni az olcsó látványosságot nyújtók mellé, nem az ostorcsattogós, gulyásos magyarságunkat kívánja népszerűsíteni, hanem valódi népi, nemzeti értékeinket. És, hogy van igény rá, bizonyítják a statisztikai adatok is, hiszen amikor országos szinten 40 százalékkal csökkent a múzeumlátogatók száma, Szentendrén tavaly tízezerrel több látogatót fogadtak, mint az azelőtti évben. Exkluzív programok biztosítására is berendezkedtek, mert bizony a Magyarországra látogató turistának nem minden esetben a Hilton vagy más nyugati színvonalú szálloda jelenti az élményt, sokkal inkább a hagyományos környezetben elfogyasztott hagyományos étel, a kemencében sült pogácsa miközben tájékozódik magyar múltunk tárgyi emlékeiről — hitelesen. — Szeretném hangsúlyozni — folytatja Cseri Miklós —, hogy keressük a határokat a látványosság és a hitelesség között. Nem válunk Disneylandé, a mi varázsunk a jellegzetes magyar hangulatban, ízben, látványban van. A begyújtott kemence vagy a sült alma szagában, a kockás abroszban vagy egy pohár hagyományos eljárással készült borban. Nyitottunk persze a vállalkozások irányába is: vállalkozók építették fel a bejárati épületet, ahol árusok kínálják ajándéktárgyaikat, fagylaltozó, söröző van, a Magrovet magtermesztő társaság a későbbiekben hagyományos magyar növények magvait forgalmazza. Nemcsak kiállítóhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, komoly műhelymunka is folyik itt, tudományos kutatás. Építészek, néprajzkutatók, restaurátorok, népművelők végeznek alapkutatásokat. Az országban létrejövő tájházakról tudnak, megpróbálnak szakmai segítséget nyújtani ezek működéséhez, berendezéséhez. Szentendre konferenciák, tudományos előadások színhelye, nyaranta fogadnak egyetemi hallgatókat. Kötetek szerkesztése, megírása is fémjelzi munkásságukat, valamint a Ház és Ember című évkönyv. Szentendre határában, alig 30 kilométerre Budapesttől, egy kis csapat álmodozik múltunk építésén az utókornak, a jövőnek. Jó lenne — ha mással nem — érdeklődéssel támogatni fáradozásukat. Bartos Csilla Vimola Károly felvételei Tűkön ülve A PVCSV 92 településen szolgáltatta az egyre nagyobb becsben tartott ivóvizet. Hogy közmegelégedésre-e vagy sem, arról majd később, mindenesetre sokat sejtető, hogy minden helyi önkormányzat úgy nyilatkozott: igényli a közművagyont, amely jobbára a lakosok hozzájárulásával gyarapodott. A PVCSV-vagyon java, a települési közművagyon és a működtető vagyon teljes egészében átadódott az önkormányzatok és az új üzemeltető szervezetek részére. Nem volt egyszerű feladat. Ezt az is bizonyítja, hogy másfél éven belül „a nyolcak” ötvenedszer ültek tárgyalóasztalhoz. De kicsodák ők? — A PVCSV szolgáltatását a 92 településen nyolc üzemmérnökség fogta öszsze — tájékoztatott a kiskartali tanácskozást kérlelhetetlen szigorúsággal vezető Urbán Imre kartali polgármester. — Nyilvánvaló, hogy ennyi község és város nem vehet részt közvetlenül a vagyon szétbontásában. Ezért minden egyes üzemmérnökség területéről demokratikusan választottak egy-egy képviselőt. Ez a nyolc ember javasolta, hogy én legyek az összekötő kapocs e társaság és a Pest Megyei Vagyonátadó Bizottság között. A teljes vagyon átadására vonatkozó minden döntésünket úgy hoztuk, hogy előzetesen kikértük a 92 település véleményét és természetesen a visszacsatolás sem hiányzott. Az első ütemben az egyes városok és falvak területén található föld alatti szolgáltató közművagyon lelt új gazdára — az önkormányzatokra. Ezt követte az üzemmérnökségi szintű vagyon átadása, amit átvettek az üzemeltető szervezetek, az önálló jogi személyek. Ami máig megmaradt, az PVCSV központi, oszthatatlan vagyonrésze. A vagyonátadó bizottság kérésére „a nyolcak” létrehozták a Pevíz Kft.-t. A Pest Megyei Víz Kft. hivatott e vagyonrész átvételére. Nincs működtetési joga, de nem is ez a feladata, hanem a minél gyorsabb értékesítés. Előbb azonban meg kell kapnia, s a vagyonátadó bizottság határozatát már tűkön ülve várják. A „jubileumi tárgyaláson” remélhetőleg ehhez is közelebb jutottak. — Ezt a társaságot üzemeltetési szakemberek vezetik — folytatta Urbán Imre —, akik tudják, hogy a központi vagyon mely részét lehet gyorsan értékesíteni, úgy, hogy az üzemeltetők mihamarabb forgótőkéhez jussanak. A pénz a szolgáltatás biztonságához szükséges. A még át nem vett vagyon másik része egyelőre nélkülözhetetlen. Gondolok például a laboratóriumra, ami eladható lesz, amikor más laborok kedvezőbb ajánlattal jelentkeznek. A központi vagyon értéke az egy hónapja elvégzett felmérés szerint meghaladja a 400 millió forintot. A kiskartali közgyűlésen többen kifejezték: félő, hogy ez a vagyon elúszik. Miért? A központi vagyon terhére kifizetett végkielégítés miatt majd nem marad semmi sem — aggódtak. Sérült az elv Az új tulajdonosok az átmenet elején úgy határoztak, hogy a PVCSV-től az új üzemeltetőkhöz kerülő dolgozók — munkaszerződést bontva a megszűnő céggel —- nem kapnak végkielégítést, illetve nem alkalmazzák azokat, akik végkielégítést kapnak. Az utóbbi elv sérült, s most sok dolgozó becsapva érzi magát. Azok, akik vállalták, hogy végkielégítés nélkül átmennek a tovább üzemeltetőkhöz. Tudták, hogy a szolgáltatás folytonosságát biztosítani kell, s akarták, hogy a lakosság lehetőleg semmit se érezzen a váltásból. Ezek után azt tapasztalják, hogy mégis átkerültek olyanok, akik felvették a végkielégítést. A közgyűlésen alaposan megvitatták ezt a kérdést is és úgy határoztak, hogy nem adnak helyt azok végkielégítési követelésének, akik közös megegyezéssel mentek át az új üzemeltetőkhöz, továbbá, ahol mégis alkalmaznak végkielégítést kapott PVCSV-s dolgozót, annak a területnek a központi vagyonrészéből levonják a kifizetett összeget. Az is vita tárgyát képezte, miért kaptak a központ dolgozói közül sokan végkielégítést. Szegedi Pál vállalati biztos ezeket a végkielégítéseket megindokolta. Ritecz György, a Galgamenti Víziközmű Kft. ügyvezető igazgatója megkérdezte tőle, miért nem mondta fel azonnal a PVCSV kolektív szerződését, amint kinevezték erre a feladatra. A szerződést ugyanis tavaly márciusban úgy módosították, hogy a törvényes végkielégítés mértékét általában egy havi, bizonyos termelésirányítói munkakörökben pedig három havi átlagkeresettel megnövelték! Ez egyértelműen hátrányos az új tulajdonosok számára. Szegedi Pál elmondta, több napon át tárgyalt a szakszervezettel, de nem tudta eldönteni, milyen következményekkel jár az üzemeltetés biztonságára, ha úgy cselekszik, ahogyan Ritecz György javasolta. Lakat előtt A PVCSV budaörsi épületére remélhetően hamarosan rákerül a lakat. „A nyolcak” nemzetközi tender kiírására kérték a vállalati biztost. S hogy milyen felfogásban láttak munkához az új üzemeltetők, azt jól érzékeltetik az alábbi sorok, melyekben részletet közlünk a Galga-menti Víziközmű Kft-nek a Galgahévíz című lapban megjelent tájékoztatójából. „Az önkormányzati tulajdonnal létrehozott Galgamenti Víziközmű Kft. személyi állományának gerincét azok a helyben dolgozó régi PVCSV-munkavállalók teszik ki, akik eddig is a lakóhelyük érdekében végezték mindennapi munkájukat, és a vállalatvezetői önkénnyel szemben vívták szélmalomharcukat a biztonságosabb ellátásért, és kénytelenek voltak elvisel-. ni az állóeszköz-fenntartási keretek egyre kisebb összege miatt bekövetkező sorozatos hibák elhárításával járó kellemetlenségeket, megpróbáltatásokat. Az ő munkájuk eredménye, hogy területünkön eddig még a vízellátási szolgáltatás folyamatosan biztosított volt. Az üzemeltető kft. új és a PVCSV-től átkerült „régi” dolgozóinak egyöntetű célja, hogy a rendkívül elhanyagolt állapotban átvett vízmüvet mielőbb — az anyagi lehetőségekkel összhangban — felújítsák és a biztonságos és folyamatos vízszolgáltatásra alkalmassá tegyék.” B. G.
