Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-02 / 51. szám
_§ PEST MEGYEI HÍRLAP SZÜKEBB HAZÁNK 1993. MÁRCIUS 2.. KEDD 5 Különös gyűjtőszenvedély Nagykátai, pilisi puskások Ismét nagy fogásuk volt a monori városi rendőr-főkapitányság nyomozóinak. Hogy a véletlen, a szerencse, vagy valami más volt-e a segítségükre, azt ne firtassuk — kér Kilián Zoltán százados, a nyomozóalosztály vezetője... Arra pedig nem volt módunk, hogy a másik oldal érintettjeitől megkérdezzük: a túlzott magabiztosság, a bátorság vagy a butaság okozta-e szerintük ' a lebukásukat? Egyébként valószínűleg ők is ezen töprengenek. Piros 1500-as Lada sok közlekedett azon a délutánon is a 4-es műúton. Amelyiket azonban a közúti ellenőrzés során leállítottak a rendőrök, meglehetősen különlegesnek bizonyult. Az, hogy a különböző azonosítási adatait különbözőképpen manipulálták, manapság nem nagyon lepi meg a sokat tapasztalt bűnügyieket. Az viszont nagyon is felkeltette az érdeklődésüket, hogy vajon mit bugyoláltak hanyagul a hátsó ülésre fektetett télikabátba. Szépen ki- terítgették, és a meleg holmiból előbukkant egy eredeti AK—47 típusú sorozatlövő géppisztoly. Katonaviselt, vagy háborús filmeken edződött olvasóink biztosan tudják, „népszerű” nevén ezt a fegyvert hívják — Ka- lasnyikovnak... A monori nyomozók természetesen azonnal előállították a gépkocsivezetőt és utastársait, majd hamarjában „meglátogatták” S. Ferenc 22 éves büntetett előéletű pilisi fiatalember lakását is. Kiderült, szenvedélyes gyűjtővel van dolguk, hiszen a házban találtak még működőképes 22-es kaliberű kispuskát, természetesen a hozzávaló lőszerekkel. De akadtak ott még géppisztolyhoz, valamint gázpisztolyhoz való lőszerek is, valamint egyéb bűn- cselekményekből származó járműalkatrészek, forgalmi engedélyek. Megtalálták egy monori állatorvos eredeti okmányait is, amik még az 1991-ben ellopott gépkocsijából tűntek el. Az egykori sértett azóta már természetesen pótolta elvesztett iratait. Nem autóztak a rendőrök hiába Nagykátára, egy S. Ferenc által megadott címre sem. Talán felesleges ismételni: ott is fegyveralkatrészek és gépkocsiokmányok kerültek elő. A nyomozás érdekeire tekintettel Kilián Zoltán százados elhárította azokat a kérdéseinket, hogy vajon honnan származhattak a fegyverek, elkövethettek-e velük korábban bűncselekményeket. Annyit azonban elmondott, hogy S. Ferencnek természetesen nem volt fegyverviselési engedélye. — A gyanúsított előzetes letartóztatásban van. Műszaki szakértők bevonásával folyik a vizsgálat, ami egyebek mellett kiterjed arra is: vajon a hatástalanítottként megvásárolt fegyverek hogyan alakíthatók át oly köny- nyen ismét működőképessé? — mondta a monori városi rendőrkapitányság nyomozó alosztályának vezetője. Ez a kérdés, illetve a rá adandó válasz minden bizonnyal a közvéleményt is érdekli majd, ha nem is azért, amiért a bűnözőket. Jó lenne tudni, hogy a soksok falra akasztott vagy vitrinben őrzött állítólagos „dísztárgy” valójában nem veszélyes fegyver-e. Mert ha így haladunk, nem lesz kedvünk nevetni a viccen, ha egyszer a kapanyél is elsülhet! V. J. Egy kis falu összefog Vasadi vízfakasztók A vasadi emberek szorgalmáról, földszeretetéről, hozzáértéséről, és egyes családok — ebből következő — gyarapodásáról legendaszámba menő történetek keringenek a környéken. Régebben szájról szájra járt egy mondás is velük kapcsolatban: szegény falu, gazdag lakók. .. S szó se róla: volt ebben is valami. Például az is, hogy a vasadi polgárok valóban mindig nagyon megnézték, mire adják ki a pénzüket. — A falu most is szegény — panaszkodik Magda Gyula polgármester. — De lakói többsége magáénak érzi, és szerencsére szívesen segít, ha kell. Körülbelül ezerötszá- zan vagyunk, így az állami költségvetésből nekünk jutó normatív támogatás nagyon csekély. S ebből ugyanolyan mértékben, minőségben kell gondoskodnunk az alapellátásról, az iskolai, óvodai, egészségügyi ellátásról, az önkormányzat működéséről, mint a nagyobb településeknek. S akkor mi marad az előrelépésre? — Az összefogás! — vágja rá az egyet s mást tapasztalt újságíró. A polgármester egyetért: — Tudni kell, s ezt az emberek is felismerték: Vasadon az egészséges élet feltételei kerültek veszélybe. A kútjaink a felső vízszintréteg- ből talajvizet kapnak, ezért kimerülőben vannak és szeny- nyezettek. Közkútjaink nincsenek. Önkormányzatunk ezért határozta el, hogy a korábban tartalékolt pénzből két mélyfúrású kutat épít, és kifejleszti a vízhálózatot. Az első fokozatig jutottunk el. A 17 millió forintból, ami részben a sajátunk, részben állami céltámogatás volt, elkészültek a tervek, megkaptuk a szükséges engedélyeket, megfúrattuk a két kutat, és megépült körülbelül három kilométernyi hálózat. Ám a pénz — mint egyes régi kutak vize — elapadt. Ha az önkormányzat a teljes költség — körülbelül 32 millió forint — előteremtése érdekében hitelt venne fel, azt 28 százalékos kamat terhelné. A vasadiak tehát nem titkolják, takarékossági okokból alakították meg február elsején a helyi víztársulatot. — A körülbelül 480 érdekelt közül 322 belépett a víz- társulatba. — mondja Magda Gyula. — A házibeköté- ses rendszerhez portánként 35 ezer forint a hozzájárulás összege. Ne higgye senki, hogy ez a vasadi családok számára kis pénz. Különböző fizetési kedvezményeket kellett kialakítani. így például, ha valaki a 20 ezer forintos érdekeltségi hozzájárulást nyugdíjasként egy ösz- szegben akarja kiegyenlíteni, ezt 18 ezer forinttal letudhatja. Ha nincs rá módja, akkor fizetheti havi 560 forintos részletekben. A bekötés a kerti csapig 15 ezer forintba kerül, ha a kivitelező készíti el a vízóraaknát is. Ha ezt megteszi a tulajdonos, ötezer forintot spórol meg. Vasadon bíznak abban, hogy a Dunavölgyi Vízgazdálkodási Társulat dabasi szakemberei az év végére csaknem teljesen készen lesznek a beruházással, legfeljebb néhány bekötés húzódhat át jövő év tavaszára. S akkor elmondhatják, hogy náluk nemcsak templomot emelt újjá az összefogás, hanem vizet is fakasztott a sívó homokból. Vereszki János Rekviem a kisvasúiért / Élt kilencvenkilenc évet Egy egész megye követte szánalommal a Kismaros—Királyrét között kiépített kisvasút fájdalmas haldoklását. Komoly hölgyek és úriemberek, felelősen gondolkodó kuratóriumi tagok, alapítványok főemberei és régi természetbarátok kiáltottak segítségért, ám ebben a piaci törvények uralta világban senki nem akarta, nem tudta meghallani a túlélésért esdeklőket. Pedig, ha jól meggondolom, akkor fizikailag nem volt kizárva a tudomásul vétel esélye, hiszen azt nem a mennyeknek birodalmában kellett volna érzékeljék, hanem itt, a földön, különböző minisztériumokban, központi intézményekben, és uram bocsáss meg, talán Pest megye önkormányzata is tehetett volna valamit. Az ügy pikantériájához tartozik, hogy még decemberben akadt olyan önjelölt ünnepségszervező, amelyik talán már rég díszkötésbe köttette a kisvasút centenáriumi ünnepségének szemet és lelket gyönyörködtető minden apró mozzanatát, hogy aztán kisajátíthassa magának a múlandó dicsőséget. És amikor valakik talán már megrendelték az ünnepi ebéd ízletes fogásait, amikor talán már kiválasztották a jövendő díszvendégeket és plecsnivárókat, akkor hirtelen kiderült, hogy 1993-ban csak jelképesen tudják megünnepelni a centenáriumi megemlékezést. Azaz, mit beszélek én itt ünnepségről, jobb szívvel írom le, hogy halotti tor, mert ez a fogalmazás fedi valójában az igazságot. Lelki szemeimmel számtalanszor láttam, amint sok-sok idős és fiatal rózsából és valódi mezei virágokból kötött virágcsokrokkal fogja köszönteni a matuzsálemkorú kisvasút öreg mozdonyait, néhá már arra is gondoltam, hogy jó üzleti érzékkel megáldott újgazdagok talán fantáziát látnak egyszer egy kicsinosított-felújított nosztalgiaszerelvényben, amely újabb pénzeket hozott volna az amúgy sem vékony bukszákba, azonban, sajnos, rá kell jöjjek — immár végérvényesen —, hogy egy buta, naiv, álmodozó vénember vagyok, aki a szívével gondolkozik és nem az eszével. De hát, uraim, ilyen emberekre is szükség van, mert nélkülünk nem élt volna kilencvenkilenc esztendőt sem a kisvasút. Tegnap utoljára indult el Kismarosról és Királyrétről a szerelvény. A csupasz fák között szomorú őzikék búcsúztatták utolsó útjára, szégyenükben elbújtak a mindenre csak károgó fekete varjúk, és Orosz János, Kismaros polgármestere megesküdött, hogy saját szemeivel látta, amint könnyezni kezdett az egyik délceg fenyőfa. Halottja van a Börzsönynek. Siratják az emberek, a megye kisiskolásai, erdészek és szomorú újságírók, akik hisznek a feltámadásban. Papp János Parkolópályán az öreg mozdony Vimola Károly archív felvétele / smeri ugye a viccet a vasutasról, amelyik nyugdíjba ment? Nem? Hát akkor elmondom. Ennek az illetőnek az volt a dolga, hogy vonatindulás előtt hosszú nyelvű kalapácsával végigkopogtassa a szerelvény kerekeit. Jól elvégezte a munkáját az illető, meg voltak vele elégedve, néhányszor még különjutalmat . is kapott, aztán mikor eljött a nyugdíjazásának ideje, vén- legény-húcsúztatót tartottak a tiszteletére. Poháremelge- tés közben dicsérték is váltig, milyen jó munkaerőtől kell megválniuk. Egyszer csak megszólal az öreg, azt mondja: jó, jó, de árulják el végre, miért kellett nekem negyven évig a kerekeket kopogtatnom? Beszélőtársam nagyot nevet a valóban elmés viccen, szeme szögletéből kézfejével törölgeti a vidámság buggyantotta könnyet. — Csak nem járt Józsi bácsi hasonlóképpen? — kérdem. — Ugyan — legyint büszkén a hatvanéves férfi. — Először is, én szép csendben mentem nyugdíjba. Ma még voltam, holnap már nem. Mikor az irodára mentem, a mérnökünk kezet rázott velem, s csak annyit mondott, pihenje ki magát, öreg, megérdemli. Másodszor pedig, én tudtam, hogy mi a dolgom, hogy amit végzek, az mire való. Itt-ott az üdülőben meg-megkérdezték tőlem, mi volt a szakmám, mondom, hogy előmunkás a vasútnál. Jó, jó, hogy élmunkás volt, de mit dolgozott — kérdezték vissza, mert azt hitte az illető, hogy hencegős is vagyok, meg hibás beszédű is. — Előmunkás — ismételtem meg, hogy értse. Rendszerint aztán el kellett magyaráznom töviről hegyire, mi is volt ott a dolgom, öbbnyire a pályaőrrel gyalogoltam végig a szakaszunkat, és ha valami nem volt rendben a pályán, azt a hibát kijavítottam. Elegyengettem a zúzott követ, itt-ott alá-aláducoltam, hogy mikor a vonat ott elhalad, ne döcögjön, ne zörögjön, s főleg, hogy ki ne boruljon. — Mekkora volt egy ilyen szakasz? — Na látja, épp a szakasz hossza miatt járok én most a fürdőkre. Hogy mekkora volt? Tizennégy kilométer. Az napjában, ha csak egyszer jártam végig oda-vissza, az ugye már huszonnyolc. De ez nem egészségügyi séta volt. Szeme és esze kellett legyen az embernek, hogy meglássa a hibát, és persze jó erős karja, hogy a lapátot s a csákányt elbírja. Nagy felelősség van az emberen. Hát csak gondolja el, százával utaznak az emberek a vonaton, aztán ha én rosszul végzem a dolgom; egy kanyarban csak zsupsz, kifordul a szerelvény. De inkább hallgassa meg ezt a kis történetet, majd meglátja, mit jelent előmunkásnak lenni — mondja Józsi bácsi, s tekintetével az eget kémleli, akárha onnan csalogatná elő az emlékeket. — Megvan annak már vagy tíz esztendeje is — kezdi a történetet. — Egy meleg júniusi nap volt, úgy a hónap eleje felé. Napközben szép, derült volt az ég, estére viszont csúnyán, komoran befelhősödön. Azok után a hosszú, meleg napok után az ember még örült is neki. Na, mondom, ez éppen jól jön a kukoricának. Műszak után még tettem-vet- tem a ház körül, kapáltam egy kis kukoricát a kertben, mondom, ha esik, érje a távit, aztán úgy tíz óra tájban ágyba bújtam. Alighogy elaludtam. megeredt az eső. Zengett, csattogott az ég, én meg aludtam tovább. Tudja, mire ébredtem meg? Hogy olyan tíz centiméternyi zavaros víz kotyog a szobában. Gondolhatja, menynyire megijedtem. Azonnal a pálya jutott az eszembe. Nem voltam ugyan szolgálatban, de azt gondoltam, ez a víz egy darabig még eláll a házban. Kisiettem a szakaszra. És milyen jól tettem, képzelje el, egy olyan háromszáz méteres szakaszon a zápor elmosta a vasutat, helyenként méternyi mély gödrök is tátongtak a sínpár alatt. És én tudtam, hogy ilyen tájban kell érkezzen a személyvonat. Az épen maradt szakasz végéhez futottam, s a vihar lámpással megállítottam a szerelvényt. Ez úgy éjféltájt volt. Másnap reggel nyolckor a vágányt átadtuk a forgalomnak. De ezt nem hencegésből mondom, csak hogy lássa, milyen felelősség van az emberen. zemák József budakalászi nyugalmazott előmun- kással beszélgetett: Paizs Tibor Hétköznapok Nem hencegésből mondom
