Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Szervátiusz Tibor megvalósítatlan 1848—49-es emlékműtekéről Összefüggések anyagban és térben Szervátiusz Tibor látóhegyi műterme a Csiksomlyó utcában a magyarság drámáinak, egy balsorsű nép tragédiáinak — szobrászatba sűrített — szívbemarkolóan gyönyörű színtere. Olyan katartikus élményt nyújt ott minden zug, minden négyzetcentiméter, amelytől szabadulni sokáig nem lehet. Megszólalni sem, csak sokáig hallgatni, mint a szobrász, akinél nehezebben beszélő, halkszavúbb és csendesebb embert aligha ismerhettem valaha is. A némaságot persze megtörte egy előzetes rövid telefonbeszélgetés, amelyből megtudtam, hogy 1988-ban a hetvenöt tagú védnökséget is kijátszva: kik, hogyan és miért ítélték halálra azt az 1848—49-es emlékművet, amit végre valóban nemzeti összefogással igen rövid idő alatt építhettek volna meg. Az eredeti elképzelés szerint 1989-re, de legkésőbb 1990. március 15-ére készült volna el. Most azonban 1993 március idusát ünnepeljük, és ebből az alkalomból Szervátiusz Tibor kérésemre ismerteti a tervét: azoknak, akik nem ismerik, azoknak, akik elfelejtették és mindannyiunknak, akik megvalósulva szeretnénk látni. Mert, hogy mit veszítettünk, csak úgy tudhatjuk meg, ha némi fogalmat alkothatunk arról, hogy mit nyertünk volna általa. Anyaföld és faragatlan kövek — 1848—49 úgy él az ember tudatában, mint a legszentebb nemzeti ünnepünk és ugyanakkor furcsamód, mint az egyik legnagyobb nemzeti katasztrófánk. — Kezdi hosszú tűnődés után a művész. — Ennek emléke az egész nemzet tudatában él, s olyan múlhatatlan tisztelet övezi az akkori magyarok dicső tetteit, hogy népünk legnagyobb és legfényesebb ünnepévé vált az évforduló. Ekkor nemcsak felzárkóztunk Európához, hanem Európa élén haladtunk. S bár forradalmunk győzött, de szabadságharcunk elbukott, minden későbbi tragédiánk — beleértve a kiegyezést, a két vesztes világháborút, a trianoni békeszerződés következményeit, talán még 1956-ot is és sok egyéb megrázkódtatást, ami azóta érte ezt a nemzetet — ebből származik. Ha 1848 nem bukik el, talán egészen másként alakul a nemzet sorsa, esetleg meg tudtuk volna tartani a történelmi Magyarországot régi nagyságában és erejében. — Nem tudom megada- tott-e művészembernek valaha is széles e hazában, de Európában is akár, hogy köz- felkiáltással bízzák meg nemzete emlékművének elkészítésére? — kérdezem. — A feladat rendkívüli volt, nagy és megtisztelő. S tegyük hozzá, akkor még egyetlen köztéri szobrom sem állt. Erdélyben, ahol születtem és éltem, 1848—49- nek kiemelkedően nagy tisztelete van, amit szinte az anyatejjel szívunk magunkba... S bár sokszor némán, de minden évben megünnepeltük. — Ont a sorsa is arra predesztinálta, hogy hatalmas erejű drámákat komponáljon egész élete során. Merőben új, egyszeri ez, a végsőkig leegyszerűsített formavilággal megkomponált emlékműterve. Mi az, amit feltétlenül el akart kerülni a létrehozásakor? — A múlt századvég allegorikus, illusztrációjellegű emlékműszobrászatát. Nem lehetett konvencionális, a múlt formavilágát felidéző, zsinóros-mentés ruházatú és a történéseket bemutató kompozíciót létrehozni. Bartók óta már nem lehet a régi úton járni. Új jeleket és jelképeket kellett találnom, mélységes összefüggéseket anyagban és térben megkonstruálva, nem szobrot, de emlékhelyet teremtve. A trgédia a legmagasabb rendű műfaj, amit emberi szellem létrehozott, de nemcsak azért, hogy depressziót szüljön vele és általa, de hatalmas felemelő és megőrző, tartósító erők is rejtőzködnek a műfajban, éppen a katartikus élmény miatt, ami kiváltja a szemlélődő, átélő emberből a cselekvő késztetést. —Az emlékezetünkben újból elő kell hívni az esetleg elhomályosult képeket, az emlékműtervet, aminek a létrejöttét annakidején még sikerült megakadályozni. Hogyan is képzelte? — A történelmi összefüggéseket és a budavári Szent György teret, a helyszínt alaposan tanulmányoztam. Először arra gondoltam, itt már nem elég egyetlen szobor, olyan emlékművet kell létrehozni, amely kultikus módon szolgálja az eszmét... Olyat kell teremteni, ahol az egész nemzet ünnepelhet, amit a nép birtokba vehet, ahol a külső látvány mellett legalább a belső is olyan fontos, a ahol — és talán ez a legfontosabb — katartikus élményeket is átélhet mindenki, felidézve magában a vérzivataros magyar múltat. —A helyszín, amibe végül is belekötöttek, s amin „elvérzett” ez a terv, a Szent György tér a Várban, miért olyan fontos Önnek? — Mert a nemzeti emlékhelyet nem lehet akárhol elhelyezni, annak a főváros és az ország szívében a helye. Annak idején a Fővárosi Tanács is ezt a helyet adományozta és a megbízatásom is ide szólt. A Műemlékvédelmi Felügyelőség és a Képző- és Iparművészet Lektorátus vitatta ezt, illetve hatalmában állt elutasítani a Szent György térről. Valóban el kell mondanom a tervet, hogy világossá váljék mindenki számára a helyszín fontossága. Három témára építem fel a kompozíciót, s a témákat összekötöm a központi maggal, ami köré csoportosítom az egész művet. Ez a mag az aradi, világosi katasztrófa, az aradi vár mellett a Zsigmondházi réten történt tragédia, valamint mindennek hazai vonatkozásai. Az első gondolatom, hogy földhöz kössem a kompozíciót. Nincs magas oszlop, mindent a talajhoz akartam kötni, hiszen a tervben a legfontosabb tényezők egyike maga az anyaföld, amely a Zsigmondházi réten, ahol az akasztófák álltak ugyanolyan véráztatta, mint a budai Várhegy közepén elterülő Szent György tér. Mert a térnek is múltja van, ezért is jelképesnek tartom a helyszín kiválasztását; itt állt ugyanis a Hentzi-emlékmű, annak az osztrák parancsnoknak a szobra, aki a budai várat védte a honvédek ostroma idején, és aki annakidején szétlövette a pesti palotasort. Szeretném Szabadságmezőnek elkeresztelni ezt a földet, ezzel is megőrizve az anyaföld jelenlétét ezen a helyen. A második fontos tényező hasonló asszociációkra építhető és szintén az aradi mezőből indul ki a kő: A megtorlás után néhány esztendővel, valaki az akasztottak helyére faragatlan követ helyezett — a hagyomány szerint — emlékeztetőül. Természetesen a várparancsnok ezt célzásnak vette, és eltávolította a helyszínről. Pár év múlva már halmot emeltek a vesztőhelyre, és annak tetejére nagyobb faragatlan követ állítottak. Később természetesen itt emelték közadakozásból azt az emlékművet, amihez ma is koszorúzni járunk. A dombon obeliszk állott, alatta egy kriptában a vértanúk csontjait helyezték el. Ezért indultam tehát ki a faragatlan kő gondolatából. — Mit jelképez a hatalmas központi bronzfigura és a gondolat magja? —A harmadik egység az egyetlen nagyméretű, központi helyet elfoglaló fémszobor, amit körülölel a gondolat magját képező tizenhárom hatalmas szikla, s amely — mondanom sem kell — a tizenhárom aradi vértanú jelképe. Ezek a jelképek nem alkotnak szabályos kört, néhány sziklát a körből enyhén asszimetrikusan kimozdítottam, olyan módon, hogy az felülnézetből kiadja a Kos- suth-címer rajzolatát. A nagy sziklákon a felnagyított jelek... akit kötél által végeztek ki, az keresztet kapott, akit pedig golyó által, az három pontot. (A korabeli törvények szerint az áldozat fejére kettőt, a mellkasára egyet lőttek.) Ólom vagy bronzberakás jelezné a kivégzett mártírok emlékét anélkül, hogy neveket írnék vagy portréábrázolásokat használnék fel. Az ötfelé szakadt magyarságot jelképezi — Úgy tudom a tervében felhasználta a számmisztika rendszerét is, ami igen nagy hatást gyakorolt a megrendelőkre. Mit is jelent ez pontosan? — Mint említettem, tizenhárom kő van, s a kör belső mérete tizenhárom méter. A nagy kört körülveszik a kisebb sziklák, így a mezőből szinte kinőve fölvezetik a kompozíciót a központi alak felé. A számmisztika rendszerét folytatva: hat kőből álló kisebb szentélyek, csoportok alakulnak ki a nagy kövek körül. Nyolc ilyen hatosegység van; nyolcszor hat az negyvennyolc. A központi kő, amin a fémszobor áll, az a negyvenkilencedik. — Számomra talán a legkedvesebb jelkép az öt út... — A kompozíció centrális, körkörös, a központ felől öt irányba halad ebben a laza asszimetriában öt erős, kemény geometrikus vonalrendszerű nagy kövekből kirakott út. Ez részben a magyarság ősi kultúrájára, a pentatóniára utal, ugyanakkor az ötfelé szakadt magyarságot jelképezi, feléjük közvetít üzenetet, és fel is fogja az ötféle irányból érkező jeleket. Ezért tehát az egyetemes magyarságnak, a szabadság gondolatához való kötődését jelképezi. Ezáltal emlékhelyet hozok létre, olyan emlékhelyet, amit az emberek nemcsak kívülről szemlélhetnek, hanem be is tudnak menni a kövek közé, birtokba tudják venni a kőkompozíciót, és egy-egy szál virágot vagy koszorút is elhelyezhetnek a köveken... — A körkörös kompozíciónak a frontális nézetét a Kos- suth-címer teteje felé eső részt Szabadság kapujának nevezném. Ezen keresztül lehet bejutni a főúton át a sziklatemplom belsejébe, ennek a kultikus jellegű szentélynek a belső terébe. Ha ide valaki bejut — úgy gondolom —, katartikus élményben lesz része, és elgondolkodhat a magyarság múltján, jelenén és talán önmagában megtisztulva, erőt merítve távozhat a helyről. Ha ezt jelképessé lehet tenni, talán minden magyar ember — éljen bárhol is a földkerekén — legalább egyszer átmenne a Szabadság kapuján. Olyan jellegű szent hely lehetne. mint a japánoknak a Fujia- mi. Minden japán életében egyszer fölmegy erre a szent hegyre, erőt meríteni a holnap küzdelmeihez. Egyetlen tervemről sem mondtam le — Ón azt mondta hat évvel ezelőtt, amikor támadták a helyszín miatt: — „Fontosnak tartom, hogy a politikai vezetők döntése végre egyezik a nép óhajával. Ez akkor igaz is volt (s ennek a történetére még vissza kell térnünk), de a mai napig nincs emlékhelyünk, pedig azt hittük — és természetesen hisz- szük ma is —, hogy a Szabadság kapuján néhány éve átléptünk. Ön azonban leszedte a terepasztalról a sziklákat, elbontotta a tervét... — De magamban sosem bontottam le, és sosem mondtam le róla. Sőt, gondolatban állandóan velem van, bár jelenleg éppen a Körösi Csorna Sándor-szobromat próbálják ellehetetleníteni, pedig már tavaly az évfordulón állnia kellett volna a Hilton Szálloda alatti füves részen. Én azonban nem szoktam föladni... Egyetlen tervemről sem mondtam le. Ónody Éva
