Pest Megyei Hírlap, 1993. március (37. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
E sterházy Jánost (1901-1957), századunk egyik legkiválóbb és legtisztább politikusát, a szlovákiai magyarság hivatott vezetőjét a csehországi Mirov börtönében 1957. február 24-én látta utoljára húga, Mária. E látogatásról ezt írta egy magánlevélben: ,János hordágyon feküdt, párnákkal föltámasztva. Leírhatatlanul sovány volt (47 kg) és gyönge... Egyetlen panaszkodó szava sem volt, csak ennyi: Olyan gyönge vagyok, hogy már imádkozni sem tudok... Érdeklődött mindenki iránt, és nagyon aggódott Magyarország sorsáért.” E néhány soros levélrészlet alapján legalább két kérdés mered az olvasó elé: 1. Miért volt börtönben? és 2. Miért kellett oly korán meghalnia? E két összefüggő kérdésre élete a felelet. Mint írtam, a csehszlovákiai magyarság vezetője volt, a harmincas évek elejétől 1945-ig. 1932-ben választották meg a Magyar Keresztényszocialista Párt elnökévé, majd Csehszlovákia szétesése után az önálló Szlovákia Magyar Pártjának vezetője és parlamenti képviselője lett. Néhány szót őseiről! Dédapját, Jeszenák Jánost 1849-ben a császári katonai bíróság halálra ítélte és kivégez- lette. Nagyapját, Esterházy Jánost a világosi fegyverletétel után császári büntetőszázadba sorozták be. Ez is jó útravaló egy magyar politikus számára, de a legfontosabb politikai örökséget édesapjától kapta. A szintén Esterházy János kiváló előmenetel előtt álló katonatiszt volt, aki megdöbbenve tapasztalta a nemzetiségi vezetők és a kormányzó hatalom közötti növekvő feszültséget. Ilyet ő otthon (Nyitraújlakon) Harminchat éve halt meg Esterházy János Ember az embertelenségben nem tapasztalt. Gyermekei — Lujza, János és Mária — együtt játszottak a szlovák falu gyermekeivel, s természetesen szlovákul beszéltek játék közben. Kilépett a hadseregből, s hátralévő életét a nemzetiségi kérdés tanulmányozására fordította, előkészítendő politikai tevékenységét. Ezt a feladatot, mivel rövidesen meghalt, fia vállalta magára. A négy és fél éves kisfiú ezt az útravalót kapta haldokló édesapjától: „Légy mindig jó magyar, fiam, kisfiam... és emberséges ember!” Jó magyar és emberséges ember. Vajon hogy sáfárkodott Esterházy János gróf ezzel az atyai örökséggel? Amikor 1935-ben Kassa országgyűlési képviselőjévé választották, első prágai beszédében, június 25-én ezt mondta többek között: „Megkérdezésünk nélkül csatoltak minket Szlovenszkóhoz, akkor legalább azt elvárjuk, hogy kisebbségi, kulturális, nyelvi és gazdasági jogainkat a mindenkori csehszlovák kormányok száz százalékig megtartsák.” Amikor pedig 1938-ban a nagyhatalmak megállapodása alapján a bécsi döntéssel a mai Szlovákia déli, kilencven százalékban magyar lakta részét visszacsatolták Magyarországhoz, e szavakkal búcsúzott választóitól: „Mi, Szlovákiában maradt magyarok, Ígérjük, hogy kezet adunk a szlovák testvéreinknek. Az anyaországban lévő magyaroktól pedig azt kérem, hogy az odacsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek ott, mint ahogy azt mi magunknak Szlo- si törekvése. Az elszakadás te- vákiában követeljük.” kintetében a németek termáimé, 1938-ban az akkor har- szetes szövetségesnek tekintet- minchét éves gróf kész politi- ték a magyarokat. Nemcsak a kus: keresztény, magyar és hu- revízió indokoltságát hangoz- manista. De már évekkel tató anyaországot, hanem az előbb is bebizonyította, hogy elszakított felvidéki magyarsá- nemcsak a magyar nép iránti got is. hűsége megingathatatlan, de Egyik helyen sem jártak keresztény humanista elvei is szerencsével. Most csak a meghatározó helyet foglalnak Csehszlovákiában élő magya- el politikai nézeteiben és csele- rokról szólván, megállapíthat- kedeteiben egyaránt. Amikor juk, hogy amikor felszólítot- a harmincas évek közepén Hit- ták Esterházy Jánost és pártié/' hatalma Németországban ját: működjenek együtt a némegszilárdult, egyre erősödött met, illetve a magyar lakta te- a szudéta-németek elszakadá- rületek leszakításában, a válasz határozott nem volt. Ezt igazolja az a jellemző tény, hogy a müncheni megállapodást és a bécsi döntést megelőző hónapokban a Szudéták- ban statáriumot rendeltek el a csehszlovák hatóságok, a Felvidéken azonban nem tartották ezt szükségesnek, mert ott teljes nyugalom uralkodott. Miként a náci Németországgal való politikai együttműködést megtagadta, ugyanúgy elutasította a nemzetiszocialista ideológiát is. A Magyar Párt közgyűlésén 1939-ben kijelentette: „A nemzeti szocializmus tisztára német termék, melyet a Magyar Párt sohasem fog elfogadni. Mert az igaz magyar szellem teljes hűséget kíván tőlünk a keresztény és a demokrácián alapuló ideológia iránt.” Ezzel az elvi állásfoglalással összhangban folytatta politikai tevékenységét a szlovák parlamentben és a közéletben. Pártja visszautasította, hogy a faji törvények alapján részt vegyenek az úgynevezett „árjásításban” és a zsidók kifosztásában. Anyaországi kapcsolatait kihasználva sok cseh és zsidó személy számára biztosította a menekülést Magyarországra, s amikor 1942-ben a parlamentben szavazásra került a zsidók deportálását elrendelő törvény, a Magyar Párt vezetője volt az egyetlen képviselő, aki ellene szólt és szavazott. Fáhry Zoltán felvidéki magyar író (aki korábban marxista elveket vallott) „a fasizmus (pontosabban nácizmus — T.B.) egyetlen szlovákiai el- lenlábasá”-nak nevezte Ester- házyt. Mégis: 1945 tavaszán, éppen amikor pártjának a kosi- cei kormányprogram magyar- ellenes rendelkezéseivel kapcsolatos tiltakozását adta át Gustav Husáknak, letartóztatták és átadták a KGB-nek. A Szovjetunióban tíz évre, otthon pedig — távollétében halálra ítélték. A vád: „a köztársaság szétverése és a fasizmus kiszolgálása”. 1949-ben — súlyos betegen — visszakerült Csehszlovákiába. Itt az érvényes, de minden alapot nélkülöző halálos ítéletet egy Srohar nevű szlovák kommunista miniszter emberséges fellépésére „kegyelemből” életfogytiglan- ra változtatták. A beteg rab számára ez persze a halált jelentette. Egyik börtönből a másikba vitték, s csodával határos, hogy gyenge teste 1957 tavaszáig dacolni tudott a halállal. Isten kegyelmes volt hozzá: hitét mindvégig megőrizte, s megérhette, megtudhatta, hogy gyermekeinek — Jánosnak és Alice-nak — sikerült kijutni a kommunista Magyar- országról. Életének utolsó nagy öröme volt az 56-os forradalom híre. 1957. március 8-án halt meg. Hamvait azóta sem adták át a családnak, s a következetesen diktatúraellenes kereszténydemokrata politikust a kommunista rendszer bukása után három évvel még mindig nem rehabilitálták. De még Budapest „liberális” vezetősége sem tartja méltónak arra, hogy utcát nevezzen el róla. Csupán egy — nagyon szép — emléktábla figyelmeztet e tiszta férfiú iránti kötelező tiszteletre az V. kerületi Szép utca 3. számú házának falán. Vigyázzunk! Ha elfelejtjük Esterházy Jánost, mi leszünk szegényebbek. Török Bálint Március idusa és a prózai szegénység A z idősebbek tapasztalatból úgy látják, hogy az évszakok időjárásai következetesen rendhagyóvá váltak és ezt a jelenséget a meteorológusok regisztrált adatai is igazolják. Fél évszázaddal ezelőtt, 1929. március 13-án verőfényes, meleg napon vittek tanáraink egy hosszú gyalogos kirándulásra, Érd-Ofalu magaslatára. Legtöbben, köztük én is, 11 évesen csak klott- nadrágban, kis trikóban és mezítláb lépkedtünk a hegyoldal zsenge márciusi gyepén, az egykor harcos által vérázlatta hegy-platón, ahol a negyedik században a nyugat felé terjeszkedő hunok csatájukat vívták a rómaiakkal. E kirándulásunk napján már pompáztak a barackosok korán nyíló virágai és a gazdák javában szántották a földjeiket. A földet hasító ekék nyomán számtalan ősrégi római bronzérmét és hun eredetű harcieszköz-marad- ványt szedtük össze iskolatársaimmal. Történelemtanárunk előadásában kitért a magyar szabadságharc kiemelkedő napjára is, melynek megünneplésére két nap múlva került sor. E fényes esemény megünneplésére már hetek óta készült az iskola énekkara aktuális, Petőfi-ifjakról szóló márciusi dalok három- szólamú betanításával, egyes tanulók pedig költeményeket tanultak elszava- lásra. Tanárunk arra kért bennünket, hogy az adott lehetőség szerint, megfelelő ünnepi öltözékben jelenjünk meg iskolánkban a március 15-iki ünnepélyen. Utána előállt az énektanár is, aki az énekkar tagjainak meghagyta, hogy fehér apacsingben, a rátűzött kokárdával jöjjenek. Az öltözködési kívánalmak a sok szegénysorsú tanuló lelkében elkeserítő gondokat okoztak, hiszen arra kellett gondolniuk, hogy legtöbbjük ruhakészletéből hiányzik az ünneplő. Mint hatgyermekes szüleim legifjabb gyermeke, én is csak a bátyáim által kinőtt és vásott ruhadarabokkal rendelkeztem és az énekkar tagjaként megkívánt apacsingről még csak nem is álmodhattam. A kirándulásról hazaérkezve Édesanyámnak beszámoltam az élményeimről és a tanárok által megkívánt ünnepi öltözetről. O mély hallgatásba merülve .nézett rám, és a szemében megcsillant egy könnycsepp. Ezért azonnal hozzátettem, hogy nem fogok elmenni az ünnepélyre. És elérkezett március 15-ike. Ünnep és szabadnap lévén, nem kellett a család tagjainak korán kelnie, testvéreimmel együtt, magam is a továbbalvást választoltam. Ám Édesanyámat hallottam közeledni ágyam felé. Fölémhajolt és súgva mondta: „Gyere fiacskám, öltözz gyorsan, mert az ünnepélyre kell menned”! Félálomban mondtam. hogy a meglévő ruhámban nem vehetek részt az ünnepélyen. Édesanyám azonban szeretettel rámutatott a szék karján kikészített, élesre vasalt új nadrágra és mellette a hófehér apacsingre és gyors öltözés- re késztetett, nehogy lekéssek az ünnepélyről. A csodával felérő eset örömében nem sokat kérdezősködtem — ott láttam fényleni még az elfogadható állapotú szandálomat is kiglancolva, mellette a fehér térdharisnyát — gyorsan felöltözve az álomszerűén szép, új ruhámba, kokárdám kitűzése után repültem az ünnepélyre. A szavalatok és az ünnepi beszéd között lelkesen énekeltem a karénekben 1848-as hőstetteinkről és a hazaszeretettel nemesült érzéseimet fokozta a szép, új ruhám viselésének öröme is. Csak az elkövetkező vasárnap reggel, amikor a családunk szentmisére készülődött és láttam, hogy Édesanyám egy régebbi, kopottas ruhájába öltözött, akkor döbbentem rá szomorúan, hogy az ő szép, galambszürke ruhájából készült az én új nadrágom... ezt Édesanyám két éjszaka csendes óráiban varrta meg részemre. Később azt is megtudtam, hogy az apacsinget szegény Édesapám kölcsönkért pénzből vásárolta meg. Azóta a sok-sok márciusi ünnepély fennkölt hangulata mellé óhatatlanul is érzelmeimbe társul szegény szüleim áldozatos, tettekben megnyilvánuló, gyermekük iránti nagy sze- retetének emléke. Hat gyermekük könnyeit, szegénységükben is mindig halk szeretettel igyekeztek letörölni és erőiket magasan meghaladó áldozathozatallal oszlatták el a gondokat. Ami a kiemelkedően szép ünnepünket illeti, tudom, hogy az igazi szülők az évtizedeken át elbagatellizált, hétköznappá degradált március idusának napját, magyar öntudattal mindig megünnepelték, és gyermekeik mellére kitűzték a nemzeti kokárdát, amelyet az ország függetlenségének visszanyerése után is igazi ünnepi lélekkel viselünk. Monostory Imre
