Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-06 / 31. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 6.. SZOMBAT 13 Múzeumi tervek Gödöllőn Örömünkre szolgál, hogy a Hírlap január 29-i számá­ban néhány napon belül a második nagyobb lélegzetű cikk jelent meg a gödöllői művésztelepről, illetve az egykori műhely művészeti értékeiről. Engedjék meg, hogy néhány mondatot fűz­zünk az íráshoz, hiszen szá­mos olvasóban érdeklődést kelthettek a megfogalma­zott gondolatok. Múzeumunk távlati tervei szerint a századelő gödöllői iskolájának emlékanyaga, ki­állításai a ma is álló és építé­szeti értékekkel is bíró mű­vészlakokban, valamint a szintén meglévő — ma lakás­ként használt — szövőház­ban kaphatnának méltó he­lyet. Ezek az épületek azon­ban komoly felújítási költsé­gekkel volnának csak múzeu­mi célokra hasznosíthatók, nem is beszélve számos egyéb problémáról (például a tulajdonjogi kérdésekről), amelyek rendezése, jóllehet már elkezdődött, még előttünk áll. Céljaink érdekében az el­múlt években jó kapcsolato­kat építettünk ki Nagy Sán­dor festőművész Angliában élő leszármazottaival, mint az egyik műteremház és a benne lévő hagyaték tulaj­donosaival. Nem nélkülöz­hetjük azonban azt a városi szintű törődést, amely egy­részt anyagi terheket vállal­na e vonatkozásokban, más­részt pedig mozgósító erőt képviselhet a munkában, a partnerek felkutatásában. Mi 1991-ben alapítványt hoztunk létre a fentieket tá­mogatandó, s bár a kezde­ményezés pénzügyi lehető­ségei szűkösek, elmúlt esz­tendőben az egyik műterem­házon kisebb felújításokat el tudtunk kezdeni. Mindezt — hogy őszinte legyek —, azért is írom meg Önöknek, hogy lapju­kon keresztül is segítőket, érdeklődőket toborozzunk ügyünkhöz: ha a világkiállí­tás idejére a híres gödöllői kastély megnyílhat, nyíljon meg egy nem kevésbé érté­kes művésztelep, kiállítás és szabadiskola is a Med- gyaszay István tervezte gyö­nyörű műteremházakban. Varga Kálmán múzeumigazgató Gödöllő Színes, fények, tárgyak, alakok mind átváltoztak. A moz­dony konyhája, a rozsdás kis kalitka is megszépült, kitágult és felmagasodott túl a dunai csillagokig. Most már nem a szomorú arcú fűtő volt benne, hanem a TŰZMADÁR. Mindszenty Jószef hangja énekelte álmomban a minden ma­gyarok zsoltárát. Száraz nyelvem kisebzett de égő szívem zavar, hogy elinduljak, mint Csorna Sándor, hogy felkutassak minden magyart...! Székelyek ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok ott a tót hegyek közt, a bácskai szőlőhegyek közt, üljetek mellém! Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párisban, vagy Amerikában... Üljetek mellém! Állj ide, gyűlj ide népem. S hallgasd, amit énekelek, amint, a hárfa húrjait feszült idegem húrjait jajgatva tépem... Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, ha nem emlegetünk! Rothadjon el a lábunk, kezünk, ha hozzád hűtlenek leszünk! Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem, szegény hazánk...! Isten engem úgy teremtett, hogy akkor is gyönyörködni tud­jak egy tájban, amikor a bika kerget. Isten engem úgy terem­tett, hogy csendéletet, vagy szentképet tudjon rajzolni a jobbkezem akkor is, amikor bilincs, vagy veszett farkas ha- rapdálja a bal kezem. Isten engem úgy teremtett, hogy ak­kor is tudjam forgatni az unalmas Krónikák avas lapjait a mutatóujjammal, amikor a hüvelykujjamat hüvelykszorító- ban ropogtatja valamelyik hóhérom, aki meg sem mondja, miért haragszik reám? Isten engem úgy teremtett, hogy ab­ból, amit egyszer elolvastam, semmit, soha el ne felejtsek — a legöregebb Krónikákban és pergamenekben is mindent megtaláljak. De legalább csak azokat a sorokat szeressem, még a Krónikákban is, melyek az én Nemzetemet inkább áldják, semmint gyalázzák. Öreg kocsisok és tapasztalt hóhérok tudják, hogy az ütle­gelt állat nem néz vissza, ellenben az ostorozott ember na­gyon megnézi bántalmazójának az arcát. Isten engem úgy te­remtett, hogy még a hóhérom arcáról is „elfogadható” szén­rajzot tudjak csinálni a legutolsó pillanatban is. Feltéve, ha szerencsétlen, szegény vén hóhérom igazi magyar volna, to­vábbá elfelejtené megkötözni az én munkához, áldáshoz, imádsághoz és megbocsátáshoz szoktatott, sztigmás két ke­zem. Veszprém városához érkeztünk, miután a vonatot elhagy­tuk. Elnéztem Veszprém városát a feldúlt erdő széléről... Csak néztem az országunkat visszaépítő, Negyedik Béla ki­rály fenséges fészkét, két szent leányának, szent Kunigundá­nak, a lengyel királynőnek és árpádházi szent Margitnak a szülővárosát. Hálával gondoltam árpádházi szent Erzsébet édestestvérére, Negyedik Bélára, Julián barát nagy pártfogó­Sikerült megvédeni a peregi parkerdőt! Örömmel értesítünk min­den ráckevei lakost, egyesületünk tagjait, ba­rátainkat és a segítőinket arról, hogy A FÖLDMŰ­VELÉSÜGYI MINISZ­TÉRIUM II. FOKON IS VÉGLEGESEN ELUTA­SÍTOTTA A PEREGI PARKERDŐ KIVÁGÁ­SÁT, ÉS ÍGY AZ ERDŐ MEGMENEKÜLT! Ezúton is szeretnénk megköszönni minden se­gítőnknek, hogy a helyi tiltakozó mozgalommal sikerült felhívni a figyel­met a környezetkárosítás veszélyeire, és így a he­lyi közgondolkodásban is teret nyert az erdő, a fák, a természet védelmé­nek fontossága. Külön köszönetünket fejezzük ki a segítségért a Pest Megyei Hírlapnak. Ráckevei Városszépítő és Fejlesztő Egyesület Pécsi Gyuláné elnök Czerny Károly titkár Gúnyolják az öregeket Nem láttam szilveszterkor a Gálvölgyi-show-t, de mi­vel a nyugdíjasok körében igen nagy visszhangja tá­madt, a január 28-i ismét­lést megnéztem. Úgy ér­zem, nem lehet szó nélkül hagyni a műsort. Egyetértek az idősek fel­háborodásával. Az utóbbi időben az öregek kigúnyo­lása a tévében és a viccla­pokban általánossá vált. Rendkívül visszataszító volt például az, ahogy Spé- ter Erzsébetet, mint múmi­át „léptették színre” vala­mint az, ahogy a korával élcelődtek. Ügy gondo­lom, hogy Spéter Erzsébet jelentős összegeket fordít a magyar kultúrára, ezért nagyobb tiszteletet érde­melne. S mi volt az a kisnyug­díjasokkal kapcsolatos tré­fa?! Arról már nem is be­szélek, hogy a „csoszo- gást” is viccnek szánták. Mindennek a teteje azonban a Whiskas macs­kaeledel volt! Ismert tény, hogy sok nyugdíjas egy hónapig él REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 68. jára, aki először fordította a magyarok figyelmét az Ázsiá­ban maradt Nagymagyarország felé — mely együtt pusztult el a duna menti kis országgal, de soha fel nem tudott támad­ni a tatárok gyilkossága után, mivelhogy „amannak” nem volt soha Negyedik Bélája. Fájdalommal gondoltam arra, hogy példátlan küzdelmében és a visszatelepítés gondjaiban mennyire magára hagyta a mi „Béla Apánkat” a hálátlan Európa. Keserűséggel gondoltam egy német Krónikának, a Reimchroniknak a 6924-ik szakaszá­ra, ahol a szerencsés kortársak a következő szavakkal csúfol­ják a mi kifosztott és majdnem az utolsó szálig kiirtott ősein­ket, kik a tatárok feltartóztatásában őérettük is véreztek: „— ... a magyarok meg vannak elégedve, ha lovaik le­gelhetnek. Ha királyuknak, Bélának van egy csibéje, vagy egy galambja, azon elrágódik, fiával együtt. A ma­gyarokat manapság ritkán bántja a konyha füstje. Ha a magyar királynak van egy szekér fokhagymája, tovább él belőle, mint Ottokár, a mi királyunk ezer kocából.” Veszprém fenséges városát néztem, a Tóth Tihamér püs­pök fészkét, aki legislegutolsó levelét életében nekünk írta. A távoli Bukovinába az ő kicsinek látszó s halállal végző­dött operációja előtt. Akinek életnagyságú szobrát szerétéi­ből és hálából Bukovinában is kifaragtuk. De hazatelepülé­sünk után is megörökítettük őt Magyarország egyik legszeb- bik vasúti állomásán, Bácsjózseffalva-Nagyfényen, élet­nagyságú domborművön, görcstelen hársfában. Áhogy rá­diós hullámkörben, felszálló, köröző galambok hullámzásá­ban zeng a szava a budapesti Magyar Rádió szószékén. Mi pedig a templom alatti kriptában hallgatjuk a tiltott szót, a magyar szót Bukovinában. íme a faragott aláírása a faragott képnek, amit manapság a szekszárdi múzeumban őriznek: „Tóth Tihamér szép szavában, madár dalol a krip­tánkban” Veszprémet bámultam a hegyről, a TŰZMADÁR — Mindszenty József kedves fészkét. Akinél jobban, forrób­ban soha, de soha nem szerette senki a bukovinai székelyt. Aki önkéntesen átvette elődjének, Tóth Tihamémek értünk való gondjait. Aki — saját írása szerint — végleges otthont akart nyújtani „sokat szenvedett, becsületes magyar népem­nek”. Már indultunk a város felé, amikor kísérőm, Molnár Amb­rus ruhámnál fogva a még temetetlen halottak közé lerántott: — Tessék vigyázni — baj van...! A baj megvolt már. — A közeli síneken magyar foglyo­kat szállítottak .százezerszámra — Szibériába, éjjel-nappal. Szerencsétlen sváb falvakból még fiatal asszonyokat is, bá­nyamunkára az oroszok. — Mit kér a szegény áldozat a tüs­késdróttal megfont, pici ablakából a marhakocsinak?... Azt gondolnád, hogy kenyeret, vagy cigarettát. — Holott vala­mennyinek csak ez volt a vágya: akkora összegből mint amennyit egyesek csak egy esti báli belépőért kifi­zetnek. Erről a helyzetről azon­ban nem a nyugdíjasok te­hetnek. Surján miniszter úr is azt mondta, hogy ha 16 százalékos emelést kap­nánk az idén, az növelné az inflációt. Érdekes, hogy csak a nyugdíjaso­ké... Pedig például a MÁV teljesítménye is erő­sen csökkent — a személy- szállítás kritikán aluli, a kosz hatalmas — és mégis kaptak 13. havi bért a vas­utasok. Tehát lett volna téma bőven Gálvölgyi úrnak, de hát úgy látszik a millio­mosokat nem lehet kiszer­keszteni, mert akkor talán kisebb a gázsija... Azt sem értem, hogyan engedheti meg az ilyen „kabarét” a televízió veze­tése. Talán egyetért vele?! Ha Gálvölgyi művész úr csak ilyen műsort tud összeállítani, akkor in­kább hagyja abba és ma­radjon meg a rádió hétfői kívánságműsor-vezetői be­osztásnál. Igaz, akkor ke­vesebb lesz a pénze, de nem baj. Majd ő is meg­kóstolja a Whiskas-t és szép fényes lesz a haja. Barna Jánosné Cegléd Fóti galambászok Foton, a Vörösmarty Mű­velődési Házban, a 41-es Fóti Galambtenyésztők Egyesülete galambkiállí­tást rendezett. Király Gyu­lának, az egyesület elnöké­nek tájékoztatása szerint erre a kiállításra minden évben sor kerül. A negyvenéves egyesü­letnek jelenleg 16 tagja van. A mostani kiállításra 150 galamb érkezett. A legrégebb) galambászok Gombai János és Hangyái Károly. Országos verse­nyeken 1991-ben Király Gyula Budapest bajnoka lett. Az országos verse­nyen 4. helyezést ért el. Az önkormányzat azzal segíti a galambászokat, hogy a kiállításra ingyen bocsátja rendelkezésre a termet. Solvmosi László Dunakeszi — Fűrészt... fűrészt... fúrót... vésőt kérünk, test­vér...! A vagonok padozatán akkora lyukak támadtak éjjel, mint egy segítségért kiáltó Nemzet szája. A foglyok egymás után kibújtak a kerekek közé, mihelyt a vonat lassított a kereszte­ződéseknél, az egy vágányon. Ügy megugrottak, mint a bol­hacirkusz kis lovagjai a nyitva felejtett, altató skatulyából. Ha az orosz őrség a szökéseket mindjárt észrevette, akkor nagy hűhóval elkezdődött az embervadászat azokra, akiket a kerekek még el nem vágtak. Ha pedig nem vették ész­re?... A közömbös „ruszki-szoldat” azt se nagyon bánta. Reggel a hiányzó létszámot a legközelebbi faluból kiegészí­tette más magyarokkal. — Focsani határállomáson, Románi­ában szépen számbaadta az őrtiszt a vonatot a felettesének: — Tovaris... átvettem ennyit és átadok ugyanennyit... A szökött foglyok kiegészítése sokszor az országutak ván­doraiból került ki — hiszen amúgy is tilos volt még akkor a közlekedés. — Most egy ilyen embervadász gépkocsi jelent meg az országúton. — Mint vércsevijjogáskor a háziszár­nyasok: leguggoltunk hirtelen a halottak közé. — Később már beljebb iszkoltunk... Két görbe tölgyfának alacsony ág­villáján megtelepedtünk. Onnan figyeltük hol a holtakat, hol az éberen szaglászó, majd továbbrohanó oroszokat. Néz­tük az összecsapódott, megbénult, kiégett orosz és német tankokat. Úgy maradtak, ahogyan végzetes, utolsó pillana­tukban, harcosan megállották. Úgy nézett ki kettő, mint két elcsendesedett mamut, amint egymást szaglássza, mintha ba­rátkoznának. Mintha bocsánatot kémének egymástól a gya­lázatos háborúért, mely úgy kellett a magyaroknak, mint a puskapornak a szenteltvíz. Mint a szent csillárt cipelő sek­restyésnek a hanyattesés. -— Ahogyan a tölgyfa villájában feküdtem, elkezdett zsongani a szívemben hirtelen a Nyo­morúság Zsoltára, a Kármen Mizeriábile, amit a csudálatos Rogérius mester írt latinul egy ugyanilyen faágon, hétszáz évvel ezelőtt, amikor az első tatárokkal gyűlt meg a bajunk, így zenél Rogérius szava, amiközben az elmúlt eseménye­ket szinte látjuk a szemeinkkel, az ő eleven leírásában: ...történt pedig, hogy megszöktünk szolgámmal ketten és elrejteztünk egy vízmosásban. Szolgám faágakat hordott reám és leveleket, aztán messzibb bújt el, nehogy valame­lyikünknek a felfedezése a másikra is bajt hozzon. Hallgat­tuk a tatárok rikácsolását, amint járták az erdőt és a bujká­ló foglyokra kiabáltak. Később, amikor előbújtunk, egy em­bert láttunk: attól nagyon megszaladtunk. De hátranéztünk s láttuk, hogy ő is ugyanezt teszi. Félt tőlünk, mert ketten voltunk. Akkor láttuk, hogy ő is bujdosó magyar. Integet­tünk egymásnak, összejöttünk. Arról tanácskoztunk, mité­vők legyünk? Nem bírtuk már lenyelni a növények nedvét. Sem füvön nem bírtunk rágódni tovább, mint a barom. Az­tán a kiirtott parasztok kertjében, az ottmaradt pórét, fok­hagymát, vereshagymát találtunk. Máskor mályvával, bü­rökkel töltöttük hasunkat. Az erdő szélén felmásztunk egy fára. Onnan néztük a tatároktól jöttükben elpusztított föl­det. A puszta, lakatlan földön a tornyok voltak az útmutató­ink. Mindenütt megölt magyarok koponyái és csontjai. Templomok, paloták lerombolt falai. A köveket bíborszínű­re festette a vér...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents