Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
IRODALOM PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. FEBRUAR 6.. SZOMBAT Csoóri Sándor „Elérte a láng a képzeletet” Voltunk gyakran hamis ünnepek áldozatai. Zavarodottak, pironkodók, becsapottak. Mert amikor embert vagy embereket ünnepeltünk, csak elvétve hajthattunk fejet a fáknak, az esőknek, a havon delelő szivárványnak, a test szépséges almáinak; csak elvétve a mindenség- nek. A kitüntetések megvakították néha a madarakat is. Könnyű, nyári ruhákban, akik összegyűltünk az ötvenéves Nagy Lászlót köszönteni — legyünk hát jó- kedvűek. Legyünk nyugodtak, magabiztosak, pogány mód ártatlanok: a kitüntetések aranyszemével nem nekünk kell itt kacérkodnunk. elérte a láng a képzeletet ...nagyudvarú ünnep vagyok Mintha azt írta volna: legyetek velem. Alig van, sőt talán nincs is költőnk, akivel ma Magyarországon annyian együtt volnának, mint vele. Akiről a közmegegyezés — a diáklányoktól a tudós akadémikusokig — olyan egységes és megbízható képet alakított volna ki, mint róla(—) Világot Nagy László is abból épített magának s nekünk, amit minden ízében ismert, szeretett, elhagyott. A pántos paraszti pólya szorításából kibontakozva közvetlenül a mindenség pántos szorításába nőtt át, vállán bárányos éggel s körül- felhőzve Dosztojevszkij sötét hajával. Tündérkedéssel és démonisággal. Először bizonyítva mítoszi arányú- an, hogy lovak, tehenek, csírázó krumplik, disznóbelek, döccenő köszörűkövek, a Tejút csillagaival kivert lószerszámok ugyanúgy lehetnek az emberi teljesség metaforái, mint istenek, filozófiák, angyalbrigádok. Hogy egy lónyűzás részeg s megveszekedett jelenetében ugyanaz az őrület szabadul el, mint a királydrámákban vagy a harmincéves háborúban. S ezzel egy régóta fegyverkező öntudat vágta át magát a félreértéseken. Végérvényesen kiderült, A fiatal Nagy László Ferenczy Béni rajza hogy az osztályhelyzet szűk rámáira kifeszített paraszti fogékonyság, hajlam és érzékenység az egyetemesség rámáira is kifeszíthető(...) Nagyság és nagyarányú- ság egyébként sem állhat meg ingatag gólyalábakon — hasonló erejű gond, gondolat, akarat és jellem kell hozzá. Vagy hasonló erejű görcsök. Azzal, hogy Nagy László az elmúlt időszakok sebző, ravasz és kicsinyes tusái közben nem volt hajlandó elfogadni a valóság megtévesztő méreteit, a zsugorodás fordított gyönyörét: egy történelmileg hitelesített erkölcsi folyamat lényegére szavazott. Arra, hogy a nagyság: emberi lehetőség. A mi hozzáadásunk a valósághoz. És hogy nincs kegyelem. És hogy fejet ajándékba soha nem adunk!(...) Mi, akik az idő folyamán — bevallhatóan vagy leta- gadhatóan — a magunk árvái vagy a magunk megszállottái lettünk, egyre szemérmetlenebből áhítozunk álhűség helyett hitre, bosszúálló világosságra. Tiszta és visz- szavonhatatlan szavakra. De melyik az a szó, amelyik azt mondja: föltámadok, és nem lehet benne kételkedni? Melyik az a szó, amelyik azt mondja: vacogok, félek, szeretek, vérző madárban kivirágzók, és nem lehet benne kételkedni? Melyik az a mondat, amelyik azt mondja: délsziget nincs, és nekünk el kell hinnünk? Vagy azt, hogy kintről or- dasi tűz vagyok és belül piros őzike-csillag, és magunkra gondolhatunk? És melyik az a hang, amely regőséneket görget felénk, vagy a Menyegző tébolyodott vőfély hangján kurjongat, és nekünk fel kell ismernünk kijátszott, mert kijátszható násznép voltunkat az időben? Nagy László nagy hatalmú és cselekvő nyelvében én sorra megtalálom ezeket a szavakat, ezt a hangot. Mert a világot ő mindig úgy bízta rá a nyelvre, mintha a nyelv: Isten volna. Míg mások egyre távolabb kerültek a szótól, neki volt bátorsága ahhoz, hogy a „szó igazi hőse” legyen. A fehér és fekete szavaké. „Testet ölthet az ige, ha tud” — mondták a Menyegző ruganyos vénei. Mi már tudjuk, hogy Nagy László verseiben testet öltött. Illyés Gyula Anti majd vigaszt ád Nagy László temetésekor így kellett, kelletett szétrobbania tehát neki is. Időzített akna-szív, aki tudta célját, és hogy ki küldte céllal, tudta azt is — — s majd azt se másként, mint a forrás: kifakadt, és osztja kiapadhatatlanul, amivel s amért utat tört és új légkört csinált. Nem másként, mint az elvonult vihar. Fölmerül a szép szobor-arc. Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség a még rezgékeny maga-teremtette tisztaságban. Szívós akarat és szűzi szelídség! Magad-faragta márványkép, csak állsz. Szóllj. Te ne halj meg. Végy emberszámba valamennyiünket. Légy vigasz is —, lám az is csak te lehetsz. Még parttalanabb a nép nélküled. Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag. Tél volt akkor is, 1958-ban, amikor örömmel és szorongva igyekeztem Kós Károlyhoz, akit rábírtak: jöjjön át éleszteni a szomorú színházi életet a Forradalom bukása után. „Tűnődtem sokat, vájjon jöhetek-e? Rajtunk igen betelt a szenvedés mindazért, ami idehaza történt. Mi még jobban ki- szolgáltatódtunk, s a világba annyira sem lehetett panaszszavunk otthonról, mikor az élesebb jajt itthonról hallatták. Erdély a szenvedések földjének teremtődött, nem volt megrázó világveszedelem, hogy ne éreztük volna. Félezredéven át itt hadak jöttek-dúltak, s nekünk mégis épülni kellett. Mi alapoztunk, mások pusztítottak. Mi építettünk, elleneink gyújtogattak. Dologba fogtunk, rajtunk ütöttek. Gyakorta lesből, amikor úgy hittük, talán rakhatjuk köveinket, s nőhet belőle várfal, templom, egyetem, s mire eszméltünk, már megint egy nagy sír-kert terült várfalak, templomok, akár városok terén, s ott a mi ha- lottaink pihentek. Sokan győzködtek: hívtak, jönnöm kell. Mit hozhatok? Budai Nagy Antal históriáját, szent tűzben hunyt felkelést, forradalmat, küzdelmet, mely soha nem ott ér véget, amikor hőse meghal. Jöttünk hát Budai Nagy Antallal, s népével, akik azóta is élünk, mindig újrakezdünk, hiszünk és énekelünk.” — Merthogy a játékbeli katonák is így szólnak: mikor ezt énekeltük, mindig győztünk. „Zsoltáros nép voltunk, vagyunk, bár mostanság akadozik, s némelyhelyt el is halt az énekszó, pásztorok nélkül maradt gyülekezetek jutottak teljes árvaságra. Azért jöttem hát, hogy szóljunk, s értsék, amit üzenetül hoztunk.” Ezek voltak a melengető szavak, amiket vendég- fogadónak Károly bátyám mondott, majd úgy folytatta: most van kevés idő, s tűnődjünk ketten, mit is mondjak a rádióba, ahonnan téged hozzám irányítottak, hogy abből is a vigasztaló igazat hallják a népek. S most néhány esztendőt ugorjunk előre az időben. Kolozsvári otthonában beszélgetünk az elmúltakról, s Ő, aki a keserű megbántásokon mindig átlépett, így szól: látod, megköszönték odahaza, hogy első voltam egykor a népért ( — mert soha nem a hatalomért) szólni, őt támasztani, hogy a szépre-jóra ismét kapható legyen az ember —, no, mindennek végén megtiltották, hogy könyvem, amit itt nagy várakozások után megjelentettek, nem mehet át Magyarországra. — A hármas-könyv, amit én már megvettem? Atvittem... — Csak légy vigyázás- sal, mert még abból is bajod támadhat, hogy hazavitted. — Nem értem. — Én sem értettem, míg egyszer elém nem nyitották a néhány igaz mondatot, amiért a tiltottak közé kerültem. Tessék, lásd! És most, sok-sok esztendő múlásából legyen világos az olvasók előtt, miért lett Erdély nagy tanítója, nemzedékek nevelője, a magyar építőművészet különös tehetsége, író, képzőművész, történész, igazi és az igazán kevesek közül való polihisztor a megszállt Magyarország Révaik, Szirmaik, Aczélok kultúr-dik- tátorainak kegyvesztettje. Móricz Zsigmond, az igaz jó barát egyik novellája (Márkus) illusztrálására kérte Kós Károlyt. Nem sokat vonakodott, elkészítette a rajzot (rajzokat) Sztánán, a Varjúvárban, de hirtelen elszólították a gondok, s otthagyta íróasztalán. Amikor visz- szatért, kereste, kutatta a rajzot, mert küldeni illett volna. Rajz nem volt, helyette egy levelet talált, ami így szólt: Kedves Barátom! Itt jártam, s elvittem magammal a rajzokat. Kun Béla. Még ez becsületes tolvaj, nyugtázta Károly bácsi, hogy odaírta a nevét. Ámbár barátságról, meg ismeretségről eddigi életükben szó nem volt. Visszakerülvén Kolozsvárra, hallja ám Kós Károly, hogy az ő ismeretlen „kedves barátja” nem tudott elszámolni a munkásegylet pénzével, ezért megszökött — talán Budapestre. Ott azután 1918-ban ő lett a „vörös forradalom” vezetője. Ezt jegyezte föl az író, ennyi jelent meg a Hármaskönyvben, s ezért került indexre Kós Károly műve, mert a forradalom nagy vezetőjéről, aki a lopás után a gyilkosságok sorát követte el martalóca- ival, meg merte írni Márkus rajza eltűnésének igaz történetét. „Látod, s vedd észbe, amíg az igazságtól fél, csaknem irtózik a hatalom, az nem is igazi hatalom, az csak szuronyhegyeken csillog.” — Meddig? „Jól esnék tudni. Még te megéred. Történelem és idő már nem ballagnak velünk, fölöttünk szállnak. Magasból is meg- gyötretünk, tán jobban is, mint egykor, de nagy változásban a világ. Meglásd. Csak azon emésztődöm sokat, mi lesz Erdély- lyel. A békességre-vá- gyás mind messzebb s messzebb kerül a lelkekben. Örök mozgó föld ez a mi Erdélyünk nagy népcserékkel, temérdek pusztulással. Fogyatkozunk.” Születésének kilencvenedik évfordulóját (kettesben Gy. Szabó Bélával) köszöntöttük, család s egyéb emlékezők mellett. Szobájában — Kolozsváron — már drága társa nélkül fogadott. A nagy kor, a nehéz idők sok gyötrődéssel, egészen elfogyasztották. Olyan volt, mint ősi templom öreg remetéje, szentje, akihez a zarándokok is csendben közelednek, mert szabad-é megzavarni azt, aki már a másik világba készül, ahol elmúlik minden emésztődés, fájdalom, földért, hazáért való örök aggódás. Csupa áhítat volt az a szűkre mért idő, amit együtt tölthettünk, de láthattam két nagy mester meghatódottságát, hiszen a hetvenöt éves Gy. Szabó Béla, tanítványi tisztelettel hozta Hónapok című metszet-sorozatát az egykor útbaindító Kós Ká- rolynak. „Fiatalember! Másszék fára!” tanácsolta — egykor — Károly bácsi, tehetséges rajzait szemlélve Béla bácsinak, akiből így lett Erdély, az összes magyar művész legnagyobb huszadik századi fametsző mestere. Kint nagy szaporaság- gal omlott a hó, a Szamos örök hangja csendesebb volt, s ott bent az idő megállóit velünk. „Nézzétek! a karon-ülő gyermek kosztjára szorulok. Már csak olyan étel a jó, amit apró kanállal eszegetek. Megfáradtam. Béla! Meddig élnek a házak, falak, mikor felejtőd- nek a könyvek, s vájjon a lapokról a rajzainkat nem törli le egyszer az idő?” „Megmaradunk. Mi megmaradunk.” Hallom Gyé. tömör szavait. „Maradunk, ha lesznek, kik őrizzenek bennünket!” S hogy lettek, íme a költői bizonyság Hajlékot Istennek, hajlékot embernek kőből, fából házat, raktál a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat. Áldjon érte Isten, áldjon érte ember; Isten s ember dolga. Falak omolhatnak kövek is váshatnak, magaslik, nem porlad a megtartó példa. (Kányádi Sándor) Fábián Gyula Virrasztók
