Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-24 / 46. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. FEBRUAR 24., SZERDA Dérynéről — kétszáz év távolából A nagyság emléke nehezen törlődik A név — Déryné — összeforrott a magyar színjátszás hőskorával. Abban a felívelő korában élt a nemzeti kultúrának, amikor a magyar szó, a magyar dal nem csupán generációk magatartását, hanem — kis túlzással — történelmünk, európai nemzetté válásunk irányát befolyásolták. Amikor az ország útjait járó igazi civilizátorok egy vesztes szabadság- harc után álló nép lelki nyavalyái ellen vállalták a kegyetlen küzdelmet — a legkézenfekvőbb fegyverrel, a szó, az édes anyanyelv fegyverével. A névtelenségből indult, ismeretlen vándorszínésznőként, és csakhamar a (pálya de- lelőjén megalakult) Nemzeti Színház primadonnája lett. Stílusok és korok váltották egymást a színpadon: első szerepeit szűrös-gubás atyafiak bámulták meg, hogy aztán az idős művésznőt már polgárrá lett közönség üdvözölje... Vidéken és a fővárosban egyaránt. Nincs még egy olyan egyénisége a magyar komédiás-társadalomnak (a színfalak demokráciájában, ahogyan az első kolozsvári színidirektor. Kőt sí Patkó mondotta), aki any- nyi magyar színpadon föllépett volna, mint ő. A jászberényi özvegy pati- kusné lánya húszévesen szegődött el vándorszínésznek. Német családi nevét tükörfordítással magyarosította, majd egy színésztársához férjhez menvén, felvette a Déryné nevet... Kortársai közül sokan őneki tulajdonították Katona József halálát, mert a drámaköltő közeledését visszautasította; vannak, akik szerep gyaDéryné Széppataky Róza — Liszli szerepében (Magyar Nemzeti Múzeum, történelmi képcsarnok) nánt fogják fel a Déryvel való frigyet is. Mit sem változtat a lényegen: művészetével, hatalmas munkabírásával társuló zsenialitásával meghatározta — hosszú időkre — a magyar színpadi dalkultúrát. Legnagyobb sikereit a zenés darabokban aratta. Kiváló teljesítményt nyújtott az operai előadásokon. Ő vitte sikerre (írják a műfaj kutatói) — elsősorban kolozsvári évadjai idején, 1823 és 1827 között — a magyar nyelvű operai éneklést. Az „erdélyi énekes jádzó társaság” fővárosi vendégszereplésével aztán óriási meglepetést váltott ki... ami felgyorsította az állandó pesti színház építése régóta vajúdó tervének a megvalósítását. Pa- mina (Mozart Varázsfuvolája) és Rosina (Rossini: A sevillai borbély) alakításai mára már kultúrtörténeti bizonyosságok. Kolozsvár után Kassa, és újra a főváros, illetve Pest következett művészete színhelyeként. A pesti Nemzetiben aztán azok a primadonnák szorítják háttérbe, akik az ő zsenialitásán csüggve lettek nagyokká. Mit tesz ilyenkor egy színész, egy primadonna? Újra vidékre költözik, hogy ott minden alkalommal őrá figyelhessenek. 1852-ben vonult vissza végleg a színpadtól, ekkor Diósgyőrbe költözött férjéhez. Életének hátralévő húsz évét — amint ő maga megjegyezte — híressé lett naplójának az írásával „tölti ki”. Utolsó szerepét (1868) Egressy Ákos jutalom- . játékában játssza el, hogy aztán csak írásában elevenedjenek meg a világot jelentő deszkák... Egykori egyetemi tanárom kolozsvári lakásán (maga is foglalkozott színháztörténettel) egy hajlott hátú porcelánszobrocskában véltem felfedezni Déryné Széppataki Róza alakját. Jancsó Elemér, merthogy őróla van szó, jelezte is, hogy épp őt, Dérynét látom tulajdonképpen, Liszli kosztümjében — az Alpesi rózsa című • dalműből — gitárral... És hogy e munka minden más, de nem giccs. „Elrohant” korunk műítészei, múltunk akadékoskodó magyarázgatói olykor-olykor lenézően vélekednek vélt vagy valós nagyságainkról. Dérynéről manapság sem hallani egy elmarasztaló szót... Úgy lett, mint ahogyan a híres kolozsvári teátrum direktora fogalmazott: a színészi nagyság, mert a szó által vonul a tudatba, csak akkor törlődik, mikoron törlődik nyelvünkből az anyánktól hallott szó. Bágyoni Szabó István Kocsis és Cserhalmi Van Goghja Nem is olyan régen, csak pár hónappal arrébb az időben azon tűnődtünk, sok sikert kívánva az. évadkezdő színházaknak, hogy vajon milyen esélyeket nyújt az élő-eleven magyar drámairodalomnak és drámaíróknak az új évad. Sejtelmes volt a színházi világ szeptemberben, akár Vácnál a kifosztásra ítélt Duna. Kocsis Istvánt is megkérdeztem volna akkor abban a váci presszóban, Spiró Györgyöt, Páskándit... A teátrum hálózatára nem lehet panasza a közönségnek, kis színházak nyúlánkodnak, s nyújtanak friss színházi élményt, mint most a napokban épp Kocsis István Van Gogh című monodrámájának bemutatásával a Tü- köri utcai Komédiám Színház, s abban Cserhalmi György. Kocsis István, a Martinovics, a Bolyai és más drámák szerzője csak rábólinthat arra, aki a kortárs magyar dráma és drámaíró jelenlétét igenli. A Van Gogh — maga az eleven politikus-festő is — kimondottan drámai helyzet és figura... Van Gogh a politikus? — kérdezheti bárki. Igen, de inkább az antropomorfizmus híveként filozófus Van Gogh kerül előtérbe Kocsis drámájában, Az az ember (filozófus, pap, éhező ember, grafikus — mi kell még több ahhoz, hogy egyszemélyes drámát éljen meg, majd meggyötörje a monodráma színpadra vitelével talán hegyeket elmozdító írót?), aki őrjöngve küzd az éhséggel, ezerszámra készíti azokat a festményeket, melyekből egyet sem tudott életében eladni, és amelyeknek darabjáért ma dollármilliókat adnak a tehetősek. Meggyötörte Kocsist a félőrült zseni, ki prédikátor korában azt magyarázta a véle éhező bányászoknak, hogy az Isten is bányász... És nem kímélte magát Cserhalmi György művész sem a mostani vállalkozásban. Mintha szabadjára engedte volna Radó Gyula rendező: a Kocsisi, a Van Gogh-i gondolatok fölemeléséért bizony pokolra kell menni. Cserhalminak sikerült. Művészete nem oldani, inkább közvetíteni igyekezett — sikerrel. Czegó' Zoltán Százhalombatta várja a Bóbitát Az ország bármely, megfelelő színpaddal rendelkező településére „tájolható” a Pécsi Bóbita Bábszínház legújabb előadása. Lázár Ervin A kisfiú és az oroszlánok című meséjének bábszínpadi változatát vasárnap mutatja be Pécsett az ország egyetlen állandó vidéki bábtársulata, de az előadást már meghívták Székesfehérvárra, Nagykinizsára és Százhalombattára is. Bükkösdi László rendező elmondta: az írásaival gyerekek és felnőttek körében egyaránt népszerű Lázár Ervin költői meséje azt sugallja, hogy a hazudós, a nagyképű, fellengzős vagy a házsártos ember is lehet szeretetre méltó, s a szeretet nemcsak elviselni segít a különbözőségeket, hanem gazdagít is bennünket a másik, furcsa ember barátsága által. A marionettbábokra és élő szereplőkre átdolgozott mese egy kisfiú képzeletében játszódik le, de üzenete a szülőknek is szól. A pécsi Bóbita legújabb előadásának látványtervét Erdős János, zenéjét Papp Zoltán állította össze. Szomszédunk, a Jászság A hangszerből ereklye lett Ezer évvel a kalandozások után ki tudná megmondani, hogy nem a jászberényi múzeumban őrzött ereklye volt Lehel kürtje? A kérdést persze fordítva is fel lehet tenni: ki tudja megmondani, ez volt-e Lehel kürtje, de Tóth János, a Jász Múzeum igazgatója nem véletlenül fogalmazott az első módon. A híres vezér és a kürt egymástól már elválaszthatatlan. Együtt emlékeztetnek magyarságunkra és arra az államalapítói felismerésre, hogy megmaradásunk feltétele volt a beilleszkedés Európába. A zúgón túl Ezek a gondolatok is elhangzottak a túrái Vigyázó Kör Népfőiskola péntek esti előadásán. Mint a januári „tanévnyitón” Sára Sándor, most is a faluból elszármazott jeles személyiség volt a vendég. Tóth János „Szomszédunk, a Jászság” címmel ismertette meg hallgatóságát azzal a viliággal, amelybe 1958-ban cseppent, s amely ugyan összeér a Galga-vidékkel, mégis sok tekintetben más. — Aki Túra határában a Galga zúgójáig lemerészkedett, már kalandos kirándulást tett — emlékezett a gyerekkorra. — Éreztük, ott más táj kezdődik, a tanyák és a ligetek világa. Előadása közben évszázadokon utaztunk vissza a múltba. Megtudtuk, hogy a jász nép is keletről sodródott nyugat felé, és valószínűleg a kunokkal együtt nyertek bebocsájtást a Kárpát-medencébe. (Julianus a Kaukázusban találkozott jászokkal, akiknek rokonai, az oszétek ma is ott élnek.) Őrzik a végsőkig A Jászság a kezdetektől fogva kiváltságokat élvezett. Miután a jászok beolvadtak a magyarságba, a vidék lakói tovább küzdöttek kiváltságaikért. A XVIII. század elején a német lovagrend megvásárolta a Jászságot. Saját költségükre, Mária Terézia helyezte őket vissza jogaikba 1745-ben. A Jászság népe számára a múlt nagy összetartó erő, amit az is bizonyít, hogy most szervezik a jászok világtalálkozóját. Pest és Szolnok megye határa itt néprajzi határ is. A Galga mentét és a Jászságot kevés szál köti össze. Éppen azért lehet hasznos az ismerkedés, amire tavaly volt is példa. Takács Pál nyugdíjas tanár beszámolt róla, hogy a Galga-expedíció a múlt nyáron a Jászságot fedezte fel. Tíz napot töltöttek el a gyerekek a Zagyva vidékén. Tóth István túrái polgármester arról érdeklődött, miként érinti a tanyavilágot a földtulajdonlás átalakulása. A múzeum- igazgató — aki a jászberényi évtizedek alatt a vidék lokálpatriótájává vált — elmondta, bár az elöregedés ellen nincs orvosság, a tanyákat a végsőkig meg kívánják őrizni tulajdonosaik. Diaképeken láthattuk Jászberény értékes műemlékeit, s valamennyien kaptunk a Jász Múzeum kiadványaiból ajándékba. Az est egyik fontos tanulsága az írásunk elején említett Lehel kürtjéhez fűződik. A világ múzeumaiban több ehhez hasonló, valószínűleg a bizánci cirkuszi játékok alkalmával használt elefántagyar-hangszert őriznek. A jászberényi azért vált ereklyévé, mert Lehel vezérnek tulajdonítják. A műemlék viszont a mondát élteti tovább! Túrái monográfia Az előadás után még két óráig maradt a turaiak körében Tóth János. A kötetlen beszélgetésen a jó humorú férfi számos történettel érzékeltette, hogyan lehetett a múzeumot gazdagítani, a vidék kulturális örökségét óvni a letűnt rendszerben. Természetesen a máról is szó esett. A túrái falumúzeum jövőjéről s arról, hogyan lehetne elkészíteni egy monográfiát a szülőfaluról. Elkezdődött a közös gondolkozás, aminek minden bizonynyal meglesz az eredménye. A turaiak nemcsak az anyagi gyarapodásra gondolnak, hanem a szellemire is. És erre a népfőiskola csak egyetlen példa a sok közül! Balázs Gusztáv
