Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-22 / 44. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. FEBRUÁR 22.. HÉTFŐ Elmúlt farsang, it Egykori j thagyott... farsangolások Pes< t m eg: vében A magyarság nemzeti karakterének, a magyar népiélek egyedi sajátosságainak évszázadokon keresztül a szívet-lelket gyönyörködtető és vidámító népszokások, hiedelmek és népi hagyományok voltak a leggondosabb őriző pásztorai és átörökítői. Am korunk „gyorsuló időjének” jobbára lélektelenül rohanó világa és a magyarságtól idegen politikai kurzus 70 éven át tartó szorítása már- már halálos csapást mért rájuk is. Elszürkültek, elsatnyultak, gépiessé „modernizálódtak”, hely- lyel-közzel már ki is vesztek a főldmíves nép viszonylagos téli pihenő idejét megszépítő és vidámító farsangi játékos szórakozások, a különféle farsangi hiedelmek és népszokások is. E folyamat nálunk régen megindult, miként ezt a Pest-Pilis-Solt vármegye második kötetének „A vármegye nép» -ről szóló fejezetét papírra vető Nyilas István 1910 táján maga is megtapasztalta. Móricz Zsigmond Ócsán „Farsangi szokás is divatozott, kivált régebben, nagyobb mértékben. Ócsán a múlt század végéig szokás volt, hogy farsang utolsó vasárnapján a legénység a zenét, amit farsang alatt használt, kora reggel felállítja az előtt a ház előtt, amely mulatóhely volt. A legények közül kettő maskarának öltözött, az egyik asszonynak, a másik férfinak; ezeket a többiek körülvették s így, zeneszóval mentek a lányos házakhoz, hol az asszonynak öltözött legény ennivalót, a férfi pedig innivalót kért. Ritka hely volt, ahol legalább egypár tojást ne adtak volna nekik, s az ilyen adakozó háznál egy-két nótát elhúztak, az asszonyt vagy a lányát megforgatták, s továbbmentek. Amit gyűjtöttek, abból nagy lakomát csaptak, s ezzel reggelig búcsúztatták a farsangot.” Csak sajnálhatjuk, hogy a meglehetősen semmitmondó (csak egy évtizeddel később, Nyilas Mihály formájában elhíresülő) álnevet választó szerző egyedül Ócsát kereste fel farsang évadján, noha más megyék népét szorgalmasabban megvizitálta. így aztán nemigen lehet felmérni, mit vesztettünk azzal, hogy az egy évtized múltán már Leányfalun megtelepedő Móricz Zsigmond — mert hiszen ő írta a vármegye népéről szóló fejezetet Nyilas Mihály álnéven (Borovszky Samu főszerkesztő felkérésére), a mi megyénkben is — mit láthatott és hallhatott volna akkor, ha például egy nagy múltú régió néphagyományokban fölöttébb gazdag kincsesbányáit, a Tápió, a Galga és a Duna vidékét is fölkeresi... Szerencsére akadt egy „élő enciklopédiája”, egy népművész parasztasszonya a Galga környékének is, jelesül a megyénk határain kívül is messzire elhíresülő Vankóné Dudás Juli, aki a két kiadást megért galgamácsai könyvében emléket állított a haloványuló, ősi paraszti világ számos mozzanatának, köztük a farsangi népszokásoknak is. Lánykorában, a farsangi báli mulatságok utolsó napján, húshagyó kedden az ifjúság a fonóban vagy a kisvendéglőkben, kocsmákban ropta körben a csárdást, miközben messzire elhangzó énekszóval búcsúztatták a februári víg napokat: „Elmúlt farsang, itt hagyott, A lányoknak bút hagyott. De énnekem nem hagyott, Mert én mindig víg vagyok... Farsang három napjába, Nem vittél el a táncba...” Persze, a három napig elhúzódó báli mulatságok végét jelző húshagyó keddi, éjféli harangszóig sok víz lefolyt a Galga medrében éppúgy, mint a Tápión és a Dunán is. Galga menti vénlánycsúfoló Vankóné Dudás Juli néni emlékképeinek felidézésekor arról adott számot, hogy bár a farsang évadja a Galga mentén is újév után (országosan: vízkereszt napján, január 6-án) vette kezdetét, ám a víg mulatozások, a bálozások és a különféle farsangi hiedelmek, szokások és ünnepi sütés-főzések mind-mind áthúzódtak böjtelő havára, azaz februárra. Tudvalevő ugyanis, hogy a húsvétot megelőző, 40 napos böjtidőszak a római katolikus kereszténységben éppen a farsangot lezáró húshagyó keddet követő hamvazószerdával vette (és veszi) kezdetét, magyarföldön legalábbis az 1200-as évek óta. Innen van, hogy az Ősi magyar kalendáriumok és csíziók már Mohács évszázadában böjtelő hóként jegyzik a februárt. Maga a farsang kifejezés bajor-német eredetű. A régi magyar időkben a falusi-mezővárosi közösségek által épített és fenntartott fonók, kocsmák, faluházak, vendégfogadók adtak helyet a farsangi mulatságoknak is, melyek korántsem korlátozódtak a már tárgyalt három napra. „Nálunk három hétig tartott a farsang farka” — vallja Vankóné Dudás Juli a mácsai farsangolásokról. Itt is disznótorok, maskurázások, vénlánycsúfolók, lag- zik és farsangi bálok tették emlékezetessé böjtelő havát, a februárt. Fia pediglen — húsvét napjától függően — jó hosszúra nyúlt a farsang évadja, akkor biszony rendre elkeltek a lányok a Galga menti Mácsán is... Rozmaring és terített asztal A farsang napjai az öröm, a vidámság, a gondtalan mulatozás és a játékos szórakozás jegyében teltek el a Galga mentén is, melynek ünnepi hangulatát, szépségét és áhítatát szívvel-lélekkel várták a falusiak, kiváltképpen az eladósorban levő lányok. Már hetekkel előbb szorgalmatosán készültek rá, rendre kimosták és jó keményre vasalták szoknyáikat, blúzaikat, keszkenőiket. A jóravaló, magukra valamit is adó legények pedig rozmaringos, aranyporos, bokrétás kalapban siettek a farsangi bálokra, melyeken jó néhá- nyan életük párját is meglelték. Hiszen éppen ez volt a farsang egyik legfőbb rendeltetése, hogy minél több ifjú pár leljen egymásra. Farsang vasárnapján, hétfőjén és húshagyó keddjén három napig állt a bál, legfeljebb reggelire, ebédre és vacsorára ugrottak haza, ámbátor nem mindig: nem egy olyan lány is akadt, aki éjfél után kettőig ropta a csárdást, reggel pedig a templomból megint csak visszasietett legényéhez a mulatóhelyre... E jeles ünnepet hagyományos farsangi ételek tették még emlékezetesebbé. A Galga táján. Mácsán is a kocsonya képezte a főételt, de persze nem hiányozhatott a baromfi vagy a hentestől vásárolt hús sem az ünnepi asztalokról, netán a disznótoros. Az életrevaló fiatalok maguk adták össze a báli mulatság költségét: a lányok a fonóért, vagyis a mulatóhely kibérléséért fizettek, a legények pedig a bálért. Mint a legtöbb magyar helységben, Mácsán is a cigányok húzták a talpalávatet, jobbára kivilágos kivirradatig, de legalábbis hajnali kettőig, háromig. A rendre az évente választott legénybíró ügyelt. Amikor húshagyó kedd estéjén, 9 órakor megszólalt a harang, belépett a mulatóházba a falu bírója, néhányszor rácsapott bírópálcájával a mestergerendára, elvette a cigányprímás vonóját, s fennszóval berekesztette a báli mulatságokat: „Vége a farsangnak!” — kiáltotta. Ezt pediglen szó nélkül tudomásul vették a fiatalok, s csöndben hazatértek, jóllehet az előző két nap reggelén hangos énekszóval távoztak a kocsmából. Másnap, hamvazószerdán vette kezdetét a 40 napos nagyböjt, melynek délutánján a legények megtartották a számadást a kocsmában, majd élükön a leköszönő legénybíróval, ünnepélyesen végighúztak egy kocsit a település utcáin, ezzel búcsúzván a farsangi víg napoktól... Nős emberek bálja Némedin A két világégés között nagy farsangolás járta Alsónémedin is, ahol a legények bandába verődtek, maskarába öltöztek, bekormozták az arcukat, a hátukra „tutyit”, azaz háti kosarat vettek, s trombitálva, hujjogatva, énekszóval járták az utcákat. Meg-megálltak a lányos házak kapuiban, s miközben odabentről sonkával, szalonnával, kolbásszal, tojással és miegyébbel ajándékozták meg őket. A báli mulatozás színhelyén, a kocsmában a kocsmáros rántottás kolbászt sütött nekik, s farsangvasámaptól húshagyó keddig, 3 napon át ingyen kaptak tőle jóféle homoki borocskát... A legények a közeli Ócsárol hozták a muzsikusokat, akiket a mulatságokat szervező legénybíró szülei láttak el kvártéllyal. Némedin farsang vasárnapján külön bált rendeztek maguknak az ifjú és középkorú házastársak is — a „nős emberek bálját”. Ezekre általában 35-40 évesig jártak el a nős férfiak, hites feleségükkel az oldalukon. Az aprónépség pediglen önálló „gyermekbáldot” rendezett farsang ünnepének valamelyik napján — egynémely veteránu- sok tán még ma is élnek közülük... Ilyenkor kibéreltek egy kis házat, szereztek egy öreg „citorást”, s állt a bál reggelig, jóllehet boritalt legálisan nem mértek, az illegálisról pedig nem beszél a fáma... Természetesen a gyermekbálok kamaszai is külön rendezőket választottak maguk közül, az ún. „gazdákat”, a majdani legénybírókat. akik beszedték a pénzt s felügyeltek a rendre. A farsangi étrend, akár csak a Galga és a Tápió mentén, Némedin is éppoly gazdag és változatos volt, mint húsvétkor vagy karácsonykor: húsleves, főtt hús, takart (töltött káposzta), paprikás hús, sült hús, fánk és kalács vándorolt a korgó gyomrokba. A farsangvasámaptól húshagyó keddig tartó, háromnapos bálok itt is az utolsó nap éjjelén értek véget. Az éjféli harangszót követően a katolikus és a református ifjak egyaránt abbahagyták a táncot, s éppen olyan holtfáradtan tértek haza, mint a mácsaiak. Hamvazószerdán a némedi legények is eltemették a farsangot. Miután kijöttek a katolikus templomból, a két háború között egy Ölvedy nevű susztert berakták egy kimustrált targoncába, kitolták a Csintorára. Mifelénk, a Csepel-sziget déli fertályán, Ráckevén és környékén Peregig, Lacházáig, Dömsödig, a szigeten le Makádig, úgyErdó'si Ágnes felvételei szintén hangulatos farsangolások járták a negyvenes évek derekáig, melyekről anyai nagyszüleiintői elég sokat hallottam jómagam is az ötvenes évek elején. Némely maradványaik, egyre csenevé- szedő formájukban, egészen a hatvanas évek elejéig elvegetálgat- tak, amikor a paraszti népességnek a téeszekbe történő, erőszakos behajtásával vége szakadt az egyre inkább ellehetetlenülő farsangolásoknak s az egyéb népi ünnepségeknek, például a színpompás szüreti báloknak, a négy-, hat- és nyolclovas kocsisorokkal történő, csengős-pántlikás, árvalányhajas, kalapú, pattogó ostorú felvonulásoknak is... A kevi farsangi bálokat jobbára a Fekete Sas vendéglő középkori eredetű falvai között rendezték, s éppúgy három napig tartottak, mint bárhol másutt megyénkben és országszerte a magyar nyelvterületen. Noha eredetileg németek (svábok) és rácok (szerbek) is lakták Ráckevét, de mivel ők évszázadok elteltével teljesen elma- gyarosodtak, ezért századunkban már a kevi farsang sem különbözött a környező magyar falvakétól. Nyenyereszó és farsang Egy érdekes sajátosságot mégis feltétlenül érdemes kiemelnünk a feledés homályából, melyre már a magyar művelődéstörténet jeles polihisztora, Trócsányi Zoltán is felfigyelt a század elején. Jelesül arra, hogy Makádtól, ettől az „ősmagyar” református falutól Kevin, Dömsödön, Peregen, Lacházán és Harasztin át Sashalomig, Pestig sokfelé megfigyelhető volt egy hangulatos zeneszerszám a farsangi bálokon, úgymint a nyenyere, melyet emlegettek nyerere gyanánt is. Persze volt ennek egy becsületes, szép magyar neve is: tekerőlant, ámbátor ezt csupán a fehér galléros úriemberek ismerték. Az ország más részein pedig mondták bőrdudának, kutyadudának, macskadudának is... Egy élelmes ráckevei földműves, Kovács-Talpas Mihály személyében ügyes kezű ezermestere akadt a nyenyere készítésének: a húszas években ő látta el tekerőlanttal a szigetet és környékét Makádtól, Dömsödtől fel Harasztiig, Sashalomig, Pestig. Utóbb Pesten szorgoskodott, majd végleg visszajött a Kevivel szomszédos Lórévre. Kovács-Talpas és más szegény sorsú, kévéi nyenyerés társai — Bereményi Sándor, Bozóki Bálint s egy Szabó nevű napszámos —, valamint a dömsödi Fölvári (Senevix) és Molnár nevű cimboráik, illetve a makádi Nagy Béni és Herédi nevű cselédek, a peregi Horák János, a lacházi Pázsit István nádazó, Lévárt-Szabó István kocsmáros, Gáspár István és néhány társuk szintén alkalmi zenéléssel, nyenyerézéssel keresték mindennapi betevő falatjukat a század első harmadában. Peregen külön „nyenyerés házat” tartottak farsangkor, de kizárólag a gyermekek számára. A tekerőlantos farsangolások mintegy négy évtized alatt sorra kiszorultak a Csepel-szigeti és a környékbeli helységek ünnepi repertoárjáról. Legkorábban a sziget legdélebbi csücskén megbúvó Makádról tűnt el, ahonnét a Ráckeviből és Rácalmásról idejároga- tó vagy áttelepedő muzsikus cigányok már a századforduló előtt kiszorították a félig-meddig kéregető koldusként tevékenykedő nyenyeréseket. Peregen, mint láttuk, 1918-ig, az I. világháború végéig még tartotta magát, legalábbis a gyermekek körében, a „nyenyerés ház” érdekes, meglehetősen egyedi jellegű farsangi szokása. Legtovább a nagy múltú jáfási székhelyen, Ráckevén zenéltek a tekerőlant koldusszegény, amatőr művészei: itt még a húszas évek végén is felléptek a Fekete Sasban, a többi kocsmában és egyes házaknál, disznótorokon és lagzikon. Innét is kiszorulván, gépiesedő századunk harmincas éveiben már csupán Budapesten, főleg a pesti oldalon tudta felkutatni egyes Csepel-szigeti származású vagy lakhelyű nyenyerések nyomát Kolossá Tibor, akinek jobb sorsra érdemes, 1942-es gyűjteménye — értékes fotó- és kottamellékletekkel — mindmáig kéziratos formában porosodik a Néprajzi Múzeum adattárában, mintegy a maga sorsán keresztül jelképezve a hagyományos népi kultúra útszélre kerülését a vörös diktatúra országvesztő-kultúrasorvasztó évtizedeiben... Fenyvesi László
