Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-12 / 36. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. FEBRUAR 12., PENTEK Szilágyi Domokos • • Öregek könyve (Részlet a verseskötetből) Térjünk haza. Még addig is munka vár, mindennapi ez-az. Télidőn nyugdíjas törökhúza-hontás, azután nyugdíjas tavasz, azután a nyár tessék-lássék, szívemet húzza a háza, de szívem nem hágy lehajolni; a búzán kívül más is húzza- szorítja olykor. Őrizkedjünk a lelki molytól, őrizkedjünk, amíg lehet. Míg szét nem rágja e maradék életet. Hintsük be magunk lelki naftalimai — kevés reménnyel, sok-sok kínnal, nagy búbánattal, kis örömmel. Miért ragaszkodunk még foggal-körömmel? Mihez ragaszkodunk foggal-körömmel? A zsábához, az agyvérzéshez s amit csak félig-meddig érez az ember: félig, de meddig? Miként az kélgyó, hogyha vedlik, eldobja múltját, s egy darabig árva, csupaszságba záiva, csupasz élettel néz föl a világra, nincs múltja, jövője, csupán jelene, csupán a most az eleme, — akként nekünk is. Találkozás a monori utcán Másként múló napok Igaz a közhely, hogy a látszat néha csal — állapítom meg a Kapás Istvánná folytatott néhány perces beszélgetés után. Ő Monoron él ugyan, de jól ismerik szerte a környéken, ahol már korábban kiépült a vízvezeték. Úgy hat-nyolc hónapja nem találkoztunk. Régebben vízmú'társulat-szervezöként, -vezetőként dolgozott. Most úgy látom, lefogyott, s —bár még csak reggel van — szokatlan, hogy nem frissen borotvált. A mindig öltönyben, nyakkendővel járó Kapás István most afféle szabadidőruhában ugrott be a postára, befizetni a kötelező biztosítást. Történelmi emlékidézö Két súlyos esztendő A legújabbkori történelmünk két legsúlyosabb esztendejének eseményeit, személyes számadásként, Magyarország 1942—44 közötti miniszterelnöke, Kállay Miklós tollából — két vaskos kötetben — csaknem negyven évvel a megjelenése után vehette kézbe a magyar olvasó. Az Európa Kiadó és a História emlékirat sorozatában megjelent könyvből közlünk újabb részletet. — Éppen a mai napon van egy éve annak, hogy nyugdíjas lettem — újságolja a régi derűvel. — Igaz, hogy a kocsitartás nem olcsó, de nekem szükségem van rá, mert sokáig nem tudok egy helyben megülni. — Vagyis ezek szerint akkor a nyugdíjasoknak ahhoz a rétegéhez tartozik, akik élvezik a nyugodt éveket, hogy olyasmivel — például magukkal — is foglalkozhatnak, amire korábban nem volt idejük? — Magammal én csak any- nyit foglalkoztam, ameny- nyit általában szükséges egy idősödő embernek. Az utóbbi években megfordultam néhányszor a kórházban, miből szerencsére mára csak az maradt meg, hogy könnyebb lettem közel húsz kilóval. S ez nem is baj. Igaz nem vállalok any- nyit, mint aktív koromban, de el sem hagytam magam. Én azt tartom, hogy igazi tartást a hasznos munka ad. A vízügyes szakmában mostanában is sok a feladat. Ezek javarésze már a fiatalabbakra vár, de ha hívnak valahová, s nem haladja meg az erőmet, szívesen segítek. Ma megyek például a vasadi vízműtársulat alakuló ülésére, ahol tudtommal az elnöki posztot szánják nekem. Ha a többség is így akarja, elvállalom... — Vagyis a szellemi kapacitása a régi. — Remélem, az agysejtjeim még sokáig nem hagynak cserben: tornáztatom őket — nevet Kapás István. — De van nekem vagy ötszáz négyszögölnyi szőlőm, úgyhogy az izmaim sincsenek hátrányos helyzetben. U gyan a gyerekeknek szoktak mesélni, de én most mégis elmondanék egy mai mesét. Szóról szóra igaz mesét. Ügyes-bajos dolgaim után mászkáltam Budapesten és eljutottam a Nemzeti Színház propagandairodájába, ott elővettem az irattárcámat, hogy átadjak egy névjegyet a címemmel. Innen a Lovag utcába mentem egy bélyegzőt kiváltani. Nyúlok az aktatáskámba — nincs meg az irattárca. Otthagytam a Hársfa utcában? Igyekszem vissza, ahol azzal, fogadnak: az imént telefonáltak a Csengeri utcai rendelőintézetből, hogy otthagytam az irattárcámat. Dörzsölöm a szemem, nem értem. Sosem jártam ott, hogy került oda a tárcám és honnan tudták ott, hogy hová jöttem, amikor ide is csak egy hónap— S jut majd ideje mindenre: a szakmai-, meg a kerti munkára is? — Soha nem voltam, nem vagyok időzavarban. Idegesít, ha egy nyugdíjastól azt hallom, „jaj, nekem kevesebb az időm, mint mikor dolgoztam”. Ennél jobban csak az bosszant, ha valaki nem talál magának elfoglaltságot. Bármilyet: otthoni munkát, vagy kutyasétáltatást, baráti társaságot, vagy az unokákban leli örömét. Az idővel tudni kell bánni. Olyan rövid az élet, jól be kell osztani minden napot — mondja Kapás István félig tréfásan, félig komolyan. Kezet rázunk, s úgy porol el bordó Ladájával Monor telepi része felé, mint egy energikus negyvenes. V. J. ban egyszer jövök nyugdíjas akciós színházjegyért. Irány a Csengeri utca. A portás előzékenyen meséli, hogy ezt az irattárcát a rendelőintézet előtt találták, hát neki hozták be. De honnan talált a címre? Átnézte a tárcát és veresegyházi címemen kívül talált egy papírcsíkot egy pesti telefonszámmal. Az egyszerűség kedvéért azt hívta fel: a Nemzeti Színház propagandairodáján vették fel és mivel ismernek, vették továbbításra az üzenetet. Még egy adalék a rejtély kulcsához: decemberben, amikor színházban voltunk, ideadták a propagandairoda telefonszámát, hogy egy ügyben felhívhassam. Ezt a céduKÖZVETLEN kapcsolatot az angolokkal először 1942 nyarán sikerült létesíteni. Ulle- in-Reviczky Antal követ, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője jelentette, hogy mint minden évben, 1942-ben is Konstantinápolyban szándékozik tölteni a szabadságát angol származású felesége szüleinél. Apósa nyugalmazott brit főkonzul volt. Ullein-Re- viczky felhatalmazást kapott, hogy kíséreljen meg kapcsolatot teremteni hivatalos brit tényezőkkel. Ez sikerült is neki, és megállapodás született, hogy a magyar kormány a hadvezetőséggel egyetértésben kiküldheti egy megfelelő instrukciókkal és kellő meghatalmazással rendelkező bizalmi emberét. Ez London, valamint a kairói főhadiszállás jóváhagyásával történt. A választás Frey Andrásra esett, aki az egyik legtekintélyesebb napilap, a nem kormánypárti, független konzervatív Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője volt. Freynek a Külügyminisztérium Szombathelyi Ferenccel, a vezérkar főnökével egyetértésben a következő közlések megtételére adott felhatalmazást: 1. Magyarország nem szándékozik ellenállni az angol— amerikai és lengyel csapatoknak, ha megjelennek a magyar határon, és benyomulnak Magyarországra. Énnek ellenében Magyarország nem kér semmit. Ez a magatartás azonban Magyarország részéről csak a szövetségesek reguláris csapataival és nem partizánbandákkal szemben kötelező. 2. Magyarország elvileg hajlandó pozitív akciókra is a németek ellen abban az esetben, ha előzőleg gyakorlati együttműködés hozható létre hadseregeink között. 3. Ennek az ajánlatnak a célja nem a mai magyar rezsim megmentése, hanem kilát találta meg a portás, és a leadás után perceken belül már meg is tudtam, hol a tárcám, benne az összes igazolványommal. Marad a feltételezés: a tömött villamoson kiemelték, majd átkutatva, de értéket nem találva, a Csengeri utcában eldobták. Egy lelkiismeretes járókelő — bár meg tudnám köszönni neki — feltételezte, hogy a rendelőintézetből jövet, vagy menet hagytam el és leadta a portásnak. A többi, ami véletlenszerűnek tűnik, már ismert. Persze, nincsenek véletlenek, ezt a mesét szerintem az Égben írták. Hála Istennek! Fazekas Mátyás zárólag a magyar nép érdekeinek szolgálata. SAJNÁLATOSAN későn kapta meg Frey a vízumát, és így csak 1943 januárjában érkezett meg Isztambulba, ahol azonnal eljárt, meghatalmazásának megfelelően. Az amerikaiaktól azt a választ kapta, hogy az angolok fognak tárgyalni az ő nevükben is. Az angoloktól pedig pár hét múlva a következő válasz jött: .Javasoljuk, hogy a magyar kormány mielőbb küldjön Isztambulba két magas rangú katonatisztet a tett ajánlat részleteinek megtárgyalására”. Ez a válasz némileg meghökkentett. Célzás sem volt benne arra, hogy politikai vonalon megállapodást kössenek vagy akár csak tárgyaljanak is velünk. Az én elképzelésem ugyanis az volt, hogy először valami agreement jön közöttünk létre, és csak azután kerülhet sor katonai tárgyalásra. Az, hogy az angol üzenet a magyar közlésnek csak a katonai kapcsolatfelvételt érintő részére reagál, láthatólag arra utalt, hogy az angolok a magyar közeledést katonai szempontból ki akarják használni, de nem hajlandók olyan tárgyalásokat folytatni, amelyekre pedig nekünk a magyar nép érdekében szükségünk lenne, k amiért egész ajánlatunkat megtettük. EGYBEVÁGOTT ezzel a Times-nak az a cikke is, amelyben az volt olvasható, hogy nagyot tévednek azok az országok, köztük Magyar- ország is, amelyek azt hiszik, hogy sikerrel járhatnak, ha megkésetten, az utolsó pillanatban próbálnak menekülni a süllyedő hajóról. Nem a cikk ostobasága volt igazán aggasztó, hanem az, hogy itt hivatalos részről nyilvánvaló indiszkréció történt, ami az egész ügy sikerét kétségessé teheti; azonfelül látszott benne a szándék is a németek reakciójának kiprovokálására. De még ennél is kellemetlenebb volt, hogy az angolok egy Pálóczi-Horváth György nevű kétes egyént bíztak meg a velünk való tárgyalással; ez az ember az isztambuli angol kémelhárító szolgálatnak és a balkáni szabotázsokat szervező irodának volt alkalmazottja, és az angolok elképzelése szerint neki kellett volna az Isztambulba várt magyar tisztekkel is tárgyalnia. MAGYAR oldalról többször történt kísérlet Pálóczi- Horváth személyének a kikapcsolására, hogy ne vele kelljen a magyar megbízottaknak érintkezésbe lépniük, ám az angolok minden ilyen próbálkozást elhárítottak. Róla már akkor köztudomású volt, hogy szélsőbaloldali szocialista, és Moszkvához húz, bár valamikor Gömbös Gyula besúgója volt, Szerbiában Tito bizalmi embere lett. Mi ezt már akkor is tudtuk, de az angolok csak 1944 decemberében jöttek rá, hogy rendszeresen szállít információkat az oroszoknak is. A katonai helyzet sem látszott annyira érettnek, hogy sürgős lett volna nekünk a katonai kapcsolatok felvétele, de ismétlem, a legnagyobb akadály az angolok által kijelölt partner volt: őszintén szólva, az is nyugtalanított, hogy nem fogok találni a magyar hadseregben egyetlen magas rangú tisztet sem, aki hajlandó lenne egy civillel tárgyalásba bocsátkozni. (Folytatjuk) A gazdag ember végakarata Tizenhét parancsolat Taikichiro Móri 88 éves korában elhunyt. A gyászjelentés ebben a formában csak egy japánnak az érzelmeit indíthatja meg. Tegyük hát hozzá, hogy az öregúr a világ leggazdagabb embere volt, a Forbes nut gazin a múlt évben őt tette listavezetővé. Móri úr csakugyan fogalom volt, a meggazdagodás lehetséges példaképe, a járható út: nem fontos fiatal korodtól gürcölni ahhoz, hogy vagyonod legyen. Taikichiro Móri ugyanis akkor kezdett hajtani, amikor mások már a nyugdíjra gondolnak. Gazdaságtant oktatott az egyetemen, aztán az ötvenes években abbahagyta; csinálni kezdte. Az ingatlanpiacot választotta, irodaházakat építtetett, beruházott, bérbeadott. Azonban a szépen gyarapodó vagyon mellett is megmaradt az átlagjapán szintjén, nem költözött villalakásba, olcsó áruházból öltözött és irodájába naponta vitte be az ételdobozt a hideg ebéddel. Hatalmas vagyont, egy birodalmat hagyott a két fiára, ingatlanokat, bérházakat és a Honda céget egyebek között. Ezenkívül az életvitel végrendeletileg is megfogalmazott szabályait. Például: — A munkahelyre nemcsak a fizetésért megy az ember, hanem azért, hogy folyamatosan érvényesítse a képességét és fokozza a teljesítményt. — Mind a kollégák, mind a konkurencia eredményét felül kell múlni, mert ez a japán versenyképesség alápja. — Ugyanazt a hibát kétszer nem szabad elkövetni. ■—Tiszteld a feletteseidet, de ne annyira, hogy ne legyél okosabb náluk. Végrendeletét 17 parancsolatba foglalta ősze. A zárómondat arról intézkedik, hogy nem kíván díszes temetést, a krematóriumot választotta és azt kéri, hogy a hamvait szórják szét, hadd hordja el a szél, amerre kedve tartja. Ő aztán tudta — így a japán sajtó —, hogy milyen drága a telek, mégha csak sírhely is. Egy veresegyházi nyugdíjas esete Mese az irattárcáról
