Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-10 / 34. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 10., SZERDA 13 Veresegyházi requiem A veresegyházi római katolikus plébános a második világháború hőseire, a Don-ka- nyarban ötven évvel ezelőtt elesettek áldozataira emlékező misét tartott. Pásztor Béla polgármes- ter és Koczó Pál református lelkész vezetésével január 17-én délután 5 órára telt meg a templom a gyászba öltözött hívekkel és együttérzőkkel. Az ünnepiességet emelte, a meghatódást fokozta a két kihelyezett kép. Aba-Novák Vilmos: Freskórészlet a szegedi Hősök kapujáról. A másik képen a Magyar Fórum címűi hetilapból Nemeskürty Istvánnak A magyar nemzet halottai írásából kiemelt fénykép. Az igazi vesztesek a magyar és az orosz nép, a két anya együtt siratja halot- tait. Ez Talum Attila felvétele. Farkas József atya szentbeszédének bevezetőjében Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című 1972-ben kiadott művéből idézett: „Ezeket az embereket, ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni. Mert zömében áldozatok voltak.” Az atya elmondta, hogy elkészül a veresegyházi második világháborús emlékmű. Fejet hajthatunk tehát hőseink előtt, akik nem csak a Don-kanyarban feküsz- nek. Gondolnunk kell a negyvenezer bácskai magyarra, az ötvenhatos sortü- zek áldozataira is. Azokra, akik a terror, a megtorlás áldozatai lettek. A halottakat el kell siratni, el kell temetni. Hősök voltak-e vagy áldozatok, tette föl a költői kérdést Farkas József atya. Idézeteket olvasott fel Horváth Miklós és Szabó Péter: Pihenj, te néma hadsereg című, a Don-kanyarról szóló riportkönyvéből. 1943. január 12-én, az urivi áttöréskor a magyar hadsereg sorsa megpecsételődött. A magyar katona harcolt, mint a többi, mit sem tudva arról, hogy a feje fölött Molotov és Ribbentropp már régen megkötötték az Európa sorsát eldöntő paktumot! Beszélt Repjevka faluról is, ahol kopjafát állítottak 1991. július 8-án. A kopjafát Péter atya a voronyezsi metropolita helyettese szentelte fel a következő mondatokkal: a háborúban nemzeteink egymás ellen fordultak, s ez mind nekünk, mind önöknek nagy csapást jelentett. Most, 49 évvel azután, ami a Don mellett történt, felállítjuk a kopjafát, a szeretet jelét, mindazok emlékére, akiket gyászolnak. A metropolita atya tegnap azt mondta nekem: A keresztben nincsenek ellentétek. Menj velük és tedd a kötelességedet. Ők keresztények és nem ellenségek. Gyújtsunk hát gyertyát... Barátságunkat és szeretetünket is foglaljuk imánkba. Péter atya beszéde után önként szökött a jelenlévők ajkaira a Himnusz: „Isten, áldd meg a magyart...” A veresegyházi gyászolók könnyes szemmel emlékező néma hívek a szentbeszéd és a mise befejeztével a közeli Hősök szobrához vonultak, meggyújtották és lerakták az emlékezés gyertyáit, mécseseit... Fazekas Mátyás Veresegyház Kevesebb reklámot! Bosszantja a tévé nézőit és a rádió hallgatóit az, hogy egyre szaporodnak és sokasodnak a különböző reklámok. Maholnap már a vízcsapból is ezek csöpögnek az ember poharába. Tisztában vagyok azzal, hogy mind a tévének, mind a rádiónak szüksége van a különböző támogatókra, mivel ebből tudják biztosítani létüket, fenntartani műsorainkat. Nem ártana azonban meggondolni: nem estek-e túlzásba ezen intézmények vezetői a reklámozás tekintetében? Lehet, hogy a sok reklám a nyugati demokráciákban bevált gyakorlat, ám ott több tucat adó között lehet válogatni. Addig azonban, amíg nálunk ez nem így van, addig itt ezt nem szabadna megengedni. A sok reklám ugyanis bosszantja a nézőket. De még a reklámok meny- nyiségénél is bosszantóbb az azokban előforduló hármas bűvös szó: alig, már, mindössze. Hogy mit jelent ez a három bűvös szó, Például azt, hogy „alig 49 ezer forintért már egy hatnapos kiránduláson vehet részt REGÉNY Görögországban félkomfortos szállodai ellátással, városnézéssel.” „Mindössze 70 ezer forintért töltheti szabadságát a Tahiti-szigeteken.” „Öné lehet a Mitsubishi személygépkocsi, amely megfelel minden nyugati igénynek is, már egymillió kettőszázötvenezer forintért.” Miért kell a mai nehéz gazdasági helyzetben a nyugdíjasokat, a családos fiatalokat vagy éppen az úgynevezett polgári közép- osztályt, hogy úgy mondjam, pimaszul cukkolni? Hiszen egy kétgyermekes fiatalnak negyedmagával ma, sok esetben 18-20 ezer forintból kell megélnie. Ha meg akarja venni az említett személygépkocsit öt éven keresztül kellene félreraknia jövedelmét, anélkül, hogy bármire is költené. Vagyis: elérhetetlen a számára. Blazsek János Ecser Molnár most az Újholdra nézett, a Sarlóra, az égboltozat nagy, sárga tatárjelvényére, melyet a raffinált maszlag, a negyvennyolcas lobogók molyrágott szövete, az elpusztított Petőfi Sándornak a szemfedője borított körül, éjszakai bárányfelhők alakjában. Az öreg tanító, mint egy kancatejtől berúgott Sámán egy éjszakai ököráldozaton, kitárta a kezeit. Eképpen beszélt a félholdhoz, mely a letaglózott áldozati ökör összeforrott két szarvához volt hasonlatos: — Isten éltesse azt, aki téged idejében felismert, ravasz tatár...! Minden reménységünk a sárga viharban a TŰZMADÁR... Ő igazán tudja, hogy „együtt élni” egy halottal egy szobában nehezebb, mint bengáli tigrissel lakni egy ketrecben. — Ő igazán tudja s hirdetni is meri azt, hogy: Más a Menny és más a genny... Más a harmat, más a gyarmat... Más a szárny és más az árny... Más a gólya, más a golyva... Más a darázs, más a parázs... Más a fürdőkád és más a barikád... Más a pinty, más a ponty... Más a kele- vény, más a televény... Más a pitypalatty, más a pitymallat... Más a fenkő, más a menkő... — úgy kell nékünk a ko-existencia, mint az apostoloknak a sarkanytú, a prágai kicsi Jézusnak a pipa, vagy Ámornak a csizmahúzó...” Ebben a pillanatban a vonat recsegve megállott. A marhakocsik összecsapódtak, mint a verekedő kosfejek a nyájban. Három ferde- szemú mpngol katona, három lopott zseblámpával bevilágított a kocsiba. Éhes szemük mintha azt mondta volna fürkészés közben: — Van-e itt valami „elvámolnivaló”? Elmentek. S most a negyedik magyar is megszólalt a kocsiban, akinek eddig a szavát sem lehetett venni. Ezt mondta: — Borzadok a sárga vihar sárga embereitől... Emberszerető ember vagyok, végig hiszem a Hiszekegyet. Mégis, mintha a vi- gyorgó Halált látnám a kutyafejű tatárban. Talán az én gyermek- szobám, vagy inkább az édesapám orvosi rendelőjének a várószobája ludasok ebben a rögzött gyermekkori irtózatbán. Ott kezdem — folytatta a negyedik magyar —, hogy a régi világban is voltak öreg divatok. Ilyen volt az asszonyoknál az óriás kalapok viselése, mindenféle művirággal, műmadárral a tetején. Akkora volt a pereme a kalapnak, mint egy falusi kis cirkusz köröndje a futtatóval. A másik öreg divat az orvosok szokása volt, akik a várószobában csontvázakat tartottak reklámnak. Egyszer két vidám asszonyka várt édesapámra, az orvosra. A várást megunták, helytelenked- ni kezdtek, mint a vidám kisgidák a húsvéti vásáron. Az egyik reápróbálta a nagykalapját a Halálra... Abban a minutában úgy megirtózott tőle, hogy sikoltva ott is hagyta a rendelőt, ahová többet vissza sose tért. Á kalap egy darabig a Halálon maradt, akitől aztán úgy, kalapostól magam is megirtóztam. Azon az éjjel ugyanis a Halállal álmodtam. Rázta az ágyam és pirongatott: — Te fiú...! Hallod-e, te fiú...?! Beszélj azzal a smucig apáddal...! Mondd meg neki, ne hanyagoljon el... Vegyen nekem új kalapot! — Uraim — fejezte be a busongó, negyedik magyar —, uraim, higgyék el, hogy a Muszka-paradicsom nem egyéb, mint egy cifrakalapos, sárga csontváz, csupaszra lerágva. Beteg rendszere csinálja? Vagy a féreg? Vagy a forró víz? De nem más, mint csupa csont, a cifra kalapnak, művirágos, műmadaras, cseresznyés, hazug reklámjával. így lesz ez még ezer év múlva is, ha a minket büntető Isten időt ad a tatárnak. Bárzsingtalan, bél nélküli, szívtelen csontkosarából pedig minden étel és minden földi kincs ki fog szaladni az űrbe, amit a boldogtalan, lealjasított népek beléje öntenek... Pedig az sincs kizárva, hogy ez a sárga csontokra öltöztetett óriáskalap még divatba jöhet újból...! Hiszen a divatok szeszélye kiszámíthatatlan... Rettenetes Ivánék értenek hozzá, hogy ezt a halálos divatot a világra erőszakolják... Ha az az imént emlegetett Mindszenty egyesegyedül marad a sziklaszilárd elveivel, ha nemcsak a Hősök ötpercét fogja kivárni és kiböjtölni az ő szenvedő állhatatossága, hanem az ötvenezredik órát is — akkor a TŰZMADÁR lesz a legnagyobb ember ezen a földön...! A TŰZMADÁR-ból rövidesen LÁNGMADÁR lett... Előbb hercegprímás. Majd a BÍBORT is megkapta, ezt a legnagyobb római Signum Laudist, de nem a kardokkal, hanem a dorongokkal... Mert mindenki, aki őt ismerte, tudta, hogy gyertyaszentelői, gerlicés, véres áldozat lesz nemsokára a kardinálmadárból!... NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 71. Háromszor találkoztam ezután a LÁNGMADÁRRAL... Először a budapesti Mariánum vendégszobájában, mielőtt a püspöki konferencia megnyitására indult volna. Másodszor a Lant utcában kerestem fel, az érseki helytartóságon. A Szent László Társulat választmányi gyűléséről küldött hozzá Shvoy Lajos székesfehérvári püspök dr. Szabó János érseki tanácsossal és egy igen kedves üzenettel: — A Szent László Társulat, a külföldön hányódó magyarság Őrangyala, bukovinai, moldovai, bukaresti, bécsi, berlini, párizsi, konstantinápolyi magyar iskolák, magyar templomok építője és fenntartója, aki annyi magyar papot és tanítót küldött egy évszázadon keresztül lélekmentő és magyarmentő munkára: öttagú missziós csoport kiküldését tervezi Amerikába. Ehhez kellene Eminenci- ád hozzájárulása... Soha olyan kedvesnek, jókedvűnek nem láttam még a LÁNGMADARAT... — Nagyszerű — mondta, miközben annyi börtöni nap után vándorvágyai támadhattak. — Nagyszerű, én is megyek! Harmaszor és utoljára Bonyhádon láttam, a perczel-kastély gyászoló udvarában. Perczel Bélát temették, Bonyhád főszolgabíróját. A „fekete” Perczel volt a megteremtője a svábok „Hűség Mozgalmáénak. A Gestapo hurcolta el Bauer bonyhádi apátplébánossal együtt Sopronba, ahol rabtársai voltak a TŰZMADÁR-nak. Perczel hamarosan elpusztult s most a család exhumáltatta, hazahozatta a családi sírboltba s a TŰZMADÁR is lejött néma vendégnek erre a nevezetes temetésre. Székely énekkarom énekelt, a jó- zseffalviak, Deme József karnagy vezetésével. Mikor a vértanú koporsóját a gyászkocsira tették, a családi kripta felé, a LÁNGMADÁR megindult a plébániára. Egyedül vacsoráit. Pécsre készült, Virágh püspök meglátogatására és intett, hogy kövessem. Amíg a plébániáig sétáltunk, mindent el kellett mondanom székelyeimről. A parókiához érve, a nagy bronztábla szövegét olvasta le a falról: — Ezen a plébánián volt mindennapos vendég Vörösmarty Mihály, a Perczel család házi tanítója. Itt osztotta meg szívét és könyveit Bonyhád költőpapja és költői hajlamú segédlelkésze a költők jövendő' királyával. Vacsora közben nagyon elgondolkozott a LÁNGMADÁR és ezeket kérdezte: — Vörösmarty Mihály abban a földszinti kastélyban tanítósko- dott. ahonnan ma temettünk? — Eminenciás uram — feleltem —, Vörösmarty egy sokkal vidámabb épületben lakott, amikor a Perczel-fiúkat tanította. Perczel Etelkát pedig, a leánytestvérüket, akinek olyan szép hófehér emléket állított a Zalán futásában, Hajna alakjában: halálosan és reménytelenül megszerette. — Ez a nagyobbik Perczel-kastély már régen dobra került, és a bonyhádi takarékpénztár igazgatója vette meg, Hónig Ábrahám. — Ki lakik most a kastélyban? — A bukovinai Székely Múzeum. A madéfalvi szenvedések tizennégy stációja, meg az egyik faóra. És a többi, fába faragott Fájdalom. — A Zenélő Kút is? — Nem, az Bácskában maradt... Azt nem hozhattuk el. — Megnézhetnénk azt a kastélyt? — Akámielyik percben...! De előbb fejezze be a vacsoráját Eminenciád! — Nem kell a vacsora, Kálmán! Megnézte a Székely Szenvedések 14 Stációját. Szívbefúró, kedves hangján végigsilabizálta a verseket... Legelőször elődjének, Tóth Tihamémak a fába faragott kis versét. Ez volt a legutolsó stáció. Aztán visszafelé haladva, elértünk a másodikig, a madéfalvi vérfürdőig. — Ki a keresztet védte. Bukov halálra ítélte...! Aztán jött a legelső, a „béköszöntő”: „A Székelyek útja, Jézus keresztútja... — Lelkünk sose csügged, habár testünk vérbe ázik a Tejúttól a Golgotáig...” A szeme könnyes lett... A vacsorája elhűlt... A szíve nagyon, nagyon felforrósodott... Nem láttam többet soha, soha. A Dálnoki Veress Lajos-féle összeesküvés, amibe belékeveredtem: elsodort...! Megforgatott... Bólyámról letépett... Megtépett... — A sárgavihar felkapott, lecsapott, hogy Anyám, Hazám, hazai társaim, örökös, bús sóvárgója legyek — Rodostóban — a gazdag, a boldog, a szabad és a vélem kivételesen kegyetlenkedő AMERIKÁBAN. A LÁNGMADARAT ekkor láttam utoljára... A Bukovinai Székelyek Múzeumának lépcsőjén álltunk, az elvadult Perczel-park- ban, ahol száztíz év előtt a fiatal Vörösmarty Mihály rámás csizmája és a Perczel Etelka kiscipője ropogtatta a friss kavicsot az ösvényeken. Most a Perczel-kastély karlámpájának fényénél figyeltem a hallgató LÁNGMADÁR aszkétaarcát és sasszemeit. Próbáltam kitalálni, hogy vajon mit is gondolhat Mindszenty kardinális, amikor az elvadult kertet vigyázza?... Lehet, hogy azt kérdi magában: — Ha sokáig marad a tatár, akkor talán PANNÓNIA virágos kertje is ilyen nyomorékká vénül, mint ezek az odvas fák és elkorcsult virágok...? A beállott csöndben az elátkozott kastélyban, az elzüllöt kertben én nem gondoltam semmi másra, mint poétavilágunk másik, megszúrt szemű TŰZMADARÁRA. Vörösmartyra, aki annyira koptatta ezt a küszöböt. Aztán Petőfit láttam képzeletben Erdődön, az „Elpusztuló kertben, ott a vár alatt...” — ahol ő kétszer is járt. Először menyasszonyával, másodszor pedig honvéd őrnagyi ruhában, amiben a muszkapika keresztülszúrta a szívét, nemsokára, egy új ázsiai sárga viharban... Egy ilyen elátkozott kertben írta meg mindnyájunk versét Petőfi Sándor: Elpusztuló kert ott a vár alatt, elpusztuló vár ott a kert felett, Rajtuk borong, homályos-szomorún, az őszi köd és az emlékezet... Eszembe jut róluk, mit a haza veszített egykor s mit szívem nyert; Elhunyt vitézek sírja az a vár, élő szerelmem bölcsője a kert. Itt lenn ringattam én ölemben őt, itt lenn öleltem én galambomat, S ott fenn tanyáztak hajdan a Sasok, ott fenn tanyáztak a Rá- kócziak. Dicső vitézség... édes szerelem... bejárom mégegyszer e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom s tán vissza többé nem is jöhetek. Lesz-é ezentúl, óh kert, a ki majd édes gyönyörrel jár e fák alatt? Lesz-é ezentúl, óh vár, a ki majd szent tisztelettel nézi tornyodat?... Még csengett-bongott a szívemben a megütött erdődi-húr, a Petőfi-zsoltár, amikor megszólalt a LANGMADAR. Ezeket mondta: — Nagyon vigyázzanak, Kálmán, ezekre a faragott stációkra. Mennyi szép alkotás elpusztult mostanáig s még menynyi kerülhet ebek harmincadjára...? Legalább a Székely Szenvedések Kálváriája megmaradjon. Tudja, mennyire tetszik nekem mind a tizennégy...? — Sohasem hittem volna, hogy bicskával és faragókéssel ennyi bájt tudjon valaki lehelni a meggyilkolt szárazfára. Hiszen a maguk hársfája sír, beszél, diskurál a vonókés alatt, mint a Fráter Lóránt jávorfájából faragott hegedűje az igazi vonó alatt. (Vége)
