Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-08 / 6. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JANUAR 8., PENTEK Lapunk is támogatja a megyei tárlatokat Pásztorok faragókéssel Cigányfestők kiállítása A mester, Dilinké (iábor (jobbról) oktatja tanítványát. Dombi Lajost Erdó'si Ágnes felvétele Naiv festőművés^k képeiben nyílik kiállítás január 15-én Budapesten a Zhutinas Független Cigány Szervezet Akácfa utca 40. szám alatti irodájában. A kiállítók, Dilinké Gábor és Dombi Lajos — mester és tanítványa — mindketten cigányfestők. Néhány nappal később, január 19-én újabb tárlatuk nyílik a fővárosban, majd pedig Pest megyében vándorkiállításra indulnak. Mindhárom rendezvény a Pest Megyei Hírlap és a Zhutinas közös támogatásával valósul meg. Tárlat és elismerés Az első kiállítás helyszínén — az Akácfa utcában — alig néhány négyzetméteren dolgozik a két művész. A falakon, az asztalokon, a székeken és a földön körös-körül mindenütt képek. Kora reggeltől késő estig itt dolgoznak a festményeken, munkájukkal másokat is megfertőzve. Ugyanis őket látva, csodálva: a szervezet vezetője, Makai István is kedvet kapott már a festészethez. — Ez rosszabb, mint a szerelem — mondja nevetve Dilinkó Gábor. — Ha festek, akkor egy teljesen más világban élek. Nem látok, nem hallok, sokszor még azt sem veszem észre, hogy éhes vagyok. Olyankor az sem érdekelne, ha körülöttem minden összedűlne. Engem senki sem tanított, mindenre magamtól jöttem rá. Egy-egy fát, házat vagy alakot nagyon sokszor lerajzoltam. Mindig más-más fénnyel. — Nekem nem kellett a festészet csínjára-bínjára magamtól rájönnöm — veszi át a szót Dombi Lajos. — Hiszen Gábor kitűnő tanárom, s barátom is egyben. Már 1978-ban próbálkoztam a képző- művészetnek ezzel az ágával, ám akkor abbahagytam. Körülbelül egy éve újra aktívan festek. A mesterem nagyon sokat segített ez iúő alatt. Neki köszönhetem, hogy tavaly ősszel már volt egy kiállításom. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy annak nagy sikere volt. —A napokban 65 művész vehetett át díjat a Parlamentben. Önök mindketten kiérdemelték az elismerést. — Nagyon jól esett, hogy mi is kaptunk valamit — mondja Dilinkó Gábor. — Ezzel a lépéssel hivatalosan is kifejezték: megbecsülik az eddig végzett munkánkat. Természetesen a legtöbbet az jelenti, ha a közönség megérti a művészetünket. Ám az is nagyon fontos, hogy néha-néha más művészek is elismeréssel szóljanak arról, amit csinálunk. Úgy érzem, észrevették, hogy ez a két ember dolgozik, s ráadásul nagyon rossz körülmények között. Kicsi, hitetlen helyiségben festünk. Eddig nem támogattak — Már csak ezért is jó volt, hogy a Kisebbségi Hivatal pályázatán nem kitüntetést vagy oklevelet nyertünk — folytatja Dombi Lajos. — Pénzjutalmat kaptunk, s erre már nagyon nagy szükségünk volt. Eddig senki nem támogatott minket. Nem szégyellem bevallani: sokszor össze kellett guberálni az anyagokat ahhoz, hogy dolgozni tudjunk. Kimentünk egy bontáshoz vagy építkezéshez, s ott összeszedtük azt, amit mi hasznosíthatunk. Szerencsére a most kapott pénzből már olyan festékeket vehetünk, amilyenekkel mindig is szerettünk volna festeni. A megszállottságról jó példa egy barátom esete, aki egy nap reggeltől nem evett semmit. Ám amikor sikerült szereznie 50 forintot, akkor egy tubus festékért szaladt el a boltba. — Valahogy így élünk mi is. Rengeteg dologról lemondunk a festészet, a képek kedvéért. — Mennyiben különbözik egy naiv festő művészete egy olyan emberétől, aki főiskolán tanulta az ecset kezelését? — Én tudom azokat a szabályokat, amelyeket ők — feleli Dilinkó Gábor. — Ismerem például az emberi test arányait. Teszem azt, valakinek a tenyere háromszor fér a fejére. Ám alkalmazni nem tudom ezt, s nem is szoktam. Ettől függetlenül az én alakjaim is élnek a vásznon. Lényeges különbség az is, hogy egy tanár önkéntelenül is a saját stílusát oktatja. Hosszú évek telnek majd el addig, amíg a művész le tudja ezt vetkőzni. Mi hozzájuk képest jókora előnnyel indulunk. Már a kezdet kezdetén önmagunkat adjuk. — A naiv festészet nem azt jelenti — teszi hozzá Dombi Lajos —, hogy nem tudunk festeni. Csak mi ezt nem iskolában tanultuk. Mit ér a festői, ha cigány — Mit jelent cigányfestőnek lenni? — Ha a cigányra mint fajtára gondolunk, akkor semmit — válaszol a mester. — Lehet, hogy egy cigányból pap lesz, mégsem mondjuk, hogy az cigánypap. Hiszen nem csak a cigányoknak prédikál majd, hanem mindenkinek. Mi sem kizárólag cigányoknak festünk. A művészetünkre nézve azonban biztos: egy cigány másképpen fest, mint egy magyar. Mi egy teljesen másféle kultúrát hoztunk magunkkal, s ezt utánozni — szerintem — lehetetlen. — Olyan színeket használunk, melyekkel egy másik nemzetiségű ember nem dolgozik — mondja Dombi Lajos. — Ez éppúgy velünk született, mint a zenénk vagy a táncunk. Mindegyikünkben lappang a hajlam, a tehetség valamelyik művészeti ága. A kérdés csak az. hogy ezt felismerjük-e. S no persze az, hogy van-e alkalmunk kibontakoztatni a tehetségünket. Ha szépet, jót alkotunk, akkor csak a stílusunkat határozhatja meg a nemzetiségünk. A minőséget nem. Nádai László Megfestett zenedarabok a Fészek Klubban Szokolay Sándor zeneművei nyomán Nyáry Éva képeket „komponált”; kiállítását koncerttel egybekötve tekinthették meg az érdeklődők szerdán este a Fészek Klubban. Miskolczi Miklós művészet- történésztől megtudtuk, hogy a festőnő Debrecenben született, de később Szíriába kerülvén ott folytatott képzőművészeti tanulmányokat. Akkor Damaszkusz- ról, Palmíráról festett, most Szokolay Sándor muzsikája ihlette meg. Kettejük találkozása költői, bár a kultúra történetéből számtalan hasonló pillanatot lehetne felemlíteni, amikor zene és festészet egymásra talált. Szokolay Sándor Nyáry Évával a Nemzeti Társaskörben találkozott: — Ő zenét kért tőlem — mondja a zeneszerző —, de nem láttam egyetlenegy képét sem, amíg a sorozat el nem készült. Tizenkét kompozíciómat (van ahol tételeket e- melt ki) festette meg. Nem fígu- ratívan, nem illusztrációként megjelenítve, hanem egy tematikus egységbe próbálta a zenét ábrázolni. Úgy mondanám: olyan az egész, mint a fény robbanása. Engem teljesen meglepett, hogy a drámaiság ennyire jelen van a festményeken. A Vérnászra, a Hamletre, a Tűz Márciusa oratóriumára gondolok, ahol a szín és a fény nyilvánvaló a zenében. Ezek a képek mintha széjjelcsapódnának..., robbanásszerűek. Amit a zene kifejez, azt más művészetben ugyanúgy nem lehet kifejezni; de itt valami hasonlóságot érzek a magam zenéjével. Mintha a belső hangzás volna látható... Nyáry Évga kérdésünkre elmondta, hogy zenére most alkotott először, s a szívéhez és a költészethez közel álló művekből válogatott. A képsorozatot a Nemzeti Társaskörnek adományozta, mely a magyar szellemi értékek felkutatását, kibontakoztatását, védelmét és terjesztését tűzte ki célul. Szándékai szerint ezt a kiállítást az országban többfelé bemutatják majd. A Társaskör létrehozott egy alapítványt, hogy fiatal művészek nemzeti elkötelezettségű, nemzeti szellemet sugárzó alkotásait bemutathassa. Tibay Ágnes Szokolay Sándor és Nyáry Éva tárlatnyitáskor (Hancsovszki János felvétele) Hallgató emberek művészete Gyerekkoromban a falunkban még kihajtották a kon- dát. Kora reggelente tutul- tak a kondások, durrogtat- ták a karikásostort, verte a port az utcán az ablakunk alatt a röffentgető, fel-felvi- sító, kurta lábait szaporán szedő jószág. Bakonyi szűr A csordára inkább az esti órákból emlékszem. Ahogy tartott hazafelé. Hát, az olyan csodálatos volt, ahogy a tehénkék hazataláltak. Melyik-melyik kivált a többi közül, befordult azon a kapun, ahová tartozott. Ha néha a bikát is kihajtották, annak előtte járt a híre. Akkor menekültünk. Beugrottunk a legközelebbi ház kerítése mögé, onnét sandítottunk az utcára, borzadva néztük a nehézléptű, lehorgasztott fejű, komor tekintetű bikát: ha az megvadulna...! S rémtörténeteket ismertünk arról, hogyan öklelt fel valakiket, elsősorban gulyásokat a bika. Tekintélyeseknek számítottak a faluban a baromőrző emberek. Tárgyaltak a gazdákkal, felelősek voltak. Hogy a napjaikat pontosan mivel is töltik, nem tudtam. Nem, ők már nem faragtak. A Néprajzi Múzeumban látható most a Pásztorok faragókéssel című kiállítás, alcíme szerint: Dunántúli pásztorművészet. A dunántúliak... A makkoltató somogyi kanászok — még So- mogyországnak is nevezték a birodalmukat, ahogy elvesztek az ottani rengeteg erdőkben, s ki se keveredve belőlük egyhamar, éltek a maguk uraiként. Az első vitrinben rögtön ott egy ka- nászbalta — nyelére faragva a kanász baltával. A juhászkampó nyelén is rajta a szűrös, kalapos pásztor furulyával. A kampón meg a birka — birkafej alakú. Láthatók mindenféle használati eszközök, melyekre az állatseregletekre ügyelő embereknek szükségük volt. Fából vagy szaruból, s gazdagon díszítve. Karikásostor, kürt, fokos, bot, pipaszár, kulacs. Aztán a kisebbek, a zsebben hordott apróságok: borotvatartó, gyufatartó, sótartó, tükrös. Faragtak ki kanalat, villát, s az asszonyoknak is valamit: mángorlót, sulykot, vetélőt. A megmunkáló szerszámok, a fűrész, a kanálvájó, az ár, a körző, a kés, a véső maguk is látványosságok, azoknak a nyelére is került egy-egy tulipán, száron makkszemek, vagy éppen országcímer. Szűr is van kiállítva. Kettő. „Cifraszűröm szegre van akasztva..." idézik fel a szelíd dallamot, meg a pattogósat: „Szűr van a nyakamba, nem suba...” Mi is a különbség? A szűr posztóból van, a suba bőrből, szőrből. Máris Móra Ferencnél vagyunk, az ő apja, aki szűcs volt, varrt ám gyönyörű virágokat a subára. S hogyne jutna eszünkbe Jókai Mór, neki is a Sárga rózsa című elbeszélése, melyben a Decsi Sándor meg a Laca Ferkó, a csikós meg a gulyás megvívott egy lányért, a sárga rózsáért. Majd Móricz Zsigmond juhásza merül fel a Barbárokból, aki „nem volt beszélő ember, hallgató ember volt”, és akinek olyan széles öve volt... Jászsági suba Meg a Vidróczky, hogy a „...híres nyája csörög-mo- rog a Mátrában...” Tőle megint egy gondolatnyira — különösen, hogy az alakját, nevét egy sótartóra kifaragva látom — Savanyú Jóska, dunántúli betyár. Sír utánuk a furulyaszó, biztosan sírt a kiállított, díszesre faragott hosszúfurulyákból, mikor még úgy nevezték őket: hosszifurugla. Nádudvari Anna
