Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-08 / 6. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. JANUÁR 8.. PÉNTEK 9 E gyáltalán nem baj az, hogy még mindig annyit beszélnek a tavaly Szent István napkor megjelent Csurka-tanulmányról. Kell is róla beszélni, hiszen ebből a tanulmányból a nem politizáló átlagos magyar értelmiségi végre belelát egy csomó olyan esemény hátterébe, amely a szeme előtt zajlott ugyan, de érthetetlen volt. Egy sok mindent tisztán — az átlagos honpolgárnál tisztábban, mert tájékozottabban — látó képviselő feltárja aggályait, néhány gyakorlati javaslatot is tesz arra, hogyan kellene vagy lehetne helyesebben politizálni. Föl sem vetem a kérdést, vajon minden állításában igaza van-e? Az egészséges pluralista politizálás módszertanához hozzátartozik a véleménycsere, és persze hozzátartozik a valósághű tájékoztatás is, ami nélkül a véleménynyilvánításnak nincs megbízható alapja. A vita tárgya A tények és események, aTniket a tanulmány — végre — föltár, vitathatatlanok. Ez bebizonyosodott abban a sajtóviharban, amit a tanulmány kiváltott, ellenfelei ugyanis egyetlen állítást sem próbálták cáfolni. A kavargó vita tárgya nem a tényanyag volt, hanem az író véleménye, amivel némelyek egyetértettek, mások nem. Sőt még az író véleményének boncolásánál is nagyobb súlyt kapott a neki tulajdonított, bár általa se nem vallott, se nem vállalt szélső- jobboldali — náci, rasszista, fasiszta, antiszemita — politikai tendencia. A tanulmány meglehetősen terjedelmes, és bár érdekes, de nem könnyű olvasmány, ezért eleinte a vitapartnerek arra a kényelmes álláspontra helyezkedtek, hogy olvasatla- nul bírálták. Jellemző, hogy röviddel a megjelenése után jelentkezett nálam az egyik legelterjedtebb „liberális” napilap újságírója azzal a kéréssel: nyilatkozzam a Csurka-tanulmányról. De hisz még nem is olvastam — tiltakoztam. Kiderült, hogy ő sem olvasta, csak hallotta, hogy az író a miniszterelnök egészségi állapotára tett valami megjegyzést, szóljak ehhez hozzá... Később már nem úszhatták meg elolvasás nélkül, vagy legalábbis bele kellett pillanta- niok, minthogy több kiadásban is közkézen forgott (és forog ma is). A bomlasztási manőver része Érdemben egyedül a miniszterelnök foglalkozott a cikkel. Pontról pontra kimutatta, miben nem ért egyet Csurkával, de természetesen elismerte, hogy a képviselőnek joga van saját véleménye kinyilvánításához, még ha a Demokrata Fórumnak egyik alelnöke is. Csakhogy addigra egyértelművé lett, hogy a tanulmány tartalmának igen kevés köze van az ellene folyó támadásokhoz. A politika küzdőterén nem egyedülálló jelenség — különösen az utóbbi időben — a hitelrontás, amit idegen szóval denunciálásnak mondanak. Része ez annak a bomlasztási manővernek, amit az ellenzék a kormány ellen alkalmaz. Ma már minden gondolkodó elme előtt világos, hogy a magát liberálisnak nevező ellenzék sohasem törekedett rendszerváltásra, hanem: rendszerátmentésre, ezen belül pedig a régi rendszer híveinek személyi, vagyoni és hatalmi átmentésére. Nem tagadható, hogy törekvésük sok tekintetben eredménnyel járt. Ezt bizonyítja a bűnösök büntetlensége, a vezető beosztású pozíciók megtartása, az illetéktelenül megszerzett vagyonok legalizálása, a tömegtájékoztatás kisajátítása, és sok egyéb. Nem lebecsülendő sikerek ezek, de mégiscsak részeredmények, a teljes hatalomátvételt áhító ellenzék étvágyát nem elégíthetik ki. Annál is kevésbé, mert várakozásukban eddig többször kellett nagyot csalódniok. Először akkor, amikor a magabiztosan előkészített és külföldi pénzzel bőségesen támogatott választási kampányuk után nem ők kerültek kormányra. Másodszor akkor, amikor a fölényesen életképtelenné nyilvánított kormány tartósan életképesnek, bizonyult, sőt az ellenzéki sajtó szűnni nem akaró csepülé- se és károgása dacára igen eredményesen vezeti ki az országot abból az erkölcsi és anyagi csődtömegből, amivel elődeitől átvette. Az átlagos, gondolkodásról leszoktatott állampolgár ebből sokáig csak azt látta, hogy nehezebben élünk, mint azelőtt, infláció van és munkanélküliség, pang a könyvkiadás, élvezhetetlen a rádió- és televízióműsor, az ország- gyűlésen a honatyák jelentéktelen módosítások százaival hátráltatják a törvényhozást, mindenki panaszkodik, de a régi nagy kommunisták — liberálisnak álcázva — egyre gazdagabban virulnak. Benedek István Csurka-ügy vagy Csurka-tanulmány? A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt. Márai Sándor: Napló (1967) Szinte hihetetlen, de az emberek gondolkodásában — már akik egyáltalán hajlandók gondolkodni — a döntő fordulatot a nevezetes taxisblokád indította el. Zseniálisan megtervezett hadművelet volt, jól előkészített és majdnem sikeres puccskísérlet. A mit sem sejtő polgár lelkes forradalmárokat vél látni az utcán, fehér Merce- deseiket keresztbe- állító diadalmas sofőröket, akik egy fillérrel sem hajlandók többet fizetni a benzinért, izzadva és hebegve alkudozó kormányférfiakat a televízió ernyőjén, Mona Lisa-mosolyával fiait hősi ellenállásra buzdító köz- társasági elnököt, miközben súlyos műtété után magatehe- tetlenül feküdt kórházi ágyán a miniszterelnök. Magatehetetlenül? Nem. Kikelt az ágyból, amúgy pizsamásán az ország színe elé lépett, és közölte, hogy a főváros háromnapi tartalékkal rendelkezik: ha másnap reggel 5-kor nem áll mindenki munkába, hét végére a lakosságnak nemhogy benzinje nem lesz, ennivalója sem. Visszafeküdt az ágyába, reggel 5-kor megindult az élet a holt városban. Ismétlődő puccskísérletek Ekkor szenvedte el az ellenzék a harmadik kudarcot, és utána még százat, mert egyik puccskísérletet szervezte a másik után. Mind veszedelmes volt, de mindegyikkel befucs- csolt. Ezeknek a sorába tartozik a Csurka-ügy. Nem a tanulmány, amit Csurka írt, hanem az ügy, aminek a forgató- könyvét az ellenzék írta. Most már nagyon dühös az ellenzék, mert miközben megállás nélkül kürtöli, hogy minden rossz, a lakosság kezdi észrevenni, hogy bár nem minden jó, de aránylag elég jól megy a sorunk. Ha az ember végigsétál a Váci utcán, kissé túlzottnak is érzi a kínálatot. Reggelizés közben a rádió azt harsogja, hogy üdüljön Majorkán, Szingapúrban vagy Korzika szigetén, de ha szerényebbek az igényei, beérheti egyhetes görög- országi utazással potom ennyi meg ennyiért. Nem vitás, hogy ezek a reklámok, mint a tömérdek nyugati meg nem nyugati ámcikk hirdetése is, kifizetődők. Egyelőre árubőség van, és az emberek vásárolnak. Néha megfoghatatlan, hogy miből és mit. Egy könyvaukción sikerült megvennem egy rég keresett könyvet háromszoros áron; érdekelt volna több más könyv is, de pillanatok alatt értékük tízszeresére licitálták fel. Egyébként szerény aukció volt, 300 középszerű könyvvel, melyek két óra alatt egymillió forint haszonnal keltek el. A sajtó állandó huhogása közepette a falusi lakodalmakon vagyonokat esznek meg a vendégek, kik különben is elég jó húsban vannak. Nem féltem a magyar parasztot: aki rémhír- terjesztés helyett megfogja a munka végét, sohasem fog éhezni. Az ellenzék baklövései Nem hülye a magyar nép, látja a különbséget a szomszédaink életszínvonala és a miénk között. Látja a fejlődést, a haladást, a biztató jövőt. Látja a ballépéseket és balfogásokat is. Természetesen elégedetlen, hiszen ez alaptermészete, de ma már az elégedetlenségét nem tudja az ellenzék úgy kihasználni, mint egy évvel ezelőtt. Mert az ellenzék is sorra követi el a látványos baklövéseket, és azt is ország-világ tudja róla, hogy a nagy hangú ígéretei nem érvényesek. Végzetes melléfogása volt, hogy nem tudott féket tenni a nyelvére a magyarság és a kereszténység pocskondiázása te- Tén. Internacionalista hőzöngésében nem mérte fel, hogy a maga fajtájára és hitére, a maga történelmére és hagyományaira minden nép érzékeny. Az elszenvedett negyven év nagyon megtanította az országot arra, hogy bármilyen származású és hitű legyen is, ne bízzék meg abban, akinek se hite, se hazája. A hazaszeretet, mint szó, lehet elcsépelt, de mint érzés, nem. Akiből ez hiányzik, az a magyar népnek nem kell, akármilyen anyagi előnyökkel csábítson. Akit anyagi előny, érdek, érvényesülés el tud csábítani e hazából, az elmegy. Jól is teszi, minek böjtölné ki itt a nehéz időket? De akit egy érzés megmagyarázhatatlanul idebogoz, az nem lesz hajlandó arra. hogy szégyellje a magyarságát s a hitét. Ezt nem mérte föl az ellenzék, amikor nekiállt lemucsaizni a hazaszeretetet, és lerasszistázni a keresztény hitet. Túl erős volt a negyvenéves lecke ahhoz, hogy a nép ne értsen a szóból, s ne tudná, mi vár rá akkor, ha újra a kommunisták és ivadékai veszik kezükbe a sorsát. Ezért nem sikerült a Csurka-tanulmányból Csurka-ügyet csinálni. A nép nem vette be. Pedig nagy volt a felhajtás. Pogrommal és keresztény kurzussal rémítgetett kisemberektől az amerikai Kongresszus néhány tagjáig mindenki jónak látta véleményét nyilvánítani valamiről, amit a tanulmány nem tartalmaz ugyan, de tartalmazhatna — jó lesz tehát vigyázni! Jó érzékkel ismerte fel az ellenzék, hogy a tanulmány alkalmat szolgáltat a kormányzó Magyar Demokrata Fórum bom- lasztására. Most, amikor a többi párt is belharcokkal és személyi vetélkedéssel van elfoglalva, kívánatos megbontani a Demokrata Fórum egységét is — ha ugyan van neki egyáltalán. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a szélsőséges politizálással ijesztgetés. Magyarországon két kipróbált és egyformán magyarellenes szélsőség van: a szélsőjobb és a szélsőbal. Közhasználatú nevén: a hitlerizmus és a sztálinizmus, vagyis a náci-fasizmus meg a bolsi-kommunizmus. Bár a demokráciával sehogyan össze nem egyeztethető, e két szélsőséggel szemben a hivatalos magyar politika igencsak egyenlőtlenül mér. Nevezetesen: míg a fasizmus üldözendő és betiltott világnézet, addig a kommunizmus államilag támogatott párttevékenység. Nemcsak értelmetlen ez a megkülönböztetés, hanem veszedelmes iS: egyfelől a kommunisták egyre nagyobb igényt támasztanak arra, hogy az ország vezetését ismét a kezükbe ragadják, másfelől a fasiszta veszély számszerűen bármennyire Csekély, a betiltás következtében nagyobb hatást fejt ki a lumpenproletariátus körében, mint ha szabadon működhetne. Régi lélektani fölismerés az, hogy az eltiltás jelentőséghez juttatja a jelentéktelent. A bel- és a külföld félrevezetése Ezt aknázza ki az ellenzék akkor, amikor például a Csurka-ta- nulmányt, vagy éppen Csurka személyét úgy állítja be, mintha fasiszta volna. A cél nem Csurka elnémítása, ellenkezőleg: az ellenzéknek nagyobb szüksége van Csurkára, mint a kormánypártnak, minthogy szándékosan félremagyarázott cikkeivel ő szolgáltat lehetőséget arra, hogy az ellenzék az országot fasisztának, a kormányt diktatórikusnak tüntesse fel. Mivel külföldön igen kevesen olvassák eredetiben Csurka tanulmányait, belföldön pedig a tömegtájékoztatás jóformán teljesen a balos szélsőség kezében van, semmi sem könnyebb, mint bel- és külföldet egyaránt félrevezetni. Ez történik, éspedig azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a Demokrata Fórumot szétrobbantsák. Ellentétben a kissé amatőr módra politizáló kormánnyal, az ellenzéknek hatalmas profi gyakorlata van, és beépített embere mindenütt, természetesen a Demokrata Fórumon belül is. így történhetett meg, hogy a Csurka-elleni támadást saját pártjának egyik prominens tagja indította el, éspedig mindjárt azzal, hogy Csurkát nácinak minősítette. Közömbös. hogy erre Csurka semmi okot nem szolgáltatott, a rágalmazás ősi módszere ilyenkor védekezésbe kényszeríti a meg- rágalmazottat, és maga a védekezés kényelmetlen, sőt gyanús dolog. Szerencsére Csurkának kitűnőek az idegei, és — ellentétben a támadóival — vannak hatásos érvei. Aktuális célját az ellenzék mégis elérte: sikerült megosztania a kormánypárti véleményeket. Lehet, hogy Csurka és rágalmazója továbbra is egy pártban maradnak, de egy követ fújni semmiképp nem fognak, és ez sajnálatosan gyengíti miniszterelnökünk „centralista” törekvését — ami magyarán annyit tesz, hogy mindkét oldali szélsőségtől elhatárolódó középpárt vezető szerepét szeretné megőrizni. Ö sszefoglalóan megismételhetem, hogy Csurka- „ügy” valójában nincs, bármennyire igyekszik is az ellenzék itthon és külföldön politikai ügyet kovácsolni a képviselő véleménynyilvánításából. Az ügy, amit Csurka képvisel, nem az övé, hanem származási és vallási különbség nélkül minden hazáját szerető magyar emberé. Tanulmányával nem feltétlenül szükséges egyetérteni — én sem értek minden mondatával egyet —, de azzal feltétlenül igen, hogy egy ország mindaddig nem érezheti magát sem szabadnak, sem függetlennek, sem demokratikusnak, amíg egy képviselő — vagy bárki — nem jelentheti ki bántatlanul, hogy ez a hazám, ezt szeretem. (1993. vízkereszt)
