Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-20 / 16. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP EMLÉKEZÉS 1993. JANUÁR 20., SZERDA 7 N yolc napig tartó vasúti szállítás és egy napos kemény próbára tevő menetelés után érkeztünk meg a Kurszk melletti Durnevó-erdőbe. Éjszaka erős bombatámadást kaptunk. Járőrömből ketten hősi halált haltak, tizenketten megsebesültek, kilenc lovunk pedig elhullott vagy megsebesült. Nagyon hamar elért bennünket ez a tűzkeresztség. A vaksötétben nagy izgalmat, szinte pánikot keltett a Sztálin-gyertyák vakító fényében végrehajtott, repülők búgó morajával kísért bombázás, s az ezt követő jajgatás. Két fiatal, hadi tapasztalatokkal egyáltalában nem rendelkező orvoszászlós volt velünk, akik bizony igen nehezen nyerték vissza lélekjelenlétüket. A sebesültek pedig kétségbeesett, síri hangon folyton orvosért kiáltoztak. Nemsokára megérkezett a hadosztály vezetőorvos, V. orvosőrnagy is. Világháborús tapasztalatai birtokában azonnal erélyesen, határozottan lépett fel. Első dolga volt, hogy cigarettát nyomott a sebesültek szájába, mondott nekik egy-két vigasztaló szót, félreérthetetlenül pajzán hasonlatot, aztán gyorsan, ügyesen nekilátott a segélynyújtó munkának, kötözésnek. A két fiatal orvos és a két egészségügyi kezesbárányként segédkezett neki, úgy, hogy a sebesültek rövid idő alatt megnyugodva, bekötözve feküdtek sorban az erdő fái alatt. Fedezékeinkben rengeteg egér volt, mert a gerendák, deszkák közeit rendszerint csé- peletlen gabonával vagy kölessel béleltük ki. Meg aztán a hideg elől is szívesen behúzódtak a gazdag éléstárba a mezei pockok. Éjjel bizony nemegyszer arra ébredtünk, hogy egerek raj- csúroznak rajtunk ide-oda, s csak úgy hull fejünkre a föld, a homok, amit az egerek szórnak ránk. Ezért volt olyan értékes a macska, ezért alakult ki a macskavaluta, s bizony nagyon elhanyagolt fedezék volt az, amelyben nem lakott egy-két macska is. Jól emlékszem, amikor egy éjszakát — éppen egeres és macskátlan időszakunkban — a tüzelőállásunk bunkerében töltöttem, ahová a galambok is beköltöztek, köpenyestül feküdtem le éjszakai nyugovóra. Amikor reggel a zsebkendőmet kerestem köpenyem zsebében, két ficánkoló egér került a markomba. Nem tagadom, kissé meglepődtem, de hiszen ennél veszélyesebb dolgokra is föl voltunk készülve, így az eseményt inkább a humoros oldaláról néztem. A katonának sohasem elég a kiosztott menázsi. Mindig kész arra, hogy egy kis pótlást „szerezzen” magának. Ez történt meg egyik ütegünknél is. Ennek tizenhat jó gyomrú fiatal tagja elhatározta, hogy „feljavítja” a vasárnapi vacsorát. Alkonyat beálltával átrándultak hát néhányan a szomszéd faluba, s elkötötték az egyik orosz üszőjét. Lehet, hogy csak fiatal borjú volt, sőt egyesek még azzal is csúfolódtak, hogy valami nagyobb birka. Mindenesetre hazavitték, annak rendje és módja szerint levágták, s hozzákezdtek a feldolgozáshoz. Orosz vasfazekakban megfőtt, nyárson és vastepsiben megsült lassankint az egész üsző, s egész éjjel tartó derekas falatozás után semmi sem maradt a szerencsétlen állatból, csak a bőre meg a belső részei. Nagy teljesítmény volt a 16 embernek a lakoma elfogyasztása, de azért csak sikerült. Kora reggel megindult a nyomozás. Az áruló belek vezettek nyomra. Hadbíróság elé került a 16 tüzér, s meg is kapták a maguk büntetését, amit a bíróság — „tekintettel az enyhítő körülményekre” — elég szerényen szabott ki. Mikor vége volt a tárgyalásnak, s elhangzott az ítélet, összemosolyogtak a magyarok, s egyikük vidáman megjegyezte: „Az a jó vacsora igazán megérte!” Wangel Miklós hadnagy légvédelmi gépágyús félszakaszát látogattam meg sítalpon egy csikorgó téli napon. Néztem tűzharcukat, s beszélgettem a legénységgel. Éppen akkor festették fel az ágyúcsőre a negyedik karikát, ami azt jelentette, hogy a félszakasz eddig négy ellenséges repülőgépet lőtt le. Örültek a fiúk, s az egyik őrvezető nagy önbizalommal jegyezte meg: „Mert tetszik tudni, hadnagy úr, ha mi lövünk, akkor még egy hét múlva is potyognak a gépek”. Jót mosolyogtam ezen a „bemondáson”, de aztán rájöttem, hogy valami igazság is van mögötte. A fehér karikák ugyanis nem olyan könnyen kerülnek fel az ágyúcsövekre. Hosszú, aprólékos eljárás az „igazolás”, s bizony nemegyszer egy hét is eltelik az eredményes tűzharctól addig, amíg megérkezik a parancs: „A győzelmi jel fölfestését engedélyezem”. Ebben kell hát keresnünk a dicsekedés- nek szánt megjegyzés eredetét. N. százados ezredünk legkiválóbb, szigorú kiképzőtisztje volt. Következetes rend- és fegyelemtartásról volt ismeretes. Októberben hősi halált halt. Mikor az alsóhatári Béréi Miklós tüzérrel beszélgettem egyszer róla, így jellemezte: „Igen jó tiszt volt, de nagyon szigorú. A géppuskafészekben mindig farral álltam az ellenségnek, mert állandóan hátrafelé néztem, hogy nem jön-e százados úr. Úgy féltem tőle.” (Lásd még Jordán címszó alatt). Körzetünkben mindenfelé bőven lehetett birkákat találni. Itt-ott népes birkanyájak legelésztek. Falusi asszonyok — persze, csak idősebbek — általában voltak közelükben. Ezeket már ismerték tüzéreink, s nem egyszer tettek egymásnak jó szolgálatot. Amikor a másnapi birkát választották ki a tüzérek, szinte mindig megjelent a közelben egy-két asszony, s arra kérte katonáinkat, hogy ne a „háztáji” saját birkát vágják le. hanem a kolhozét. Nekünk persze édesmindegy volt, hogy kinek-minek a birkáját esszük meg, de nekik nem volt mindegy. Minden asszony reménykedett abban, hogy csak nem tart örökké a háború, amikor hazatérhetnek otthonukba, s megtalálják saját birkájukat. A kolhozé nem fájt nekik úgy. mint a sajátjuk. Ismerős képlet ez azóta nálunk is, s nagyon is érthető emberi magatartásnak érezzük ezt. Visszavonulás közben így köszöntött rám egyszer egy katona. Patakról ismert, ahol — tanár koromban — mint jelentős sarzsival rendelkező tartalékos tiszt, a gimnazisták leventeparancsnoka is voltam. Kissé furcsán hangzott a visszavonulásimenekülési helyzetben ez a köszöntés. De megmaradt emlékezetemben, hiszen mégis csak az én igazi hivatásomra, tanár mivoltomra emlékeztetett. Ami pedig a szebb jövőt illeti, ennek kívánása igazán ránkfért akkor valamennyiünkre. Visszavonulásunk megkezdéséig velem volt a Bibliám. Gyakran olvasgattam s találtam benne erőforrást, vigasztalást, amire igen-igen nagy szükségem volt. Sok verset, mondatot aláhúztam benne. Könnyen kitalálható, hogy milyen tartal- múakat. Jól emlékszem egy ilyen bibliaolvasó kiruccanásra. Már sárgult a körtefák levele, sőt lassacskán hulldogált is. De mivel szélcsendes napok követték egymást, a lehullt okkersárga levelek szabályos koraiakban helyezkedtek el a fák alatt. Napsütéses, otthoni látványokra emlékeztető kép volt ez. Kimentem a közeli gyümölcsösbe, körülnéztem, gyönyörködtem a kis ligetfoltok színpompájában, aztán lehevered- tem olvasni, pisztolyomat pedig magam elé dobtam a fűre, avarra... Egyszercsak meghökkentem a látvány furcsa összeállításán. Biblia és pisztoly egymás tőszomszédságában. Ha akarom, amolyan ótestamentu- mi kép. Amikor az emberek fölkeltek a háború idején, hogy várost építsenek. Építőszerszám és fegyver váltogatta egymást kezükben. Amikor egy-egy faluban hosz- szabb időre beszállásoltuk magunkat, a lakóknak el kellett hagyniuk házukat. Senki sem törődött azzal, hová mennek. De mintha az ilyen mozgatásokhoz már hozzáedződtek volna, nem is nagyon tiltakoztak az intézkedés ellen. Utolsó állomáshelyünkön, Szagunyban telepedtünk le, amikor megtudták a lakók, főleg asszonyok — a parancsot: a falut ki kell üríteni. Megindult a szükséges eszközök, ruhadarabok összekap- kodása. Felajánlottuk, hogy vigyék magukkal a még igen fiatal fehér csirkéket is. Egy idős asszony, nyugtató mozdulattal, tudtunkra adta, hogy azokat otthagyják. Ez meglepett bennünket. De én ezenfelül élveztem, ahogy az így rendelkező matriarcha finom, beszédes gesztussal fejezte ki, hogy a csirkék hadd maradjanak, lesz velük, ami lesz. Akkor még mit sem tudtam a gesztus- és testtartáskommunikáció elméletéről, de a kép máig kitörölhetetlenül él bennem. A csirkék aztán ott nevelkedtek, növekedtek közvetlen közelünkben, s megszerettük őket. Mikor már valamennyire fölcseperedtek, éjszakai szálláshelyül az udvaron lévő eperfákat választották ki, s alkonyattól úgy ültek az ágakon, mint nagy fehér vattacsomók. Végzetes menekülésünk napjaira már jó paprikásnak valókká nőttek, s ez pecsételte meg sorsukat. Utolsó vacsoráink egyikén az egész ezredtörzsnek kitűnő paprikáscsirke készült belőlük. Disznaink is voltak. Mindig bőségesen maradt étel az ebédekből, vacsorákból, így jól föl lehetett őket nevelni. A pánik kitörése idején tüzéreink levágMEZEV ISTVÁN RAJZA ták, megperzselték, kibelezték őket, s a nagy hidegben egy szánra rakták az egész „kincset”, gondolva, hogy milyen jó lesz majd a visszavonuláskor a fiatal hús és szalonna. Ám a visszavonulásból észvesztett menekülés lett, így soha nem ettünk belőlük egy harapást sem. Jóformán mindenki csak azt tudta magával vinni, ami rajta volt. Egy-két előrelátó tiszttársunk, például a kassai Szarvas Laci egy irattáskát megpakolt mindenféle „nélkülözhetetlen” kellékkel, s azt soha.ki nem engedte kezéből. Milyen okos volt! Visszafelé menet ő volt csapatunk krőzu- sa. Bámultuk leleményességét és körültekintő előrelátását. Persze, olykor számon is kértük magunkban, hogy ha ő ennyire föl tudott készülni a legrosz- szabbnál is rosszabbra, akkor miért nem adta át nekünk is ismereteit, miért nem javasolta nekünk is, hogy hasonlóan cselekedjünk. De hát kinek jutottak akkor eszébe ilyen emberi kapcsolatbeli finomságok? Nekem mindenem elveszett, csicskásommal együtt. Még egy evőkanalam, egy fogkefém sem volt. Nagy dolog volt viszont, hogy megmaradt feleségem életmentő küldeménye, egy halinacsizma, amit bőrcsizmámra húztam, s így fagyveszély egy percig sem fenyegette lábomat. Fene nehéz volt benne a menetelés, de mit jelentett ez a lábfagyáshoz viszonyítva, ami miatt annyi emberünk szenvedett. A másik kincs az a fekete birka irhabélés volt, amit köpenyem alatt hordtam, s ami még most is megvan. 1956-ban legszívesebbén ezen aludt Sinka Pista barátunk. A menekülés útján első szerzeményem egy nagy vászonzacskó volt. Olyan kisebbfajta zsákocska, amit a nikolajevkai gyűrűben szereztem. Ettől kezdve ebben gyűjtögettem új életszakaszom kincseit: egy darab spárgát, szíjat, kapcának való rongyot, más egyebet. Tiszti ládám, amely pontosan az országos jármű méreteihez volt igazítva, valahol persze mindenestül elhagyott. Volt benne napló, fényképezőgép, csodálatos meleg pulóver, néhány ikon és még sok más szép és jó földi érték. Semmit sem láttam viszont belőlük. De megmaradt az életem... Cserébe? — A túlélés élménye immár ismételten! * 1943. január 16. Parancskivonat: Szükségessé válhatik a hadosztály még itt lévő erőinek visszavonulása. Erre az előkészületeket azonnal meg kell tenni, anélkül azonban, hogy az ellenség felől a legkisebb változás is észlelhető legyen. Az előkészületek végrehajtását azonnal jelenteni kell. Felvételi állás Chwowtsevatka. Magatartás: szépen, észrevétlenül. Amit el kell vinni a csoportvonat csomagolja. Irány: Karpenkovo, Nikolajevka. A 6., 7., 5. üteg készüljön fel arra, hogy az állását elhagyja. Az 5. üteg marad utoljára. Jan. 16. este bizonytalanság: maradunk-e. Menekülők jönnek. Köztük egy megfagyott lábú százados. Tóth Zolival egy ágyon kuporgunk. Január 17. 02 óra: „Kitartani az utolsó csepp vérig”. Nem tudok aludni, de azért hiszek. Isten akar még velem valamit! Csodát fog tenni. Állítólag be vagyunk kerítve. Csókolom a fényképeket s veszem az éjjeli jelentést. Hajnalban: elkészülni állásváltoztatáshoz, csomagolás. Tolongás a szobánkban. Szétra- kás, szalma. Csomagok felrakása. Kb. 12 h-ig úgy volt, hogy én este indulok, de szóltam Szarkának, hogy jobban szeretnék délelőtt elindulni. Minthogy Szarvasy autón ment előre, szívesen beleegyezett. (N. B. Szarka István ezredes, ezredparancsnokról van szó.) 13 órakor indulunk. Robbanások. Lőszerraktárak, irodák, raktárak égnek mindenfele. Sza- guny állomás: lángokban minden. Fagyás előtt. Nyöszörgő asszony. Oldalgó zsidók. Erős menet. Este 10 felé érünk Ko- denzovóbaf?). Raktárfosztogatás. Innen engem is autóval akarnak vinni, de nincs. Maradok a fogatolt törzsrészleggel. Éjjel megérkezünk Olchow- Logbaf?) Elszállásolás. Csizmadia — tiszti legényem — nincs. (Bizonytalan.községnevek:' Beresovó, Karjukov, 01- chow-Log, Tatarin, Gesevó, Alex... Hinka, Budennij). Január 18. reggel égetés, tovább indulás. Menekülés! Pusztulás, tülekedés mindenütt. Tatarinóban az ezredes úr: összeszorítani a fogakat, estére meg kell érkeznünk Geso- vóba. Én megjegyzem, hogy előre mehetnék gépkocsin szállást nézni. Jó. Ott keress minket. Elszállásolunk. Felülök egy autóra L. Gyurkához. Elindulunk. Gesovó előtt légitámadást kapunk. A kocsi, amelyben ülök, telitalálatot kap elöl s elég... Száraz szájjal gyalog tovább. Sebesültek. Halottak. Szörnyű látvány. Az autók utolérnek. Szecseny (Lecseny?): ülj fel az elsőre, ott van a síző barátod. Ez Szarvasy Laci. Nagy öröm a találkozás miatt. Felülünk a nehéz kábelesekhez. Parancs: várjunk. — Előttünk Gesovó, de nem mehetünk tovább. Nikolajevkáért folyik a harc. Nagy ágyúzás, páncélos párbaj. Lejjebb húzódik a villanások területe. Majd csend. Indulás. Rákapcsolnak a motorok. Gesovóban már senki. Előre ment, aki csak tudott. Mi is áthaladunk rajta. Addig kell átjutni Nikolajev- kán, amíg szabad az út. Haladunk szépen. Pirkadáskor érjük el a várost. Mindenfele pusztulás. január 19. Nikolajevka: hajnali, reggeli pánik. Német harckocsi elüti Etlényi Laciék egyik kocsiját. Tűz, robbanások. A kórház most kezd égni. Páncélosok csatája. Megindulunk. Pánik. Repülő. Szajré- zás. Nekem semmim sincs. Egy zacskó kerül. Baltával vágjuk a kenyeret, nyalogatjuk a fagyos sajtot. Robbanó kocsik, égő autók mellett haladunk el. Petri őrnagy: lőni szokták ezt az utat... így érkezünk meg délelőtt Bugyonnijba.Ormsi zavar. Szarkával, Báthyval találkozunk. Mészáros az ezredtörzstől előkerül két szürkével. Név Laci. Ürge: fekete ló. Eny- nyi van itt a törzstől. Borzalmas. A többiekről nem tudunk semmit... A 3. és 7. ütegből ösz- szejöttek néhányan... Etlényi Laci, Baka Bálint hdp. őrm. A csoport létszáma mintegy 60. Állunk az úton. Irányítgatunk. De nagy a fejetlenség. Tulajdonképpen az irányító sem tud semmit. — Báthyval kisebb ösz- szetűzés. — Felrakodtunk a híradósokhoz. Elcsitult a vihar. Jól beebédeltünk. Tea, felvágott melegítve, vajaskenyér. Ézredes úr engedélyt ad, hogy Szarvasyval a híradósokhoz csatlakozzunk. Elkutyagolunk hozzájuk. Kijelentik: nem vehetnek fel. Itt maradunk különben is. Kásással beszélgetek, ő: nincs itt menekülés. Nemsokára rendezetten vonulunk visz- sza Szagunyba, azon az úton, amelyen jöttünk. (Vezérkari!) Vargyassy kérdi: Hány lövege- tek van. Nincs egy se. Borzasztó leírni is. Átvonuló szálláson alszom. Tüzéreinknek meleg levest kerítettünk. Egy házban éjszakázunk. A lovak a ház körül, letakarva. Január 20. 35 éves vagyok... Vége Harsányt István A másik Don (VI.) Don-parti virágszálak — naplórészlet FAHÍD
