Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-19 / 15. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 19.. KEDD 13 Köszönet az örömért Köszönöm, hogy egyik versemet olvashattam a karácsonyi számban. Nagy öröm töltött el nemcsak engem, hanem mindenkit a családban. Ez volt a legszebb ajándék számomra. Igazán ragyogó ötletnek tartottam kezdeményezésüket, nagyban hozzájárult az ünnep hangulatához. Szinte hihetetlen, hogy ebben a szeretet nélküli világban mennyien vannak még olyanok, akiknek a leikéből nem aludt ki a fény. Merik vállalni az érzéseiket, sőt le is merik írni! Sok bánat és nyomorúság van ebben az országban, de amíg vannak emberek, akiknek soraiból kicseng az érzés, a szeretet, addig még van remény. Bízom benne, hogy minden meg fog változni, és köny- nyebb lesz az élet... Jó egészséget és sok sikert kívánok munkájukhoz! Szomju Gáborné Vác Igaz szavak a politikáról A mesterségesen gerjesztett politikai gyűlölködés légkörében jólesik olyan üdítően tiszta, igaz gondolatokkal találkozni, amilyenekkel a Monorierdőn élő Práczki István ajándékozta meg nemrég a Pest Megyei Hírlap olvasóit. „A liberális balra át és a Csurka-szindróma” című tanulmányában? Különös figyelmet érdemel ebben is az elemzést záró gondolatsor, amelyben örömmel olvastam egy saját fejével gondolkodó, egyszerű és józan magyar újságolvasó letisztultán bölcs intelmeit. Egy olyan, feltehetően idősebb, sokat tapasztalt és hazánk sorsát szívén viselő ember szól hozzánk e sorokban, aki napjaink veszélyes ál- ságait és hazugságait látva is bízni tud az igazság erejében és az előbb- utóbb mégiscsak felülkerekedő becsületes magyar politikában. Figyeljük hát szavait! „Talán eljön az idő, mikor az egyszerű jelzők nyernek polgárjogot a politikában is. A jó és rossz, a hasznos és kártékony. A tisztességes és becstelen, és főleg az igaz és a hazug." A durva politikai címkézések korában talán csak szép álomnak tűnik Reggel bekopogtattam Mindszenty József öreg tanárához, dr. Géfin Gyula szemináriumi rektorhoz, a világhírű régészhez, a római városnak, Szabáriának a kiásójához. Elmondtam, mi a tervem. — Ki akarom szabadítani Mindszenty Józsefet és huszonnyolc papját. A terv, amit neki elmondtam, veszettül kalandos volt. Azonban az öreg Géfin hallatlanul szerette a kalandokat. Csudálatos rajongással szerette legrégibb tanítványát, Mindszenty Józsefet. Vájná Gábort kerestük minisztériumában, a megyeház épületében. Titkárától tudtuk meg, hogy betegen fekszik lakásán, az ún. Pető villában. Nem fogadta Ládái államtitkárt. Nem fogadta személyi titkárát sem. Nagybetegen tért haza Bécsből. Letörten tértünk vissza mind a ketten Géfin rektor lakásába. Kedvtelenül figyeltem az utcai forgalmat, amikor az ablakból megpillantottam egy józseffalvai szekeret. Boroshordók, székelyek és asszonyaik voltak a kocsin. Éppen jó bort fuvaroztak Zalából Szombathelyre. Abban az időben a bor volt a legkapósabb cikk, a menekülők, az elbúsult szívek gyalázatos altatója. Az ablakból lekiáltottam: — Várjatok, fiaim! Mint a nyúl, megiramodtam. Egy csemege kereskedésben négy kiló szép piros almát vettem. A székely asszonytól kendőt kaptam. A fejéről leszedtem a rózsás mintájú fejkeszkenőt. Cserébe odaadtam neki a selyem sálam. Az asszonyt bevittem a püspök-várba és a következő levelet diktáltam neki: „Miniszter Úr! Ha Jézus nem veté meg Veronika fejkeszkenőjét, minthogy római vala, s nem zsidó, akkor Ki- jed se vesse meg egy szegény székely asszony fejkeszkenőjét, akibe e szép piros almákat takargatta. Azért takargatá, s azért hozza el Kendnek, hogy csapják szabadon Mindszenty Józsefet, aki most nékünk es püspökünk, hogy tudjuk, hogy van Isten, s műnket es dajkálhasson valaki. Met mü ahajt Bukovinában az olájok között sok rendetlenséget láttunk, de olyat, hogy egy római katolikus magyar püspököt bérekesszenek. ilyet még az olájoknál se láttunk. Lelki megnyugvását várja a többi nevében es, — Mezei Mátyás- né, menekülőben, Józseffalvi.” A négy kiló piros almát a fejkeszkenőbe tettem. Bugyorra megkötöttem. Az almák tetejére a levelet tettem. Este fél kilenckor becsöngettünk a Pető villába. ez a jövő, de mi mégis higgyünk benne, mert el kell jönnie ennek az időnek! De ehhez még sok mindent meg kell változtatnunk. Idézzük erről tovább a szerzőt: „Ehhez azonban meg kell tanulni politizálni. Rá kell jönni arra, hogy aki nem politizál, az átadja a róla való döntés jogát azoknak, akik évtizedek óta hirdetik a „ne politizálj!” hamis bolsevik jelszavát." Világos beszéd! S menynyire időszerű igazság ez éppen ma, amikor a majd’ félévszázados diktatúra után ismét el akarják hitetni velünk, hogy a politika csupán a kiváltságosak dolga. Sokak szerint megint „úri huncutság” vagy eredendően piszkos manipuláció, amit mi, egyszerű halandók úgysem láthatunk át. Hagyjuk hát a politikát! — mondják, sugallják és szinte sulykolják belénk ma újra mindenfelé ezt a máris vészesen terjedő nagy hazugságot. Bízzuk azt csak rájuk, az arra hivatottakra! Ők pedig — és a tájékoztatásban átmentett embereik — majd elmagyarázzák nekünk, hogy kire adjuk és kire ne adjuk szavazatainkat, amikor kell. Práczki István ezzel szemben éppen arra figyelmeztet minket, hogy a politizálásról semmiképpen sem szabad lemondanunk. Hiszen ez öngyilkosság lenne, visszatérés a diktatúrához és annak apolitikus szelleméhez. A teljes kiszolgáltatottsághoz. S a szerző ezen túl még azt ajánlja, „meg kell tanulni politizálni”! Ami persze nemcsak a vitakultúra elsajátítását jelenti, hanem mindenekelőtt a kellő eligazodást, a helyes ítéletalkotást a politika gyakran olyan zavaros, megtévesztő világában. Például a hatalomra törő ravaszság és demagógia, vagy az őszinte, igaz szándék fölismerését. Bárcsak minél többen megtanulnának így politizálni. S megfogadnák a tanulmány írójának következő bölcs tanácsait is: „Továbbá fel kell ismerni a hamis prófétákat, akik nagyon ügyes politikusok, csak éppen nem a mi — a politikától mindig és ma is kirekesztett átlagmagyarok — érdekében politizálnak." Ki ne ismerné ezeket a lehengerlőén érvelő és fölényesen kinyilatkoztató politikusokat? S mégis, milyen keservesen ismerjük fel bennük a hamis prófétát: egyes szűk hatalmi csoportok politikai kalandorait. Nagyon sokszor sajnos éppen ők a legnépszerűbbek, holott nyilván nem képviselhetik a nagy többség érdekeit. Hogyan ismerjük fel őket, s minden megtévesztő csalárdságukat? Práczki István erre is a legegyszerűbb, ősi, jól bevált recepttel szolgál: „Ehhez elő kell venni a józan magyar paraszti észjárást, és hinni kell a szemünknek és a tényeknek! Elsősorban pedig azt kell látnunk, hogy saját kezünkbe kell vennünk az ügyek intézését falun, városon és mindenütt, mert helyettünk sem New Yorkban, sem Brüsszelben nem dolgoznak és nem fejezik be ezt a keserves rendszer- váltást.” Milyen igaz szavak! Mennyire megszívlelendő tanácsok, éppen ma, a hazugságok mindent elborító áradatában. Köszönjük Práczki Istvánnak! Vass László Budapest Goromba fodrásznő Az elmúlt héten, mint rendszeresen, betértem hajat vágatni a gödöllői Dózsa György úti fodrászüzletbe. Mivel éppen déli váltás volt, egy óra után pár perccel az üzlet legbelső székén egy 45—48 év körüli szemüveges, molett, barnára festett hajú fodrásznő kezdte meg a munkáját. Csak a szemével intett, hogy üljek oda. Mielőtt munkába fogott volna, szó szerint azt kértem, hogy „Szíveskedjék a hátul nagyobbra nőtt hajamat jól levágni!” Mivel talán halkabban mondtam, megismételtem a kérésemet ugyanilyen udvariassággal. „Hallottam, nem vagyok süket! Nem válaszoltam, mert tudomásul vettem.” A munka elvégzése után a krisztusi tanítást figyelembe véve (Aki megdob kővel...!) gorombaságát borravalóval viszonoztam. A kérdésem csak ennyi: meddig dolgozhat egy ilyen viselkedésű fodrásznő a város legforgalmasabb utcájának leglátogatottabb üzletében? Mogyorós István Gödöllő REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 52. Az istensegítsi sekrestyés, vagyis a „palimadár” elkísért bennünket a Pető villa kapujáig. Ő cipelte előttünk a rózsás batyut, a levéllel. Ő nyomta meg a „kapu-zábén” a villamos gombot. A viharcsengő sikongása felverte a szombathelyi nagykórház tövében a téli csendet. Egy csendőr kipattant az ajtóból. Kíváncsian kérdezte: — Mit keresnek, kérem? — Bé akarnánk jutni a bélügyminiszterhez — mondta Boldizsár, az öreg palimár, miközben fel is emelé a csillogó rózsás batyut a karlámpák magasságáig. A csendőr csodálkozott. — Most? — Ippeg most! — felelte a palimár, nem a legalázatosabb tisztelettel. — Kérem, a kegyelmes úr nagy beteg. — Hát ippeg hogy azért...! Elhozánk az úrnak a vacsoráját. — Hát már ennyire volnánk? Csodálkozó, meglepett arcot életemben sokat láttam. Magam is néha elcsudálkozom egy amerikai vésztábla előtt. Ezt a táblát egy halál-kanyarhoz ásták le, a gyorshaj- tók figyelmeztetésére. Csak ennyit írtak reá: Vigyázz a sebességre! A felekezetedre itt senki sem kíváncsi. Mintha azt akarná mondani ez a facsarós, székelyes vésztábla, hogy ne éppen nálunk törd ki a nyakad. Ne hozasd ide a papodat és kántorodat, hogy éppen itt énekeljék ki a te dicsőségedet, ki tudja, milyen nyelven és milyen ceremónia szerint...?! Csak reá kellett nézni a csodálkozó csendőr arcára, ott, a sepsiszentgyörgyi Vájná Gábor kapujában, aki különben kitűnő kálvinista volt. A fürge csendőri szem hol a rózsamintás batyut nézte, hol a Géfin Gyula parancsoló, markáns arcát, hol pedig a pápista papi gallért a nyakamon, melynek fehérje kikandikált a nagykabátból, mint a feketeképű betörőnek vakító fehér fogai a sötét éjszakában. A csendőr töprengő homlokán az látszott, hogy felekezeti problémái vannak. Hamar megoldotta...! Beszaladt a hosz- szú előkertbe. miközben a vas ajtót nyitva felejtette. Vájná Gábor inasát kezdte kiabálni, a távoli villa-lakásból. — Pista!... Halló... Pista kérem!... Mire Pista a lépcsőn megjelent, mi is „előre tojultunk”, ahogyan a székely a liba-marsot nevezi. A Pista fiúval mi hárman már könnyebben elbántunk. Nem volt mit tennie. Lehajtott fővel, nagy lelki szorongások között vitte a székelyek ajándékát kegyelmes gazdájának betegszobájába. Vitte az asszonyi keszkenőt a nyers almával és a még nyersebb levéllel. Pista angyali jó hírrel jött ki a beteg miniszter szobájából: — A kegyelmes úr köszöni az almákat és a levelet. Most még nem jöhet, mivel hogy Babát várja, mármint dr. Baba Menyhért főorvost. Mihelyt a vizitnek vége, fel fog öltözködni, akár engedi az orvos, akár nem. Addig tessenek helyet foglalni és beszélgetni... Beszélgetni nem nagyon mertünk, csak suttogtunk. Négy óriás szobor nézett reánk, titokzatos talapzatokról. Négy római szobor, a kiásott Sabáriából, Divus Caludius, az isteni Claudiusz városából. Szombathely, latin nevén Sa- baria, kilenc évig volt fővárosa nemcsak Pannóniának, hanem a hat tengerrel dicsekvő Római Birodalomnak is. Claudius Divus, az „isteni” császár ide akarta áttelepíteni Róma székvárosát. Éppen kérdezősködni akartam a szobrok felől Géfin Gyulától, aki az elásott fővárost napvilágra hozta. A kincsásó öreg tudós megelőzött. Mindszenty József első tanára székét közelebb húzta és egy csiklandós kérdést súgott a fülembe: — Honnan ismeri maga Vájná Gábort? — Onnan, hogy Bonczos Miklós legbensőbb barátja, volt. Osztálytársak voltak a Ludovikán és tiszttársak is egészen Trianonig, amikor a magyar gerincet eltörték és nekik is le kellett szerelniök. — Aztán? — Aztán a székely falvakat is többször meglátogatta. — S aztán...? — S aztán, egyszer kihúzott a forró szurokból, amibe mezítlábason nagyon beleléptem. — Hogyan történt? (Folytatjuk)
