Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-19 / 15. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JANUAR 19.. KEDD Unnep-e az ünnep? Amikor március 15-én a székesfőváros polgármestere nem túl magas színvonalú napi politikai aktualitással olcsó demagógiává silá- nyította a legnagyobb nemzeti ünnepet, felmerült bennem a kérdés, vajon mi fér még bele a szemmel láthatólag rosszul értelmezett demokráciánkba. Nem volt sikeres október 23-a sem, hiszen az ellenzék eleve és elvből távol tartotta magát, majd a köztársasági elnököt ért sérelem következtében egységes és felfújt hecckampányba kezdett, ami még máig sem csitult el. Sokszor kérdeztem magamtól, miért kell naponta tizenötször levetíteni azt a jelenetet, amikor az elnök zavartan, tehetetlenül áll, és ugyancsak miért kell naponta sokszor premierplanban mutatni azt a három fiatalt, akik „német” öltözékben handabandáznak, de legfőképpen azt nem értem, miért kell állandóan jobboldali veszélyt szajkózni, amikor Horn azt mondta, hogy hiányzik a magyar politikai élet palettájáról egy normális jobboldali párt. Miért kell a kis veszélyeket felnagyítani, miért kell belső gondjainkat a világsajtóban szellőztetni, kis kórtüneteket betegségnek kikiáltani, szüntelenül támadni valakit vagy valamit, miért kell egy gondokkal teli népnek újabb és újabb tápot adni rosszkedvéhez, miért kell farkast kiáltani ott, ahol még egy egér sem jelent meg, miért kell folyton fasisztázni, amikor a nemzetiszocializmusra gondolnak valójában, miért kell mindig másban keresni a hibát és egy pillanatra sem önmagunkban, és miért kell a nemzeti ünnepből nemzeti ünneprontást csinálni? Folytathatnám a miértek végtelen sorát, de lassan elhagyja az embert az ereje nem csupán azért, mert kimért ideje a végére jár, hanem azért is, mert több mint négyszáz éve megszűntünk független állam lenni, csak vergődtünk itt a Kárpát-medencében, és amikor keserves történelmünkben fel tudunk mutatni végre két, a világ számára is ígéretes nemzeti ünnepet, azokat is a napi politikai torzsalkodás megengedhetetlen eszközévé degradáljuk. Egy percig sem értek egyet a köztársasági elnök kifütyülésével, a tüntetők szélsőséges jelszavaival, mert akárhogy is viselkedik a köztársaság elnöke, és ha látszólag, esetleg valóban is a napi politika ingoványos útvesztőibe téved, mégis megszenvedett elveiért, és most az ország első számú közjogi méltósága, akit a parlament négy évre egyhangúan választott meg, és amikor őt fenntartások nélkül támadjuk, egy kicsit a jelenlegi politikai struktúra felett is kongatjuk a vészharangot. Bár magam is egyetértek azzal, hogy viselkedésében és döntéseiben akad kifogásolni való, ezt ne éppen nemzeti ünnepünkön vágjuk a fejéhez, mert ez eléggé el nem ítélhető reakciókat vált ki híveiből, mint ahogy ez meg is történt. A diktatúra látszólagos bukásával óriási sanszot kaptunk a kezünkbe az önállóság eléréséhez, már ameny- nyire egy kis nép a történelemben valaha is önálló lehetett vagy lehet, de az egy párt romjain életre kelt sok párt mélyen a múltban gyökerező konfliktusai egyre jobban sorvasztják ezt a sanszot és bármilyen szép célokat is tűznek maguk elé, a pártok dühödt egymás ellen fordulása a történelmi sansz teljes elvesztéséhez vezethet. Szeretném remélni, hogy a jövő esztendő március 15-éje méltó lesz 1848 idusának történelmi súlyához, és október 23. a harckocsikkal szinte fegyvertelenül szembeforduló pesti srácokhoz, és ha nem is értünk egyet sok dologban, elkerülhetetlen vitáinkat ne változtassuk harctérré, hogy mindkét nemzeti ünnepünk gyűlöletmentes, igazi nemzeti ünnep lehessen. Tiszay Géza Modern perzsavásárok Napjainkban zajlik az a háborúság, olvassuk-látjuk, ami a kispesti MDF-piac körül zajlik. Már ott tartunk, hogy a piacot betiltják, de tüntetésként él tovább — és árusít! Pártállástól függetlenül, nem tudjuk megérteni, hogy lehet egy, árakat letörni szándékozó, lakosságot segítő akcióból pártkérdést csinálni? Kérdem: létezik olyan párt, aminek a zászlajára nem a lakosság jobb léte van ráírva? Szerintem tiszteletre méltó kezdeményezés akkor is, ha történetesen nem az MDF, hanem, mondjuk, a Kockás Ruhások Pártja tűzte programjára. Sok vita kíséri az úgynevezett „KGST’-piacokat. Ezek a (zug)piacok fokozatosan alakultak ki abból a kényszerből, hogy a KGST-utódállamok ínségben lévő lakói (később spekulánsai) megindultak a még mindig legkedvezőbben prosperáló hazánk felé. Először lengyelek jöttek, vonatokon szorongva batyuikkal, kialvatlanul, fáradtan árusítva kis cuccaikat, hogy élelmet vihessenek haza, dacolva nehézségekkel, vámmal, piacfelügyelőséggel, rendőrséggel. Hol megtűrték, hol zavarták őket. Piaca, vására, aluljárója és városa válogatta. Majd megindultak a román határ felől ottani magyarjaink, székelyeink, hozták szőtteseiket, faragványaikat, ugyancsak élelemért (ma is elönti, agyamat a vér, amikor a primitív itthoniak csak A ROMÁNOK néven emlegetik őket...). Jöttek azután a románok, megindultak az üzletelők, de ők már nem a mindennapi betevő falatért. Jöttek velük az ottani, majd a honi cigányok, akik egyébként dicséretes kereskedelmi érzékkel, ezekből a piacokból modern perzsa vásárt csináltak. Ezek az óriássá növekedett, a lengyelországi és az erdélyi kisembert háttérbe szorító zsibpiacok azonban egy bizonyos szinten népszerűek lettek, mert a kisember itt lényegesen olcsóbban tudta beszerezni szükségleti cikkeit, mint a legális kereskedelem polcairól. Csak egy példa: az azonos minőségű bécsi babkávét itt 280—320 forint közt vette és veszi, szemben az üzleti 350—420 forintos árral, nem is beszélve a belföldi kiszerelésű OMNIA-kávék árához viszonyítva. Természetesen joggal tiltakoznak a zsibpiac árusaival szemben a hivatalos fórumok, mert a kereskedő forgalma visszaesik, az állam elveszti az adó- és vámbevételt és az illegális kereskedelem virágzik. Ezt az öntudatos vásárlónak tudomásul kellene vennie. Az ám, de a vásárlónak nem az öntudata, hanem a pénztárcája diktál és keresi az olcsóbbat. Persze ki van téve a zsibáru minden veszélyének, a lyukas lepedőnek, a hát nélküli ingnek, a hamis „jugó” italnak... A nagyobb helyekről kiszorított kereskedők, árusok és zugárusok csakhamar rátaláltak a nagy forgalmú veresegyházi piacra is, ahol szombatonként a kocsik százai parkolnak és a vásárlók ezrei tülekednek a sorok közt. Itt is elferdültek a dolgok. A szabványos őstermelői és kiskereskedelmi piacot elöntötte az áradat. Az önkormányzat nem jár rosszul a helypénz okán, a piaci üzletek kereskedői joggal tiltakoznak, visszaesik a forgalmuk, mert nem kell az adózott, vámmal terhelt portéka, de a díjakat (bér, villany, gáz, rezsi) nekik kell fizetniük. A közvélemény pedig — pénztárcájára nézve — az alkalmi árusok mellett van, mint fentebb taglaltam. Ahogy mondani szokták: nem én találtam fel a pasz- szátszelet és amit itt leírok, már régen fejfájást jelent az önkormányzatoknak. Joggal visszakérdezhetnek, mit lehet tenni? Egyszerű a válaszom: Nem tudom! Fazekas Mátyás A legendás Erdélyi tábornok nyomában Jelentették a hírszolgálati irodák, hogy Moszkvában szabaddá tették az 1848—49-es magyarországi szabadságharc adatait eddig zárolva tartó archívumait. Szabad a kutatás azokban az iratokban, amelyek a magyar szabadságharc történészei, kutatói előtt eddig zárolva voltak. Eddig egyes kutatók, majd sajtó- orgánumok hevesen tagadták azt a többször állított tényt, hogy az 1848—49-es orosz cári intervenciós csapatok Magyarországról elhurcoltak hadifoglyokat. Persze ez az állítás csak a nép száján élt, okmányszerűen ezt bizonyítani senki nem tudta. Ám létezik az emberiség történetében egy olyan hit és meggyőződés, mely szerint minden titokra egyszer fény derül. Ezt nemcsak a történelem, hanem az emberek élete is ezerszer bebizonyította. Az orosz levéltárak megnyitása a kutatók előtt most végre bebizonyíthatja azt a népben élt meggyőződést, hogy 1848— 49-ben bizony sok ezer magyar honvédet és civilt hurcoltak el hadifogságba, Szibériába. Azt mondják, nincsen új a nap alatt. Nos, ez annyiban is igaz, hogy a második világháború során és után a Szovjetunió csupán a régi emberrabló hagyományokat folytatta. E tekintetben a régi római megállapításnak, a „tempóra mutantur et nos muta- mur in illis”-nek éppen a fordítottja érvényesült. Náluk ugyanis hiába változtak az idők, azokban nem változtak az emberek. Hadifogolyejtésnek és elhurcolásnak egyik 1943-ban kiderült esete Erdélyi tábornok személye. De hát ez az eset csak úgy derülhetett ki, hogy a második világháború idején az akkor M. kir. Honvéd Haditudósító Század eljutott a Don alsó folyásához. Itt a parasztok szívesen fogadták a magyar katonákat és többször említették az öregek, hogy a 18—20-as években, az ellenforradalmi időkben itt, Ku- bánföldön a Kubán ellenforradalmi kormány fehér hadseregének a parancsnoka egy Erdélyi nevű cári tábornok volt. A kubá- ni tartomány abban az időben a fehérorosz ellenforradalmi erők Mekkája volt. A Kubán-hadse- reg főhadiszállása Jekaterin- burgban, a mai Krasznodarban székelt. A hadsereg parancsnokságát a kubáni kormány Erdélyire bízta. A jobbára kozákokból álló hadsereg elszántan szállt szembe a bolsevista-vörös alakulatokkal. Erdélyi tábornok 1918 februárjában vette át a fehér Kubán-hadsereg parancsnokságát. Még javában szervezkedett, amikor a hónap végén a teljesen felkészületlen hadsereg főhadiszállása ellen hatalmas erővel vonultak fel a vörösök. Erdélyi, mint képzett katona, az ellenség által harapófogóba szorítás veszélyét látva, az elvérzés elől visszavonult. Elindult a Kaukázus hegyei felé, hogy Kornilov és Popov tábornokok fehér seregeivel egyesüljön. Amikor Leninék hatalomra jutottak, Erdélyi Don mögötti állomáshelyéről, megbízható, válogatott csapataival a Kornilov és Popov seregeivel történő egyesülés útját tervezte. A vörösök Erdélyinek a bár iránti hűséget és bolsevistaellenes felfogását ismerték és ezért minden katonai mozdulatát figyelték. Erdély Oroszország-szerte ismert volt bolsevistaellenes érzelmeiről és az oroszok a „magyar tábornokot”, a régi törvényes rend oszlopának tekintették. Még mielőtt átvette volna a Kubán-hadsereg parancsnokságát, már útközben nagy vörös erők ütöttek rajta. A harcokban katonái között élenjáró tábornokot a vörösöknek sikerült elfogniok és a bihovi börtönbe zárták. Itt találkozott Kornilov tábornokkal, aki itt várta a bolsevista rögtönítélő vésztörvényszék ítéletét. Mindkettőjüket halálra ítélték. Készültek a halálra, amikor egyik börtönőrükről kiderült, hogy a proletár-hadseregbe kényszerített magyar hadifogoly. Megszólalt benne a magyar és megszöktette őket. Ilyen előzmény után jutott el végül Kubánba az ellenforradalmi kubáni kormányhoz. A körülzárás elől kitérő Erdélyi március 14-én feladta Jekate- rinodart és a Kaukázusban egyesült Kornilov és Popov hadseregével. Most a három egyesült hadsereg újjászervezése következett, hogy visszafoglalják a vörösöktől Jekaterinodart. Erdélyi ugyanis a kubáni vörösök-ellenes hadjárata előtt e fontos városnak újra a birtokában akart lenni. Innen akarta az anyagi készleteit kiegészíteni és emberállományát a kubáni kozákokkal megnövelni. További terve az volt, hogy innen kiindulva a vörösöket Rosztov és Taganrog felől üldöző német csapatokkal felvegye az összeköttetést. Erdélyi csapatai eljutottak Jekaterino- darig és öt napig tartó kemény utcai harcokban elfoglalták a város felét. Az ostrom utolsó két napján Erdélyi tüzérségének elfogyott a lőszere. Elhallgattak az ágyúk és április 13-án lőszerhiány miatt kénytelen voltak kivonulni a félig elfoglalt városból. Jekaterinodartól húsz kilométerre a Gneschau nevű német faluban létesítettek tábort. Itt vártak Denikin tábornok csapataira, akiknek észak felől kellett volna jönniök, amint a megígért angol segítségre várt. Az angol segítség azonban — mint oly sokszor a történelem folyamán — persze sohasem érkezett meg. Emiatt Denikin nem tudott elmozdulni. Erdélyi serege szorult helyzetbe került, kénytelen volt tovább hátrálni Maikop irányába. A Don felé vette az útját abban a reményben, hogy a doni kozákokkal frissíti fel a fáradt seregét. Az 1849-es magyar hadifogoly fiából cári tábornokká lett Erdélyi tábornok sohasem érte el a Dont. Seregével együtt szinte nyomtalanul eltűnt a Kaukázus és az Azovi-tenger között elterülő sós szteppén. A hiába várt nyugati segítség elmaradása miatt seregét feloszlatta és ki-ki elszéledt a szélrózsa minden irányába. A legendának itt azután vége is. A neve fennmaradt a kozákok között, egészen a második világháború napjaiig. Még dalok, elbeszélések is születtek róla, amelyek akkoriban csodálatos vitéznek mondták a „magyar generálist”. Az ott járt magyar haditudósítók hozták haza ezeket a híreket. Azok a történészek, kutatók, akik eddig tagadták a Szibériába hurcolt 1848—49-es hadifoglyok tényét, ezen is elgondolkodhatnak! Kelenváry János László
