Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 16., SZOMBAT 13 Állatkínzók Az egész élővilág a „felsőbbrendű” emberiség kiszolgáltatottja. A magyart lovasnemzetnek is nevezik, hiszen őseink e kedves jószággal vándoroltak drága hazánk földjére. A túzok, Európa legnagyobb testű madara a Kárpát-medencében őshonos és még ma is itt él a legnagyobb számban. Mesz- sze földről jönnek Horto- bágyra és megcsodálják az ott legelésző szelíd szürke- marhacsordákat. Mindebből kitűnik, hogy a magyarok ősidők óta az állatokkal és a környezettel békésen együtt élő nép volt. Sajnos azonban csak volt! Hiszen Nagymaros, Hanság, az erdők fakitermelés és erdő- gazdálkodás mögé bújtatott felszámolása, valamint számtalan értelmetlen, vandál tett jelzi az emberi civilizáció lassú, öngyilkos terjeszkedését. Levelemet egy borzasztó tapasztalat után írom meg. Cegléden járva a vágóhíd mellett vitt utam, amikor észrevettem, hogy az úton átvezető csőkorlátok között egy szarvasmarha fekszik teste alá fordult törött mellső lábakkal. Az állatot három ember (?) vette körül, az egyik hátulról ostorral ütötte és rugdosta, a másik úgynevezett elektromos ösztökélővei (ez szerintem az emberiség egyik legbrutálisabb találmánya) bökdöste, a harmadik a fejére akasztott kötelet rángatta, és hangos ordítással rugdosta a szerencsétlen, földön fekvő, magatehetetlen jószágot. Nem bírtam végignézni a borzalmas látványt, ezért nem tudom, hogy mi lett annak a jobb sorsot érdemelt teremtménynek a sorsa. Az eset elgondolkodtatott. Az ilyen emberek hogyan viselkedhetnek a munkahelyükön kívül? Az ilyen emberek, akik az előttünk fekvő jószágot a fájdalom enyhítése helyett árammal „ösztökélik” és nagyokat rúgnak bele? Vajon milyen lelkivilág szükséges az ilyen és az eh— A fény terjedésének és a hang terjedésének együttesen sincs olyan sokféle elmélete, mint a székelyek származtatása. Hunfalvitól kezdve Karácsonyi Jánosig és Laci bácsiig, azaz Erdélyi Lászlóig, akinek famulusa voltam. Mégis csak az a legtisztább elmélet, hogy Zalából kitelepített dunántúliak voltak a székely ősök, akiket a magyar királyok határvédő szolgálatra rendeltek Édeserdélybe. Szinte vártam, hogy egyszer majd Göcsej felé zarándokoljunk. Ne a tudósok darálják a bottal csinált elméleteket, hanem maga a nép, az érdekelt fél nyilatkozzék. Most már ismerem népem nyilatkozatait. — Kíváncsi vagyok! — Mint a bolond, úgy szaladtak hozzám, alighogy elhagytuk Zalaszántót. Ez volt az ő első felvidulásuk. Az új felfedezés! Mint az örvendő kiskutya: köröztek, csaholtak, csevegtek a zöld mezőn és a falvak utcáin. Ezt tessék megnézni! Azt tessék megnézni! A házak bütüje egészen olyan, mint a mejénk, Bukovinában, s ahajt Csíkban. Bekéredzkedtünk innya friss vízért a házba, s ahajt a párnákat es megtapogatánk. A nyüst es nyolcas, akiben szőnek. Hát még a hímes párnák? Hát a fejtőfonállal hímezettek? Hát még a horgolt minták a lepedővásznon? Az ezresbeles, a szűves, a bokrétás lepedőbetét. Varasbéka legyek, ha ez a nép nem a mejénk! Megnéztük az ekéket es. Itt es régimódi kerülőekét használnak. No meg moldovai ekét es láttunk Göcsejben, amit mü otthon debre- cenyi ekének nevezénk. Varasbéka legyek, ha nem vagyunk mü itten otthon...! Mindszenty József veszprémi püspök mosolygó, atyai türelemmel hallgatta a rozsdás, bukovinai magyar beszédet, aztán elkomolyodva kérdezte: — Igazán, valamennyien otthon érzik majd magukat Zalában? — Püspök úr, megmondom őszintén, lehetnek feketebárányaink. Vannak, akik az 1888-iki telepítések idején jöttek haza. Azóta áttérhetett valamelyik a ka- szafenésről a kasszafúrásra is. A régi rokonokkal, a göcseiekkel is lehet majd a mostani háborús élet szorosságában valami összezördülés, amit nálunk „and- rásfalvi vegyes kórus” néven neveznek. — Ez is valami ősi érdekesség? —- kérdezte Mindszenty József veszprémi püspök. — Nem olyan régi érdekesség — feleltem —, s Magyarországon is lehetnek lelőhelyei máshol is. Egy özvegy ember elvett egy özvegyasszonyt. Mindeniknél volt már egyenkint hat gyermek. A második házassághez hasonló cselekedetek megtételéhez? L. F. Nagykőrös (teljes név és cím a szerkesztőségben) Ez is Amerika A Magyar Demokrata Fórum váci szervezetének rendezésében január 8-án fórumot tartott Csurka István. Az érdeklődés nagy volt, magam is megjelentem. Nem Csurka István nézeteire voltam kíváncsi, azt, mint a Magyar Fórum előfizetője, ismerem, hanem hozzá akartam járulni annak a bizonyításához, hogy igenis vannak még hazafias érzésű emberek, Vácott. A bevezető előadást követő hozzászólások során egy nyugdíjas magyartanár elpanaszolta a televízióval kapcsolatos kifogásait. Elhangzott egy olyan vélemény is, hogy talán nem kellene olyan gyakran játszani a Himnuszt. Ekkor gondoltam, hogy jó volna a hazafiassággal, s így a Himnusszal kapcsolatos véleményemet is kifejteni. Erre azonban nem találtam megfelelő alkalmat, mivel a terem zsúfolásig tele volt. (Jobb lett volna talán a Művelődési Központban rendezni a fórumot, de úgy látszik, a rendezők nem számítottak ilyen nagy érdeklődésre.) Én is csak az egyik bejárati ajtóban kaptam állóhelyet, félig kinn — félig benn. Amit szerettem volna elmondani, azt most közzéteszem. Az elmúlt évben volt szerencsém az Egyesült Államokba utazni. Egyebek közt feltűnt, hogy akár a nagy-, akár a kisvárosok középületein, mindenütt ott leng az amerikai zászló. De nem csak a középületeken, hanem a házak többségén is. Vagy a házon, vagy a ház előtt lévő zászlótartó rúdon. Kissé furcsa volt számomra, hogy Amerikában, ahol igen sokféle nemzetiség él, ennyire kimutatják az emberek a hazafiságukat. Egy alkalommal sikerült Bostonban megnéznem egy NBA kosárlabda-mérkőzést, REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 50. ban aztán újból adott Isten Őszentfelsége még hatot. Mikor ez a háromszor hat, háromféle gyermek összekeveredett, a következő szavakkal hívta az andrásfal- vi asszony az ő emberét, rendet csinálni: — Jöjjék, jöjjék, jöjjék... Mert lássa, a maga fiai, s az én fiaim erőst verik a mü gyerekeinket! A püspök úr megint mosolygott. Most azt mondtam, persze bizonytalan meggyőződéssel: — Püspök úr, én azt hiszem, hogy ezt a kis átmenő időt szép egyetértésben fogjuk eltölteni a jóságos zalaiakkal. Ha imitt-amott lesz is egy kis félreértés, majd mindent összhangba fog hozni a Zenélő Kút, a Bodor Béla kútja, aminek ma Székely Albert a mestere. Bácskában is építettünk néhányat. Ha lesz itt egy kis maradásunk, akkor a Zenélő Kutat Sümegen is megépítjük a templom oldalában. Már kinéztem a helyét is. — A Zenélő Kútról már hallottam — mondta a püspök úr. — Hallottam többször a hangját is a rádióban. De még nem tudtam meg, ki is volt az a Bodor Béla?... Nekem az elvem mindig az volt, hogy a székelyekről: „kicsit s jót, s ha jó nincs: semmit”. S ejnye, be „jó” az szenzációnak, amit Bodor Béláról mondhatnék, de akkor megesz a szégyen! A reám világító szemek elől azonban semmit eltitkolni nem volt bátorságom. Szorongva mondtam: — Esett ember volt szegény, igen nagy tudománynyal. Felakasztották szegényt. Utolsó kívánsága az volt, hogy kútjának szerkezetéhez leszállhasson még egyszer, akasztás előtt. Akkor aztán kihajtított egy csavart. Amit életében épített, azt most elrontotta. — Mégis, mi volt a vétke? — Nagyon okos székely ember volt. Nagy pénzeket csinált Erdélyben. — Milyen pénzeket? — Csak egy negyedmilliméterrel „vastagabbat” a rendesnél... Mindszenty püspök úr nagyon megnézett. Egész leikéből mosolygott s azt mondta, hogy most aztán nagyon komoly dologra viszi a szót. a Boston—Washington ösz- szecsapást. A sportcsarnok zsúfolásig megtelt. Ez körülbelül 15-18 ezer nézőt jelentett. A csapatok bemelegítése és a játékosok bemutatása után, a mérkőzés kezdete előtt egyszer csak lemezről felhangzott az amerikai himnusz. Ezt a nézők már várták. Egy énekes a mikrofonhoz lépett és a közönség nagy részével együtt énekelte. Utána kezdődött a mérkőzés. Az ottaniak szerint ez minden mérkőzés előtt így természetes. A himnuszt ugyanis nem lehet megunni. Hazánkban ugyan 10 millió állampolgár él, de sajnos kevés az igazi magyar ember. A parlamentben és a pártokban is. Sokakban semmiféle hazafias érzés nincs. Úgy látszik, az elmúlt 40 év megtette a hatását. Lehet, hogy amit Amerikában tapasztaltam, az csak a felszín, az emberek mélyebb érzéseit ugyanis ilyen rövid idő alatt nem ismerhettem meg. Abban azonban biztos vagyok, hogy ott, abban a hatalmas országban egyetlen ember sem akadna, aki hazája címerére svájci sapkát akarna húzni... Jeszenszky István Vác Ki a jo újságíró? Sokáig gondolkodtam azon, hogy hozzászóljak-e Papp Jánosnak a december 31-én megjelent fenti című írásához. Most, hogy láttam a Kína-szindróma című filmet, eldöntöttem, hogy írok Önöknek. Engedjék meg, hogy gratuláljak az íráshoz Papp Jánosnak. Nemcsak ez az írása volt kiváló, hanem általában. Én is csak azt mondhatom, hogy a cikkben általa felsoroltak ugyancsak jellemzőek voltak a magyar újságírók nagy részére. És ezen szokásaikról, módszerükről — amit még a szocializmus építgetésénél gyakoroltak — ma sem tudnak nagyon lemondani. Véleményem szerint a nép előtt az a jó újságíró, aki nem kap gerincferdülést az újságírástól. Sztruhár Gyula Vác — Azt a kutat — mondta — úgy csinálják meg, Kálmán, hogy sokáig megmaradjon s maguk is itt maradjanak! Mert én most egy igen fontos ígéretet teszek. A po- gányok Rákóczi Ferencnek házat adtak Rodostóban. Én maguknak Hazát is adok. Én magukat le fogom telepíteni a veszprémi püspökség birtokában. Csak a jó Isten erre nekem egészséget és módot adjon. Mindszenty József még kilencven percig beszélt a soproni börtönszobában, ahol a kapkodó porkolábok ottfelejtették a zongorát. — A Gestapo parancsára egyetlen óra alatt ki kellett üríteni az első emeletet az Isteni Megváltó Leányainak anyaházában, amikor politikai börtönnek rendezték be az imádság és a szorgalom házát. Sopronkőhidán ugyanis, ahová egy hideg estén megérkezett Mindszenty püspök az elhurcolt veszprémi papsággal, borzongás fogta el a börtönigazgatót, amikor ablakából kitekintett. Azt gondolná az ember, hogy minden börtönigazgatónak kisbőgő húrjából van az idege és képtelen megérezni azt, ami magasabban van, mint a gyomorgörcs. Mi történt a nagyfejű főporkolábbal, amikor meglátta a Mindszenty lángoló, kedves arcát? Azt az aszkéta, szentarcot, mely jószántából fényképező gép lencséjével még soha szembe nem nézett. Aki elveiért többször „ült”. Hiszen valamennyi diktatúra megkóstoltatta vele mindenfajta börtönét. Csupán csak festőnek és szobrásznak nem „ült” soha életében. Ezektől nem vett soha vásárfiát Jézus Embere, aki a „hiúság vásárát” igen nagyon elkerülte. A megdöbbent börtönigazgató a következő sürgönyt küldötte két nyelven a német és a magyar hivatalosokhoz: — Zsúfolva vagyunk, egymás hegyén-hátán. Stop. A püspök és papjai számára egyetlen férőhelyünk nincsen. Stop. A hadbíróság szállásán, az elemi iskolában helyeztem el őket, huszonkilenc szalmazsákon. Stop. Mindszenty ma- kacskodik. Stop. Az éjszakát végigsétálta és végigimádkoz- ta. Stop. Enni nem akar. Stop. Méltatlankodva mondja, hogy senki őt arra nem kényszerítheti, hogy növendékei előtt levetkőzzék. Stop. Már harmadik órája voltam a börtönében és be nem tudtam telni ennek a TÚZMADARNAK a kedves csattogásával. Elejétől végig elmondta az ő napsugaras Kálváriáját. Meglepett, hogy mi volt a legnagyobb panasza. Ez volt a panasz: — Csak ezeket a szegény nővérkéket sajnálom. Kimerült a kamarájuk. Ezek szegénykék mindenüket felfőzték nekünk!... Aztán ártatlan papjaimat és a növendékeket sajnálom. Némelyike ott sem volt, amikor a szobámig szemtelenkedő Gesta- pót kénytelen voltam megleckéztetni...!! (Folytatjuk.)
