Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-15 / 12. szám

8

PEST MEGYEI HÍRLAP

KULTÚRA

1993. JANUAR 15. PENTEK

Változások egy régi házban Vácott

A barokk év, mint lehetőség

Hozzáértők mondják, hogy a váci Március 15. tér Kö- zép-Európa legszebb barokk tere. Kétségtelen, hogy a nagy háromszög alapjában álló Fehérek templomának, a barokk városházának, az egykori préposti palotának az együttese valamint az Országos Siketnéma Intézet épülete már önmagában is kulturális élményt jelent annak, aki csak pár percre is körbe pillant. Jó belépni a Műszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetsége Pest megyei központjába is, amely Vácott, a Március 15. tér 19. szám alatt működik. A helybeliek számára ez egyszerűen csak a Technika Háza.

Technika és művészet?

A hajdani Aranyszarvas fogadó, később szocdem- székház, majd egy ideig az

Építők Művelődési Háza célját szolgáló épület bámulatos szépségben újult meg a nyolcvanas évek elején. Szerepéhez méltó módon tették művészien otthonossá a város építészei ázt a házat, melyről korábbi állapotában, földszinti romos részeinek ismeretében a laikus fel sem tételezte volna, hogy mindez lehetséges még.

Mérnökök, agrár szakemberek, legfeljebb közgazdászok lehetnek a ház vendégei — gondolhatnánk a szervezet és az intézmény neve, korábbi tevékenységi köre alapján. Annál meglepőbb azonban, hogy újabban képzőművészeti kiállításokat is rendeznek, s ezekre többen jönnek el, mint kulturális intézményekben láthatókra.

— A kiállítások rendezésében nem pusztán a terem kölcsönzése a szerepünk —

mondja Vonczem István, a MTESZ Pest megyei titkára, ügyvezető igazgató. — Itt a feladatunk tágabb értelmezéséről van szó. Azt akarjuk, hogy ne váljon el egymástól a humán, a műszaki, a természettudományos műveltség. A kultúra egységes egész. Ehhez kell igazodnunk programjaink összeállításánál is.

Metsző egyenesek

Elsősorban a képzettség szerint szokás reál és humán értelmiségről beszélni. A MTESZ-székházakra korábban nem volt jellemző, hogy mondjuk magyar irodalom szakos tanárok népes tábora érdeklődnék rendezvényeik iránt. Ám az is igaz, hogy általában az értelmiségi embereknek, a közélet, a közügyek iránt érdeklődőknek találkozási pontokra, találkozást szervező,

közvetítő személyekre van szükségük.

— Követelménnyé tettük a magunk számára — mondja Vonczem István, hogy a székházunk legyen az értelmiség találkozóhelye, alkotóműhelye, ez egyébként általános törekvés MTESZ-ben. A kulturális központ szerepét betölti a Madách Imre Művelődési Központ. Adottságaink miatt nem tudnánk, nem is kellene velük versenyezni. Mi csak kamara jellegű tevékenységet folytathatunk a humán műveltség általános terjesztésével.

Szervezőerő

Hozzáértő tagsága segítségével az MTESZ megyei szervezete csatlakozik a barokk év váci programjához. Segítenek feltárni az irodalmi, zenei, egyházi művészet értékeit. A júniusban

megrendezésre kerülő tudományos konferenciára készülve együtt állítják össze a terveket a Váci Madách Körbe és a Múzeumi Egyesületbe tömörült értelmiségiekkel.

— Rendkívül gazdag lesz a tanácskozás programja — hangsúlyozza Vonczem István. — Közülük csak néhányat sorolok fel: a barokk szellemiség kialakulása, Vác, mint barokk város. A barokk hatása a népművészetre. Ha valahol, hát akkor itt érdemes ezeket a témákat (és lehetséges szemléletes módon) megtárgyalni.

Váci látkép (Egykori kőnyomat)

Úgy vélem, érdemes tudatni a világgal, hogy valamikor nálunk Moldvában (Románia) is volt magyar anyanyelvű iskola.

1949 nyarán három iskola- építésnél lett alapkőletétel: Lészpeden (Lespezi), Lábnyi- kon (Vladnic) és Somoskán (Somusca), a Klézséhez tartozó faluban. Ez utóbbi ünnepségén, augusztus 17-én Kovács György író, Botezatu Dumitru (klézsei születésű, falujában Görgi Dávid névre hallgató) járási párttitkár, Fischer Mór, a Bákó megyei ideiglenes bizottság elnöke, Duma György nagynemzetgyűlési képviselő, valamint a község tanácselnöke, Istók Márton, meg a falu népe vett részt. Az építendő iskolához 40 000 téglát vetettek a so- moskaiak, állami hozzájárulás 1 millió 400 ezer lej volt. Tizennyolcezer kg cementet vásároltak, 90 köbméter sódert hordtak a klézseiek segítségével. Az iskola építésénél naponta 20-30 ember dolgozott. Az élenjárók között Gro- szu Vastag Jánost, Mihályka Jánost, Benke Antal Ferencet, Benke János Mártont, Benke Andrást, Duma János Mártont, Bodó Jánost, László Pétert és Török Gyurkát említi az írott krónika.

Az iskola építése előtt egyik háztól a másikhoz költöztünk. Tanteremnek László Péter, Habari Mihályné, Farkas György és Fiszku adott szobát a betűéhes gyermekeknek.

Nehezen lett még az iskola, amelynek tetejére én is sok más társammal hordtam cserepet s téglát a falaihoz. A felépülés két hónapra volt tervezve, de nem lett az még két év után se kész, mert a

Bákói levél

Magyar iskolák Moldvában

sok deszkának lába lett és gazdát cserélt. A csípősebb nyelvek ma is azt állítják, hogy Benke Pitus Mihály bádogfedele is az iskolától lett ellopva.

Iskolánk első magyar tanítója Ravasz István volt. Utána a gyergyói Fazekas Antal volt Somoskán, majd Kovács Dénes, valamint Ungváry Ida meg Berta néni Klézsén.

1949—1958 között Bákó megye minden magyar ajkú falujában volt magyar és külön román iskola azok számára, akik továbbra is így kívántak tanulni. Abban az időben az Oktatási Minisztérium Nemzetiségi Vezérigazgatóságának megbízásából Bartis

Árpád tanfelügyelő foglalkozott iskoláink anyanyelvű oktatásával. A megyei tanfelügyelő — ha jól emlékszem — Kardos János volt. Nem tudom, hogy ezek az emberek mennyit tettek, jobban mondva, tudtak tenni az iskola megmaradásáért. Kétségtelen, a felszámolás a Magyar Népi Szövetség feloszlatása nyomán történt, okát pedig az akkori kommunista párt politikájában kell keresni. A Gheorghiu-Dej vezette diktatúrának nem volt kedvére a magyar anyanyelvű oktatás, nemcsak a csángók között, hanem Erdélyben sem. 1953-ban egy tollvonással a legtöbb faluban megszüntették a magyar nyelvű oktatást. Erre a sorsra jutott Somoska is, az én szülőfalum, február második felében, negyedik osztályos koromban. Az ötödikben már román nyelven kellett tanulni. Nehéz volt a váltás, de nem haltunk bele, mint sok minden másba sem, ami azután hullt jégverésként a csángókra.

A lészpedieknek sikerült megmaradniuk talán 1957-ig, ugyanaddig Bohána (Bahna), Újfalu és környékének iskolái maradhattak meg, de aztán azoknak is végük lett.

A bákói magyar tanítóképző utolsó osztálya 1957-ben végzett. Sajnos mire meglettek a tanítók, már bezárták a magyar nyelvű iskolák kapuit. Jóvátehetetlenül füstbe ment az a terv, hogy új elemi mintaiskolákat nyitnak Gaj- csána-Magyarfaluban (Giace- ana-Ungureni) Külsőrekecsin- ben (Fundu-Racaciuni) és még sok más faluban. A Bákó megyei Kalugerpata- kán (Luizi-Calugara) még a magyar oktatás elején az óvodás-napköziseket altatták, etették is, míg a szülők haza nem vitték késő este. Mindez ingyenes volt. Bogdánfalván (Valea Seaca) második ciklus is volt (V—VII. osztály). Odajárt Somoskáról Benke János, Klézséről Istók Mihály, ha jól emlékszem.

Annak az egy évtizednyi magyar oktatásnak mégis volt eredménye. Több faluból mentünk erdélyi iskolákba. Sepsiszentgyörgyre: Kosa Mária Trunkból, Hoborics Róza, Farkas Mihály, Istók Márton, Vajdók Ulderik Klézséről. Székely udvarhelyre: Ghiurcusor Eugenia Dió- szénből meg Sabau Vasile, Imbrea Dinu, valamint Tim- pu Stefán, Pál Antal Lujzi- Kalagerból. A klézsei Somoskáról jómagam kerültem a tanítóképzőbe. A gimnáziumban már ott voltak: Andor Péter Bogdánfalváról és Horváth Miklós Lujzi-Kalager- ból, majd Rosu loan- a Szeret menti Újfaluból (Nicolae Bal- cescu), Bakoska U’derica, Dumea Ágnes Szabófalváról és mások.

Egyetemre abban az időben Kolozsvárra Perka Mihály, Minuc János, Minuc Sándor Szabófalváról, Istók Mihály Klézséről és Ghiurcusor László Diószénből jutott. Ez utóbbi később kimaradt, most románul tanít a klézsei iskolában. A csángó diákok toborozásában Csicsó Antal, Benke István, Gyurka László, Zudor Attila segítkeztek Moldovából, Csíkból említést érdemelnek Bakó László, János Pál és Simon András tanfelügyelők. A sepsiszent- györgyiek se maradhatnak említés nélkül: Baka Károly, Albert Ernő, Nemes Antal, Száz József és Pethő Sándor tanárok nevét tudom felidézni.

Felejthetetlen számomra az első tanítóképzős kori esztendőm, ugyanis minden tanár segített az anyanyelv elsajátításában, mert a V—VII. osztályt román nyelven végeztem volt. Különös hálával tartozom dr. Dobos Ferenc, Venczel László, Szabó Judit, Göll- ner Mária, Balogh Lenke, Báró Hajnalka, Hegedűs Gyula és Vinczeffy Endre tanároknak, de nem csak én, hanem még az utánam tanuló Pascu Iuliu (most tanácselnök Diószénben), Kerekes Teréz, de még Farcádi Eugen is, aki az utóbbi tíz év alatt tanítóból vallató tiszt lett a bákói szeku- ritátén. Az ő módszereiről még Pesten is tudnak.

Nem lévén iskola, hát a nyelv semmit nem fejlődhetett, csak szájhagyomány útján. A fennmaradás tizenkettedik órájában vannak. Ha legalább heti egyszer engedélyezve lenne a magyar isten- tisztelet, akkor minden bizonynyal reménykedhetnénk, hogy az iskolát önmaguktól is kérni fogják. Gondolom, hogy ezen a téren a gyulafehérvári püspökség tehetne valamit, de mert a Szentszék az érsekséget a bukaresti Ion Robu (Raj János, szabófalvi születésű, de román érzelmű) püspöknek ajándékozta, erre kevés a remény.

Lehet-e nagyobb tragédia egy nemzetiségre, mint ha felszámolják iskoláit, megtiltják anyanyelvén az istentiszteletet, kultúráját eltiporják... A nemzethalál rémképei évtizedek óta szorongaltják a magyarság torkát.

A csángóság már ott áll, hogy hamarosan és végzetesen elveszíti a még meglévő kis nemzettudatát is, mert az egységünk szét lett roncsolva. Soknak már nincs egyénisége sem, s ha ez nincs, akkor érthető, hogy hiányzik a nemzeti tudat is. Ha nem segítenek ezen a népen, lassan szét fog foszla- ni a világban, s csak a nevük marad az utókorra.

Demse Márton