Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-13 / 10. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 13.. SZERDA 13 Tiszteletdíj Érdekes beszélgetésbe csöppentem a minap. Az önkormányzati képviselők tiszteletdíjáról és költségtérítéséről esett szó. Mindenki természetesnek vette, hogy a képviselőket tiszteletdíj illeti meg azért a fáradságos munkáért, amelyet munkaidején kívül a település érdekében végez. Az is érthető, hogy a közéleti tevékenységével kapcsolatos költségeit meg kell téríteni. Az már kevésbé természetes, hogy a testület saját maga állapítja meg saját díjazását, de hát így rendelkezik az önkormányzati törvény, ez tehát nem képezheti vita tárgyát. Az már azonban igen, ahogy a pomázi önkormányzat egyik képviselője ebben a kérdésben nyilatkozott, mégpedig nagy nyilvánosság előtt. Megállapította, hogy az önkormányzati képviselőnek másképp kell öltözködnie, táplálkoznia mint az átlagpolgároknak, sőt közlekedésében sem nélkülözheti a gépkocsit. Munkájához írógépet kell vennie, a telefon pedig szintén nélkülözhetetlen számára. Természetesnek tartja, hogy a beszerzési és egyéb költségeit térítse meg az önkormányzat. Véleménye szerint az a havi öt-tízezer forint, amit kapnak (meg esetenként a többi!), nem fedezi a kiadásait, így felélte az összes anyagi tartalékait. Aki pedig kifogásolja a jelenlegi helyzetet, az a „partvonalon áll”. Ne részletezzük tovább. A nyilatkozat község- szerte nagy vihart kavart, és beszédtéma lett mindenütt, ahol emberek találkoznak. Amint már említettem, senki se vitatja a képviselői tiszteletdíj és költségtérítés jogosságát, és azt, hogy az összeget mire költi, felesleges részletezni, főként úgy nem, ahogy az ismertetett nyilatkozatban tették. Egyébként magam sem tudom elképzelni, miért kellene másképp táplálkoznia egy képviselőnek, mint bármely más állampolgárnak, aki szintén a munkájából él. Hivatalos célra írógép vásárlása sem indokolt, hiszen a nemrég felújított és bővített községházán mindig lehet találni egy nyugalmas sarkot, egy szabad írógépet, ahol és amellyel a munkáját végezheti. Az meg enyhén szólva vitatható, hogy feléli A kocsis mellé, az ülésre pockolódtam. A gyeplőt magamhoz ragadtam. A jól zabolt lovakra vágtam, nehogy a doktorok visszatérítsenek. A mocsárból az átlós úton kiértem a betonozott, keskeny, előszállási műútra. Elrobogtunk a ménesmajori temető előtt. Elhagytuk a ciszterciták kormányzósági kastélyát is, ahol Kovács Hagyó fő-jószágkormányzó urat kerestem. A kis Fiat autót szerettem volna kölcsönkérni Székesfehérvárig, de a kocsi nem volt otthon. Tovább robogtunk, mert legalább any- nyit megtudtam ott, hogy három kilométerrel arrább ideiglenes német barakk-kórházat találhatok. Még egy kilométert sem kellett robogni: szembeszaladt velünk négy vöröskeresztes magyar gépkocsi. A kecskeméti harcmezőre siettek, ahol harcok folytak, idehallatszó mennydörgésekkel. A kocsit a keskeny, betonos úton keresztbe fordítottam a tülkölő, lármázó katonai gépkocsik előtt. A szekérről leugrottam. Húsz lépést előre mentem. Az anyám vérétől szutykos és megnehezedett reverendát már a mocsári úton eldobtam. Rongyos nadrágomban mégis találtam egy gyűrött, véres zsebkendőt. Azzal a gépkocsiknak igen szorgalmasan jeleztem. Most még jobban tülköltek a trombiták. Mintha Amerikában lettek volna esküvős szombaton, mikor a menyasszonyt viszik a templomba, és felkürtölik az autók az egész várost. Most aztán vérfagyasztó dolog következett. Az első ülésről, a katonasofőr mellől leugrott a mérges orvos ezredes. Kilépett az útra. Becsukta vastag képeskönyvét, amiből addig az ülésen olvasott. Mérgesen a könyvbe vágta lapjelzőnek a szemüvegét. Hóna alatt a tarka táblájú könyvvel felém sietett, és reágyújtott a káromkodásra: — Hallja, maga hatökör...! Hogy mer maga megállítani egy katonai alakulatot?! — Ezredes úr, Édesanyámékat meglőtték...! — Csakugyan meglőtték? — kérdezte haszontalan és cinikus gúnnyal. —„Eccsanyámékat” meglőtték? Akkor aztán egy fekete Niagarának a zuhatagával és legalsóbb basszusaival folytatta a káromkodását. Már csak pár lépésre volt tőlem, amikor még jobban megismertem a saját könyvemet a hóna alatt. Abban a hónapban jelent meg a „Százezer Szív Sikolt”-nak legfrissebb kiadása. Fráter Lórándtól hallottam Szamosújváron, gyermekkoromban, hogy csak a halk zene az igazi muzsika, és hogy még az elkerülhetetlen veszekedések idején az egészen halk hang „az egyedül győzelmes” beszéd. Igen halkan mondtam az ordítozó ezredes úrnak, aki éppen arcul akart ütni a hontalanság országútján a fekete lovak előtt: összes pénzügyi tartalékait, mivel a tiszteletdíj a költségei fedezésére nem elegendő. Hogy is van ez? Az ön- kormányzat megtéríti a tényleges költségeket, és a képviselő úrnak mégis kevés erre a pénzügyi fedezete? Ez mindegy. Nem köteles senki sem elszámolni arról, hogy jövedelmét mire költi, így ezzel ne is foglalkozzunk tovább. Azzal azonban már igenis, hogy miért tartja magát más embernek, más igényű embernek az általunk megválasztott képviselő? A pomázi emberek becsületes, tisztességes állampolgárok, akik szeretik hazájukat, községüket, és választott vezetőikkel együtt egy pályán rúgják a labdát a ma még nem éppen simára egyengetett pályán. Meg kell még jegyeznem, hogy több olyan megválasztott képviselőnk is van, akik a tiszteletdíjukat iskolai alapítvány céljára fordítják, és emiatt mégsem csökken a kis megtakarított pénzük. Nevüket nem említem, mivel az a közismert szerénységüket sértené. De mindenesetre köszönjük. Balogh Gyula Pomáz Menjenek békével! Újabb fejlemény történt médiaügyben január 6-án. Lemondott a két elnök. E témával kapcsolatban, illetve kissé távolabb evezve szeretném néhány gondolatomat közzétenni. Mint láthattuk, az eseménynyel kapcsolatos, „szükséges” körítés most sem maradt el. Minden kellék rendelkezésre állt „e nehéz órákban hősiesen viselkedő” elnökök méltatására. Láthattuk, hallhattuk, nincs más megoldásuk, mint „a süllyedő hajó elhagyása”, ahogy a „hős” kapitányok állítottak. Hiszen ők mindent megtettek a független, pártoktól semleges magyar tájékoztatás érdekében... Órákon át ecsetelték „hősies” tevékenységüket, megemlítve a médiaügy egyes állomásait. Nem felejtették el kihangsúlyozni egyéni áldozatvállalásaikat sem... Elmondták azt is, hogy a médiumok jövőjével kapcsolatban, bizony, igencsak borúlátóak: kormányhű emberek fogják irányítani a Magyar Rádiót és Televíziót. Már most is kézivezérelREGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 47. — Istenem, ezredes úr a könyvemet olvassa, és milyen szívtelen! — Csak nem Németh Kálmán? — De az vagyok. És itt, a véres szalmán, ez Édesanyám! Soha nem láttam ekkora megdöbbenést. Se ilyen forró kézszorítást, se megbánást mélyebbet, emberibbet, magya- rabbat. Csakhogy most megint új ordítások következtek. Most már visszafelé, a gépkocsik kedves népének: — Dr. Kocsis... dr. Szalay, valamennyien! Szereket, asztalt bontani. Operáció következik, a zöld mezőn, ahogyan lehet! Kérem készülni és bemosakodni. A szekérlőcsnek támaszkodva, két órán keresztül vártam a dolgok végét. Hol zokogtam, hol pedig imádkoztam. Igen, már sírni is tudtam. Egyszer csak ott volt megint előttem a melegszívű, mérges ezredes: félig az Angyalnak, félig a Halálnak hófehér maszkjában. A félrecsapott, haragos csákó nem volt a fején, de a modora már visszabillent a régi aranyos-haragos formájába. Ilyenképpen búcsúzott: — Fogóddzék meg a szekérlőcsben... Képzelje, Édesanyja él! Sok vért veszített. Átömlesztéssel pótolgattuk. Hallatlanul erős vasszervezete van. Két csigolyasarkantyúját a golyók lefűrészelték, de ideget nem bántottak. Minek neki a sarkantyú? No, ne féljen, még minden rendbejöhet. Az egyik gépkocsinak menetlevelet írtam. Két orvos megy magukkal Székesfehérvárra. Csak azt mondja meg nékem, kedves, hogy ki volt az a vén marha dr. Dromedár, aki önt... akarom mondani, a kedves Édesanyját az imént a temetőbe küldözgette? Egyszer egy dongó a templomba tévedt. Talán a dongó- karnak a zümmögése csalta lépre. Talán a vágott virágok ravatali szaga csiklandozta pici, pisze orrocskáját. Mézelni akart a vázák vértanúin, a gyökértelen virágokon. Most aztán csalódottan és éhesen ott pihegett az oltár abroszán. Nem vettem észre, s leborítottam a cibóriumnak, az áldoz- tató kehelynek öblös, haragos talpával. Rögtön sírni kezdett, kísérteties ciripeléssel. Később már szitkozódott is az ő titokzatos bogámyelvén: — Zz... zzzz...! Hej, hogy mersz te engem letartóztatni pecsétes, bírói végzés nélkül?! Nem tudtam, honnan jön a lárma, amíg az áldoztatásnál újból meg nem emeltem a kelyhet. Rabocskám, a pici pilónek... Mindent összevetve, azt a benyomást igyekeztek kelteni, mintha jelentős veszteség érné a magyar köztájékoztatást távozásukkal. Az igazság ezzel szemben az, hogy azokat a politikai erőket éri ugyancsak nagy veszteség, akik az eddig gyakorolt tájékoztatás hívei. De vizsgáljuk meg a dolgot részleteiben is. Az elmúlt évben, szeptember 19-én csaknem százezres tömeg követelte — köztük magam is — a két elnök leváltását, illetve a hiteles tájékoztatást. A tüntetésen nemcsak kormánypártiak voltak jelen. Olyanok is eljöttek, akik tisztában vannak azzal, hogy mekkora politikai fegyver lehet a tömegtájékoztatás két nagy területe. Ott voltak azok az állampolgárok, akik szeretnének végre mást is hallani, látni, mint hogy egyre rosszabb lesz az életünk, a bajokból nincs kiút, és így tovább. Szeretnék végre az igazságot látni és hallani. Arról miért nem beszélnek a tájékoztatók, hogy az örökségül kapott nehézségek ellenére történnek ebben az országban jó dolgok is? Hogy nem hitelekből élünk, a jövő terhére?! Hogy béke van, nem dörögnek a fegyverek — még ha egyesek szeretnék is —, békében élnek a nemzetiségek is, jogaik biztosítása mellett? Hogy a kirabolt, széthordott, átmentett, megrohadt állami vállalatok romjain is új élet kezdődik? Hogy azért nemcsak árat emelnek, hanem nyugdíjat, családi pótlékot is, s szociális támogatást adnak a rászorulóknak a lehetőségekhez kéjrest? Hogy sokan vannak ebben az országban olyanok, akik a változások hívei? Kitartók is vannak, nemcsak betartok? Azoknak is joguk van ahhoz, hogy tájékoztassák őket, akik kitartanak? Mert ők képviselik a jövőt és utódaink sorsát! Talán nincs joguk az általunk kiharcolt demokráciában, magyar emberként a saját hazánkban alapvető jogaikat követelni? Kinek, kiknek jó az, ha a félrevezetett, elkeserített Nép az utcára vonul, és esetleg a saját fajtáját irtja? Bízom abban, hogy ez nem fog megtörténni. Az elnök urakkal kapcsolatban pedig még csak any- nyit: nincs pótolhatatlan ember. Menjenek békével! Labancz József Vác ta, víg örömmel röppent föl a boltozatok közé, ahol elvegyült a tömjénfüstben. Már rohant a kocsi Székesfehérvárra aranyos Bogaraimmal, a betegeimmel. A cibórium talpa alatt, a dongó börtönében sem lehetett vastagabb a sötétség, mint most, a vöröskeresztes ponyva alatt volt. A lecsukott dongó duruzso- lása sem lehetett idegesítőbb, mint a betegeim nyögdicsélé- se. Most kezdett elillanni a vérükből az altatószerek varázsa, a mezei operáció után. Csakhogy most egy „harmadik jajgató” is jelentkezett: a budapesti rádió. Hirtelen bömbölni kezdte a vérfagyasztó veszedelmet: — Légiveszély... Vigyázz! Vigyázz! Légiveszély! Székesfehérvár! Ellenséges gépek tömege közeledik! Légiveszély! Székesfehérvár! — Vigyázz! Légiveszély! Kocsink megállt. Lámpáit kioltotta. Ugyanakkor sztálin- gyertyákkal telt meg a bársonyos, puha meleg dunántúli ég. A rádió riadójára felemelte fejét a szanitécek párnájáról a mi sebesült Szépanyánk, vértesdobzi Csúthy Dániel- né, az örökké derűsen duruzsoló Dongó, a legharciasabb Aranysárkány. A piros fullánk megvillant a műfogai között. Ezeket a műfogakat máskor csipkés szatyorban szokta csörgetni. Ridikülnek szokta nevezni a csipkés szatyort, retikül helyett. Ezt a szatyort többször a templomban felejtette, fogastul. — Egyszer egy ájtatos adószedő a szatyorra reáült a templomi padban, s a műfogak állítólag a combjába haraptak. Persze, ez csak tréfabeszéd volt. De most, amikor a rádiót meghallotta, bizony-bizony képes lett volna a műfogaival megcsípetni az ismeretlen bombázóknak a lábikráját. Csak ennyit kérdezett: — Meg vannak ezek bolondulva?!... Most már a Szent városunkat is össze akarják tömi?... A temetkező és koronázó városát a régi magyar királyoknak? A szent királyi ravatalokat akarják felgyújtani? Hát ez disznóság! No, ezt nem fogja megengedni a boldogult Prohászka püspjök...! Ebben az időben született ugyanis egy új legenda. Azt tartotta, hogy valahányszor bombázógépek repülnek át Székesfehérvár felett: egy hófehér, óriás kéz jelenik meg a felhők felett: a szentség hírében elhalt székesfehérvári püspök keze. Az védi a hófehér bazilikát s benne a saját maga és a Kaszap István kriptáját, a királysírok várát, a fenséges várost és a magyar vasutasok városnegyedét a Prohászka- templom körül. Úgy látszik azonban a sztálingyertyákról, a sátáni karácsonyfáról, mintha ez a védelmező, legendás kéz le akarna hanyatlani a magyar Firmamentumról... Az orvos, aki a Szépanyó megmaradt jobbkezét fogta és érverését figyelte, politizáló ember volt. Seblázas, öreg Bogárkánkat még jobban feltüzelte. Ilyeneket mondott neki: (Folytatása következik.)
