Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-12 / 9. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JANUÁR 12.. KEDD 13 Népdal kísérte el Veresegyház ismét gyászol. 58 éves korában nagy szenvedések után január 2-án itthagyta a községet Vankó István a sokoldalú pedagógus, népművelő, agrárszakember, műsorszervező és vezető. A végtisztességen több mint ezren vettek részt, a faluból, s távolabbról. Pedig dermesztő volt a téli hideg. Az elhunyt a hírneves galgamácsai Vankó családból született. A váci piaristáknál tanult, majd az aszódi gimnáziumban érettségizett. Szegeden a Pedagógiai Főiskolán szerzett magyar tanári diplomát, és Ti- szaszentimrén kezdett el tanítani és művelődési házat igazgatni. Innen hozták haza a Galgavölgyébe: először Aszódon dolgozott a járási hivatalban, majd a helyi fiú nevelő intézetben volt tanár. Ebben az időben ismerkedett, majd házasodott meg Békési Magda túrái pedagógussal. Dolgozott még Ikladon és Pomázon is, valamint Foton és Veresegyházán. Foton a Vörösmarty Tsz nyúlászszakcsoportja révén közel került a kisállattenyésztéshez. A kulturális munkát sohasem hagyta abba. Szervezte a nemzeti ünnepeket is, és amikor kellett, beszédet mondott. Temetésén a galgamácsai és túrái kórus veresegyházi népzenészek kíséretével galgamenti dalokkal búcsúztatták. A koszorúk és sírcsokrok, amelyek a sírját borítják, hamarosan elhervadnak. De Vankó Pista érdemei még sokáig élni fognak. Fazekas Mátyás Veresegyház Megfeledkeznek az okokról Időnként beleolvasok az ellenzéki sajtóba, bár nyugodtan írhatnám, hogy „a sajtóba”. Hiszen csupán elenyésző része nincs az ellenzék kezében. Döbbenten tapasztalom azt a sok rosszindulatú, közönséges, stílustalan támadást, amely a miniszter- elnök ellen irányul. Az természetes, hogy az ellenzék mindenütt és mindig támadja a kormányt, és annak vezetőjét, de ami két és fél Abbahagytam ezt a rajongó, semmirevaló beszédet, mivel az élesszemű Károly atya odahívott a vagon ajtajához. Felmutatott az égre: — Nézd már azt a három légi, mocskos muskétást. Látod azokat a gépeket? Megismered? ...Fogadni merek, hogy azok az urak a magastekintetű, excellenciás Messerschmied románok. Megdöbbentem és halálszagot éreztem. Románia 1944. október 8-án megnyitotta kapuit a „dicsőséges” orosz hadsereg előtt. Most már az lett a vágyuk, hogy ismét mint megszállók jöhessenek Budapestre. A Csanádi légitér felől három német ajándékuk, három német vadászgép minden nap besurrant Bácskába, végigpusztítani a tegnapi szövetségest. A vasútvonalakat pásztázták végig Bácskában és Dunántúl. Ha valahol visszalőttek — ész nélkül takarodtak vissza a szívtelen vércsék. Édesanyám, akivel szent volt megint a béke, beintett a vagon belsejébe. Egy császárkörtét nyomott a kezembe. A másik körtét pedig magasra emelte: — Koccintsunk, Kálmán... milyen nap is van máma? — Tudomisén. Édesanyám. Még a napokat is elfelejti az ember... — Hát, Kálmán napja!... Isten éltessen és soha ne legyen többé ilyen rossz névnapod... Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Ebben a pillanatban olyan pokoli zenebona dörgött le az égből, mint mikor pohárköszöntőre tust húz a cigány. Egyszerre csaptak a vonatunkra a keselyűk, mind a hárman. Kettő kétfelől géppuskázta az árvák vonatát, mintha szitakötő siklásában csak a mocsáron suhanna-lebegne a két vadászgép. Igen, megismertük valahányan a géppuskafészken a román egyenruhákat. A harmadik gép a vagonok felett suhant. Nemcsak a mozdonyt nyitotta fel, hanem a vagonok tetejét is feltörte a borzalmas géppuska. És pontosan hétszer tértek vissza egymásután. A második rohamnál szakadt le 97 éves nagyanyám karja. Meg se szisszent a harmadik rohamig. Akkor is csak annyit mondott: — Vigyázz, vigyázz... Vérzik Anyád! Anyám eddig a pillanatig még mindig a karomban mondta a Miatyánkot. Most gyönyörű kék szeme üveggé merevedett. Megirtóztam Édesanyámtól! Ijedten és kétségbeesve fektettem el az öreg vagon padozatának piszkos deszkáján. Furcsa félszegség a félelem... Ez a lelki nyavalya olyan ragadós, mint a nyulak náthája. Olyan feltűnő, mint a golyva, meg a púp.' Úgy rázza az áldozatát, mint a frász. Néha megszalaszt, mintha ricinust ittál volna, néha pedig gyökeret ver tőle a lábad. éve a magyar sajtóban folyik, arról nyugodtan állíthatom, hogy „történelmi jelentőségű”. A sztálini iskolában nevelkedett hithű bolsevisták egy csapatba álltak össze, s mindenért, ami ebben az országban negatív, azért Antall Józsefet teszik felelőssé, megfeledkezve arról, hogy a történéseknek előzményei is vannak, és az okok idézik elő az okozatot... Tiszay Géza Nem kaptuk meg A hírlap előfizetője vagyok, körülbelül harminc éve. Már a lap lemondásán gondolkoztam, amikor jött Ön, tisztelt főszerkesztő úr, s a lap szellemiségét végre jó irányba terelte. Ezért megmaradtam olvasójuknak. Felhívásukra karácsonyra beküldtem egy versemet, amelynek címe: Üzen a vén erdélyi fenyő. A vers négysoros, páros rímben megírt. Művemben a kis lucfenyőket személyesítettem meg, amelyet a Kárpátokban kivágnak, hogy karácsonyfának hozzánk exportálják. Ezeket vigasztalja a vén fenyő, hogy ne féljenek, mert hazajönnek. Azonban hiába vártam nap-nap után, nem jelent meg nyomtatásban. Ugyanakkor kértem, hogy jelentessék meg a hirdetésben a bélyeggyűjteményem eladását. Levelemet az Önök által előre kinyomtatott borítékban küldtem el. Gerzsényi Pál Kakucs Tisztelt Gerzsényi Pál Úr! Nagyon sajnáljuk, hogy versét nem tudtuk betenni a karácsonyi számunkba. Ennek azonban nem az az oka, hogy nem tetszett, vagy az, hogy későn érkezett, hanem az, hogy egyáltalán nem kaptuk meg. Sajnos, nem az Ön levelével fordul ez elő az első esetben... A szerkesztőség Már nem tollasodhatnak annyira Nagyon felháborított a rádió szilveszteri műsorában a volt bolsevista humoristák ocsmányabbnál ocsmáREGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 46. Ne mondja azt a szájhős, hogy a félelmet nem ismerte sohasem. Üres beszéd az ilyen, mint a mesebeli Mátyás- mádár hencegő, hazug bizakodása. Már vitte a macska és még mindig azt kiáltozta: Ne félj. Mátyás... Ne félj. Mátyás! Nem kell begyulladni! A félelem érzését persze, takarni szokták. A gyáva görény és a megszeppent diktátor úgy leplezi rémületét, hogy mindenkit legyilkol önmaga körül. Van, aki fütyüléssel veri el az ijedtségét. Öreg sekrestyésem úgy segített magán, hogy énekelni kezdett. Énekelni kezdte a géppuskák záporában a hatszáz éves, nagypénteki, székely sirámot: Nyugodjék már virágom, Gyászba borult csillagom... Olyan erővel énekelt, hogy a nyakán kidagadtak az erek, mint a katonabéka tokáján. A kínrímek tömege és a bömbölő hang nem az áhítatot lehelte. Inkább Dögönbőgő Ábelt juttatta eszembe, a futásfalvi székely kántort. A temetéseken a felesége is segítette Ábelt az éneklésben. Azonban Ábel erőst apró, picike, gyarló ember volt, csak „harmada” a feleségének. Néha az énekben elgyengült. Ilyenkor az asszony rámeresztette rosszalló szemeit és Ábel feje fölé bocsátotta a fortisszimót: Szomorú egy valóság, Reszkess tőlem gyarlóság... Ábel ilyenkor még beljebb rántotta a nyakát, mint a letiport harmonika, amit kicsiszéknek használ az énekes koldus a pihenőjében. A vonat hirtelen megállóit. Káplánom és a sekrestyés leugráltak. Talán észre sem vették Édeseim szörnyű sebesüléseit. Nyitogatni kezdték a bezárt vagonok kapuit. A kocsikból már csurgott a vér. Megpirosodtak a talpfák és fényesre koptatott sínvasak. A mozdony bőgött még egy utolsót, mint a megnyilazott bölény. Sisteregve menekült a gőz a robbanó golyók résein. Mozdonyvezető és fűtő: halva feküdtek egymáson. A szomszédos, második kocsira már a robbanó golyók estek a repülő géppuskahevederjéből. Mindenki meghalt ott, egy hároméves, szöszi kisleány kivételével. Mikor a görgőkön elgurult az ajtó és minden megvilágosodott előtte és széjjelnézhetett, akkor hirtelen visítani kezdett szívszaggatóan: Édesanyám... Édesanyám. ..! nyabb viccelődése. A humorista elvtársak viccein sem én, sem környezetem nem tudott nevetni. Inkább szomorúak voltunk amiatt, mert idáig jutott a bolsevik agynyomorítás. Mindenki tudja, hogy ezek a „Szocialista Humor Hőse” kitüntetést kiérdemlő „alkotók” a letűnt rendszerben kiváltságokat élveztek. A rendszer kegyeltjei voltak, akik pulikutya módra teljesítették a felülről jövő viccek betáplálását a nép szürkeállományába. És mi először még csodálkoztunk azon, hogy engedik így cikizni a kádári politikát? ...Most már tudjuk, így engedték ki a felesleges gőzt a kazánból. Azért, hogy ne robbanjon fel. Közben a humorista elvtársak tollasodtak, milliomosok lettek. Most pedig, amikor már nem lehet úgy tollasodni, nem tetszik nekik semmi, minden apró kis hibába belekötnek és csodálkoznak azon, hogy már nem tudnak mindenkit úgy megnevettetni, mint a „boldog bolsevista időkben”. Farkasházy, Verebes, Hofi, Nagy Bandó, Süss József mindent megtesz annak érdekében, hogy lejárassa a tenniakarókat, azokat akik ezt a szerencsétlen országot megpróbálják kivezetni a bolsevista sötétségből. Faler Béla Budapest Jégpálya az iskolában Az idén újra elkészült a Dunakeszi 5. számú általános iskola udvarán a jégpálya. Horváth József tanár úrral közösen dolgoztunk rajta. December 28-ától mindennap lehet korcsolyázni. Egyre többen jönnek, s van, hogy 60-70 gyerek is látogatja. Délelőtt a testnevelési órán vehetik igénybe a tanulók. A szülők is besegítenek, s minden alkalommal két pedagógus is ad ügyeletet. Az is öröm, hogy az iskola tanulóin kívül Dunakeszi más részéről is szívesen jönnek el korcsolyázni a gyerekek, mivel csak itt van erre lehetőségük. Zárás után minden este felújítjuk a jeget, s amíg az idő engedi, lesz jégpálya az iskola udvarán. Solymosi László Dunakeszi Ebben a percben bukott ki a nénikéje a meglazított ajtón. Robbanó golyó „belezte” ki, de még élt négy percig. Gyomra a vékonybéllel a kocsipadnak a horgán fennakadt. A test lezuhant a vonat mellé, a mocsári gólyahírnek sárga virágai közé. A megfeszült vékonybél úgy nézett ki a kibukott test és a kocsiban megrekedt gyomor között, mint a villamos kábel, mely az erőt vezeti. Megkékült szájjal éppen az utolsó gyónását végezte a kisleány. Most egy mentővonat érkezett Pusztaszabolcsról, nagy sikongások között. Erre a füttyre visszaszállingóztak a berekből és a mocsárból mindazok, akik az imént rémületükben megugrottak, közöttük a körorvosunk. A mentővonat másik négy orvost hozott a sebesültjeinknek és egy tartalék mozdonyt a szerelvényünknek. A cisztercita atyák, a ménesmajori kormányzóságról kilenc gazdasági kocsit küldöttek szalmával, a halottak elszállítására. Gyóntattam és apró kötözéseket én is vállaltam, de megriadt szemeim folytonosan Édesanyámat keresték. Majdnem az eszemet veszítettem, amikor orvosok és kíváncsiak megforgatták és borzalmas sebesüléseit mutogatták a nya- ki tájon és a gerincen, ahol a roncsolt izmoktól már nem is lehetett megkülönböztetni a szaggatott, tépett, véres ruhát. Az orvosokat sorbajártam: — Kérem, doktor úr, kötözzék be... Mossák ki, kérem! — Nincs „kit”...! — kurtán-furcsán pattogtatta a szót a legöregebbik. Aztán karbolszagú, öreges oktatásba fogott: — On, nemde, egyházi ember?!... Valószínűleg végighiszi a Hiszekegyet. Most már mi kérjük Önt: adjon jó példát a világnak, miképpen kell szépen szenvedni és keresztet hordozni...?! Önnek csak „volt” édesanyja. — Fűit!... Mindig gyarló, gyönge ember voltam. De sohasem voltam olyan gyötrelmesen gyarló, mint ezekben a nehéz óráimban, amikor sokezer székelyem megint „reámkötűlt” a bajával. Hontalanok lettünk újból — én pedig lepuskázott, drága Édesanyám szeretetére szorultam volna jobban, mint bármikor. Most azonban egészen megvadított a „doktor bácsi” ideges gorombasága és közönyössége. Hip-hopp, felugrottam a mentővonat kocsijába. Megkerestem a legédesebb és a legmakacsabb nagyasszonyt, akit a mentővonat most a budapesti sziklakórházba akart vinni. Édesanyám Édesanyját felöleltem, a hordágyával együtt. Leszállítottam a fűbe, a vonat mellé. Aztán a kilencedik kocsi kocsisát vesztegettem meg. — Erre a kocsira emeltük fel Édesanyámat, akit a ménesmajori temetőbe utaltak az imént, s aki világéletében csak attól félt: — Nehogy valamiképpen élve eltemessenek...! (Folytatjuk)
