Pest Megyei Hírlap, 1993. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-12 / 9. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JANUAR 12.. KEDD A liberátorok felelőssége A legnagyobb propagandát az a szemlélet kapja, amely minden ilyen jellegű mozgalmat hangosan és egyoldalúan fasisztának minősít, s megjelenését a demokrácia elleni támadásként éli meg. A megjelenő valós problémát, a jelenséget a lehető leghisztériku- sabban és differenciálatlanul támadja — végeredményében e jobboldali mozgalmak üldözését szorgalmazza. Ennek kapcsán ma hazánkban meglehetősen széles rétegek lépnek fel a skinhead és hasonló mozgalmakkal szemben, féltve tőlük a liberális értékeket. E határozott fellépésben viszont két igen szembetűnő ellentmondás is felfedezhető: 1. A jobboldali fiatalok és csoportosulások támadásában — támadói között — meghúzódnak a szélső- baloldali nézetek és csoportosulások, amelyek tudatosan igyekeznek a saját — szélsőséges — nézeteiket, ifjúsági szervezeteiket eként legijimizálni vagy legalábbis meglétüket eltusolni. Fasizmust kiáltva vörös zászlóval védik a demokráciát. 2. Az ellentmondás másik oldala a doktriner liberális gondolkodás lelepleződése, a széleskörű toleranciát és másság elismerését hirdető elv fut zátonyra, ha a másság megjelenése politikai érdekeibe ütközik. Ilyenkor hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb az egybemosás és a csúsztatás igénye, a felszínességé, mint a megértésé és az elemző okokat feltáró gondolkodásé. Akik egyik oldalon abortuszpártiak, a halálos ítéletek ellen lépnek fel, megreformálnák a büntetésvégrehajtást, az etnikai kisebbségek töretlen szószólói stb, a számukra az első kedvezőtlen jelenségre vizsgálatot követelnek, határozott fellépést, kemény szankciókat és felelősségre-vo- nást. A mögöttes tények vizsgálatának gyors sutba- dobása, a politikai hisztéria nem teszi lehetővé, hogy valójában elgondolkozzunk mindazokon a jelenségeken, amelyek együttesen eredményezték a radikális jobboldali fiatalok csoportjainak megjelenését. A kemény kritikusok hatalmas tábora már azért sem vállalja a mögé- nézést, mert a lelepleződéstől maguk is félnek. Fény derülne arra, hogy ki menynyiben felelős azért, hogy ma a magyar demokráciában a fiatalok egy része szélsőséges nézeteket vall. Ismételten szembe kellene nézniük a múltban betöltött szerepükkel azoknak, akik ma már a múlt megszépítésével vannak elfoglalva. Pedig nem ártana elgondolkozniuk azon, hogy a szétvert családok, a szocialista embertípust .célul kitűző pedagógia, majd a liberalizált megengedő, értékeket felmutatni alig tudó nevelés mit is eredményezett. Vajon felvetődik e a skinhead mozgalom felszámolását annyira óhajtók körében, hogy az értéksilányságban felnövekvő generációk miért is fordultak a volt kommunista, ma baloldali vagy liberális szüleikkel ilyen drasztikusan szembe? Holott a válasz nem is olyan bonyolult. A fiatalok őszintébbek, ők nem köpönyegforgatók, ők azt az ideológiát képviselik most, mást formai elemekkel és kellékekkel — de azonos ideológiai tartalommal —, mint amit szüleik —, amit környezetük számukra évtizedeken keresztül sugallt. □ Füzesi Tibor az elhárítás főnöke utalt arra, hogy a radikális fiatalokat politikai csoportok, személyek megkörnyékezik, a szélsőséges szervezeteknek kapcsolataik vannak a skinhead mozgalommal. Bizonyára léteznek ilyen szervezetek, amelyek elfajzott politikájuk táptalaját keresik a fiatalok körében — mint ahogy néhány homályos célú vallási szekta is. De közel sem olyan könnyű a kívülről jött prókátoroknak befolyást szerezniük a fiatalok csoportjai felett, kevés az esélye annak, hogy e befolyás hosszútávon megőrizhető. Látszólag könnyebb helyzetben vannak azok, akik egyszerű, átlátható, mások gyűlöletére, kirekesztésére építő elvekkel jelentkeznek, kalkulálva a kevés tárgyi tudásra, az érzelmi elhagya- tottságra, a társadalomból való kiszorultságra. Az már sajátos európai, közép-európai jellegzetesség, hogy az így szerveződő félcivil csoportok mindinkább markáns politikai színezetet kapnak, holott a csoportok tagjai eredetileg egy elidegenedett, izolálódott, értékektől és normáktól megfosztott társadalomban kerestek — olykor a család helyett vagy annak hiányában — közösséget. Mindezekkel együtt óriási felelősség terheli azokat, akik bármilyen politikai szándékkal közelítenek a fiatalok csoportjai felé, de azokat is, ákik némely visszás vagy kriminológiai eseményből kiindulva durva általánosságokat fabrikálnak és a saját politikai pozíciójukat igyekeznek ezáltal megerősíteni. □ A skatulyába a szélsőjobb- oldalra bepaszírozott fiatalok és a skinhead csoportok testesítik meg hazánkban az igazi magányos tömeget, amely koránál fogva sem találja helyét a politika által lezüllesztett közéletben. A tizenévesek sodródása világjelenség, főleg azoknál a csoportoknál, amelyek kiszorultak a felsőfokú képzésből vagy a munkából. .Némelyek „megtalálták helyüket” a baloldali szervezetekben a régi elvtársak szárnyai alatt: itt a legitimitás biztosított, üldözés nincs, csak a cégtáblát kellett kicserélni a kommunista csoportosulás leplezésére. A fiatalok egy része viszont a demokráciának köszönhetően most talált igazi értékekre a keresztény- és cserkész- szervezeteknél, de nagyrészük szervezetileg sehova sem tartozik. A FIDESZ vonzása éppen ennél a rétegnél egyre kisebb, sokan tapasztalták már itt a lenézettséget, hogy tapsoló tömegnek kellenek segédmunkára, Orbán Viktor, Fodor Gábor és mások ünnepléséhez. „Nehéz közös alapokat találni a Roxet illetve Billy Idol vagy a Metallikát kedvelők között.” Néhány pedagógus, az ifjúsággal foglalkozó szakember már régóta felfedezte a fiatalok e tömegeinek sajátos helyzetét, megelőzve sokakat igyekeznék kapcsolatot keresni e csoportokkal, valóságos értékek felé terelni őket. Már önmagában az a tény, hogy léteznek nem liberális vagy baloldali csoportok, egyeseket felhatalmaz arra, hogy egységesen lefasisztázzák ezeket a szerveződéseket. A hisztérikusan nácizó, fasiz- tázó politikai erők vagy személyek arrogáns fellépésükkel valójában egy másfajta diktatórikus, kirekesztő ideológiát takargatnak. A szélsőségek felé sodródó ifjúság érdekében fellépők, segíteni akarók az előítéletes világunkban sokszorta megkapják azokat a jelzőket, azokat a minősítéseket, amelyek valójában a stigmákat osztogatókat minősíti. Ahol az ilyen erkölcstelen politika megvetette a lábát és arrogáns módon sajátos megoldásokat kíván kicsikarni a társadalmi, morális és pedagógiai jelenségek hatására, ott nem csodálkozhatunk, hogy az is nácinak, fasisztának minősül, akitől talán a legtávolabb állnak e fogalmak. ED A politikailag deviánssá váló csoportok hihetetlen nehéz pedagógiai, pszichológiai feladatokat is adnak a vállalkozó szakembereknek — a tragédia az, hogy előbb lehet találni ítélkező politikust, mint a problémát teljességében látó és segíteni szándékozó szakembert. Talán meglepő, ha azt állítjuk, hogy a radikális jobboldali ifjúsági mozgalmak keretébe tartozó skinhea- dek felszínre-jutásáért, megerősödéséért a felelősség egyebek között a liberá- torokat.— lásd Török Bálint írását a Pesti Hírlap november 24-i számában — és a kommunistákból liberálisokká vedlőket terheli. Ők azok, akik a módszeres ellenségkeresés közepette sorra rágalmazták ellenfeleiket: magatartásukkal nem teremtettek pozitív modellt az ifjúságnak — a szembenállás modelljét erősítették meg. Az, hogy ez a szembenállás elsősorban már ellenük irányul csak mindannak az ideológiának a kudarcát mutatja, amit ők képviselnek, s egyben kapóra jön a politikai viktimológiá- juknak. Aki állandóan farkast kiált, az ne csodálkozzon hogy vannak olyanok, akik szívesen eljátsszák a farkas szerepét. Akire állandóan farkast kiáltanak, az azzá is vállhat — ha még- sincs ilyen szerepre vállalkozó, akkor a kiabálók majd találnak. Albert Béla / Újévi gondolatok T udom, nem én vagyok hivatva arra, hogy az új esztendő kapujában jövőképet próbáljak ’rajzolni magunk elé, hiszen éppen idős korom és legalább eny- nyire a közéleti tapasztalatok hiánya ezt lehetetlenné teszi, de azért úgy gondolom, azok nevében, akik épp úgy pasz- szív résztvevői voltak a diktatúra korszakának, mint az azóta bekövetkezett változásoknak — éppen az annyit hangoztatott szabadság szellemében —, elmondhassam néhány gondolatomat. Próbálom ezt tenni azért is, mert a diktatúra vajúdásának és születésének időszakában a magam módján egyet nem értésemet próbáltam kifejezni azzal, ami jönni fog. Ezt a gyenge ellenállást azután a rendszer hosszú börtön- büntetéssel méltatta. Tévedés ne essék, nem politikai tőkét kívánok kovácsolni ebből, méltatásra és elismerésre nem tartok igényt, de annyit azért talán tehetek, főként azok miatt, akiknek ez az életükbe került, hogy felhívjam a figyelmet a bennünket fenyegető veszélyekre. Az új esztendő küszöbén legnagyobb problémánk, hogy a balkáni tűzfészek lángjai átcsapnak-e hozzánk, akaratunk ellenére belesodródunk-e egy kilátástalan háborúba. A második nagy kérdőjel, hogy a feszültséggócoktól terhes belpolitikai csatározás megmarad-e a természetesnek nevezhető keretek között, jobban mondva visszahúzódik-e normális medrébe, vagy vélt igazaik védelméért folytatott harcukban a más nézeteket vallók összecsapásában minden sanszot elvesztünk arra, hogy a négy éve visszanyert szabadság egy szebb, emberibb élet kibontakozására adjon lehetőséget. Ha az eszmei nézetkülönbségek összeütközésében jogtalanul vagy akár jogosan is az érzelmek veszik át a vezető szerepet, a politika mind a közös hit hívei, mind ellenfelei számára a fanatizmus ártalmas eszközévé válik. A vesztesek a gyűlölet mocsarába süllyednek, a győztesek pedig nem tudják kiheverni győzelmük számos visszataszító kórtünetét. Tudom, hogy az elmúlt 45 év kétségtelen eredményei mellett rengeteg volt a bűn és visszaélés a hatalommal, az uralkodó elit kíméletlen eszköztára méltán váltja ki a tömegekből és főként a meghurcolt emberekből a felelősségre - vonás szükségességének gondolatát. Ezt én természetesnek és indokoltnak is tartom. Ennek ellenére úgy érzem, eljött már az ideje annak, hogy ne a gyűlölet vezessen bennünket mások megítélésében. Egyszer végre ki kell mondanunk, bármilyen bűnöket követtek is el az elmúlt évtizedek során, a türelem jegyében meg kell békülnünk egymással. Ez nem csupán azért szükséges, mert a felelősök túlnyomó része már nem él, hanem azért is, mert jelentős részük olyan korban van, amikor bíróság elé állításuk sokkal inkább azt szolgálná, hogy a tömegben rokonszenvet ébresztünk irántuk, mert a tömeg csak a kiszolgáltatott aggastyánokat látná bennük. Végül és nem utolsósorban próbáljunk egy olyan társadalmat építeni, mint ahogy ez a rendszerváltozás kezdete óta eddig történt, amelyben egy valóban új élet küszöbén tiszta lapot adunk nem csupán a bűnösök, de a diktatúrával kompromisszumot kötő rétegek kezébe is. Ne a múlt bűneinek hánytorgatása, hanem a jövőért való aggódás vezesse lépteinket. Rövid eszmefuttatásomat hadd fejezzem be egy konkrét példával, hogy miként képzelem én el a megbékélési kísérletet. A napokban halt meg Marosán György, akiről egy abszolút érzelemmentes, tényszerű nekrológ látott napvilágot a lapokban. Én azonban úgy gondolom, hogy aki volt pártját a kommunista járomba hajtotta 1948-ban, és az 56-os megtorlás során az akkori kormányzat egyik vezéralakja volt, aki büszkén hirdette, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat, bár azok szerintem jöttek anélkül is, arról 92-ben nem lehet ilyen „tárgyilagos” hangon megemlékezni. Neki olyan történelmi szerepe volt, amit negatív módon kellett volna értékelni a kommünikékben. Ugyanakkor soha sem kívántam látványos bíróság elé állítását, de azért amikor befejezte földi pályáját, amelyben az ő magatartása és a nemzet érdeke gyakran ütközött, ezt azért meg kellett volna mondani. Bár mindig a megbékélés híve voltam, ez nem jelentheti azt, hogy közönyös, tényszerű adatok felsorolásával parentáljam el azt az embert, akinek viselkedésében bőven akadt jogos kifogásolni való. A megbékélés nem azonos a bűnök feledésbe merülésével, hiszen a történelemnek a bűnöket jelentőségüknek megfelelően kell regisztrálnia. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a volt kommunisták között akadhattak olyanok, akik hittek vagy legalábbis hinni próbáltak az eszme magasabbrendűségében, és tettek pozitív dolgokat is. Amikor a jövő problémáival hadakozunk, be kell látnunk, csak egyetlen út vezethet a jövőbe, ha a bűnöket és eredményeket, a sikeres és kevésbé sikerült kísérleteket egy emberileg lehetséges objektív történetírás súlyuknak megfelelően értékeli. Tiszay Géza
