Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
Köszönet Nagyon meglepődtem Maliár Éva kolléganőjük megjelenésén, és nagyon jólesett levelük és kedves ajándékuk. Úgy érzem, ez a tudósító levelező munkájának megbecsülését jelenti és ez egy idős(ödő) embernek kifejezetten jólesik. Talán kétes értékű az ígéret, igyekszem 1993-ban is sok és lehetőleg jó írást küldeni. Viszonzom a jókívánságaikat, mind a két Attilának és valamennyi munkatársuknak egv boldogabb új év reményében. Fazekas Mátyás Veresegyház Talán nem is olyan fehér a folt Mint magyar állampolgár, nem nézhetem tétlenül azt a fehér foltot (vagy négyzetet), mely nap mint nap szemem elé tárul az egyébként egyre színesebbé váló megyei lap oldalán. Mivel nem mindegy ez nekünk nagykőrösieknek, bátorkodom közlésre elküldeni az Önök által szerkesztett lap számára a lelkemből felszínre törő gondolataimat. A magyar sajtó- és szólás- szabadság, emberi jog érvényesítésének szellemében, tisztelettel kérem leközlé- sét (cenzúramentesen). A nagykőrösi emberek szavajárása szerint „Az, aki A-t mond mondjon B-t is! Szeretném, ha határozottság és őszinte nyilatkozat születne, mert struccpolitikával, valamint blablablával semmit nem szolgáljuk hazánk kulturális életéi! Itt Nagykőrösön és szülőfalumban Biatorbágyon, sőt bátran állítom: amerre járok, azt tapasztalom, hogy a magyar nép nagy többségének elege van már a nagy szavakból, a kommentátorokból, az ilyenolyan pártfrakciók embereket lejárató magatartásából, a gazdasági ígérgetésekből. Médiavitából, megalapozatlan sajtótermékekből, a Parlamenten belüli és kívüli felelőtlen beszédekből, az URH-ra száműzött lelki megcsonkíttatás- ról stb Mivel számosán egyetértünk abban, hogy van megoldás: a semmit nem érő fehér folt (ami talán nem is olyan fehér?) feloldására, melynek helyére számos hasznos gondolat kívánkozik. Jó lenne, ha kezet nyújtanának egymásnak a fehér folt jegyében a megyei lap szerkesztői és dr. Ábrahám Tibor Ür! Az a bizonyos fehér folt sokat mond és keveset kér. Csupán any- nyit kér, hogy — „SZERETET". Még gyermekkoromban tanított meg édesanyám arra a kedves falimondásra, ami még ma is ott van szülőházamban és így hangzik: Házi áldás. Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen. Boldog új évet! Tisztelettel: Környei István Nagykőmt Gát u. 3. I. em. 2., 2750 Csak a kormánynak van programja Először is szeretnék önnek és szerfcesztőkol'légái- nak nagyon boldog, békés új esztendőt kívánni. Mély megdöbbenéssel fogadtuk, hogy Fábián László állítólag egy miniszter kívánságára elbocsátotta Önöket az Űj Magyarországtól. Így az elvesztette arculatát, kissé liberálissá vált. így már én sem veszem meg azt, áttértem a Pest Megyei Hírlapra. Nagyon tetszik nekem az újság szellemisége, az, hogy nem közöl uszító cikkeket, és különösen nagyra értékelem keresztény és nemzeti elkötelezettségét. Gratulálok Önöknek ezen értékek iránti kiállításukért, ezzel nekünk, nemzeti érzésű állampolgároknak is támogatást nyújtanak. Isten áldását kérem a további munkájukra! Nagyra értékelem azt is, hogy Önök leközölték úgy a Miniszterelnöki Iroda közleményét az IPI rágalmaira szó szerint, ahogy azt kiadták, továbbá a MUOSZ TV-be kihelyezett ülését és az azon elhangzott beszédeket főbb részletekben. Olvashattuk Sugár András és Chrudinák Alajos beszámolóját az ottani zavaros pénzkezelésről. Ezekről a magukat tárgyilagosnak kikiáltó újságok elfelejtettek beszámolni. Vegyük csak Ábrahám SZDSZ-es képviselőt, rágalmazni azt tud, de bizonyítani már nem tud. De hát ez az ellenzéki mentalitás. Választáskor ők voltak a legkommunistael- lenesebbek. És amikor ezt bizonyítani kellett volna a Parlamentben a Zétényi- törvénynél, akkor védelmükbe vették a kommunista gyilkosokat. Mit mondtak a Kónya—Pető- vitán? Azt csak akkor tettük volna a kommunisták ellen, ha mi győztünk volna! De miért nem mondták ezt a választáskor? Miért csapták be a választókat? A múlt évben a parlamenti költségvetési vitában azt mondta a madarasok szónoka, nekünk sokkal jobb programunk van, mint a kormánynak. Kupa Mihály erre azt mondta, hogy adják oda neki, hadd olvassa el. Tehát bizonyítani kellett volna. Tudták? Azt válaszolták, hogy az még „elméleti’’ program, nincs leírva! Magyarul nincs programjuk. Azt hiszem, így van a bizonyítással Ábrahám képviselő is. Amint az említettekből látszik, ez SZDSZ-es sajátság. Még egyszer kívánok Önöknek jó munkát és jó egészséget! Tisztelettel Zakar Mihály Budapest Egy vélemény December 22-i számunknak 5. oldalát küldte vissza olvasónk. Az Ábrahám Tibor SZDSZ-es képviselő számára fenntartott fehér négyzetbe az alábbi szöveget írta: „Vödrös Ür! Ezt már olyan undorítóriak tartom, hogy ha eddig nem, mostantól biztosan lemondom a hírlapot!” Bojtos Józsefné Nagykörös Szív u. 1. Rendszeresen idéznek A Heti Miklósi Újság főszerkesztőjeként megköszönöm, hogy a Pest Megyei Hírlap hasábjain rendszeresen idéznek újságunkból. Jelentős erkölcsi elismerés ez lapunk és munkatársaink számára. Nagy Ferenc főszerkesztő Vitéz Bonczos Miklós ellágyult, de csak egy pillanatra. Utána mindjárt korholni kezdett a Kegyelmes urak meg- bántásáért, a Szellemi Munkaközösség gyűlésén. Ezeket mondta: — Kár volt kitörnöd, Kálmán! Tudod-e, mit jelent a nagyurakat ingerelni a mai Magyarországon?!... — Tudom!... Az Álmoskönyv szerint medvékkel álmodni emberhalál. A következményét a Bibliából is tudom a nagyurak ingerlésének. Meg van írva Elizeus próféta esetében. — Ki volt az az atyafi? — kérdezte Bonczos, a Kálvin Szövetség országos elnöke. — A legislegelső Árvízi Kormánybiztos volt — feleltem én —, aki a Biblia szerint a beteg vizek meggyó- gyításával foglalkozott. Ekkor a Károli Gáspár-féle Bibliából emlékezetből kezdtem idézni szóról szóra Elizeus esetét, a legmodernebb és legszorgalmasabb árvízi kormánybiztosnak, Miklósnak, aki a híres Wesselényi Miklóson is túltett már két országos árvíz alkalmával: „— Az időben monda Elizeus: Ezeket mondá az Űr: Meggyógyítottam a beteg vizeket, nem származik ezután azokból halál és idétlen termés. És egészségessé lőnek a vizek, mind a mai napig. Elizeus beszéde szerint, amelyen szólott. Fölméne azután onnét Béthelbe, és mikor az úton felfelé méné, apró gyermekek jövének ki a városból, akik őt csúfolják vala, ezt mondván: Jöjj fel, kopasz, jöjj fel, kopasz! És hátra tekintvén és meglátván őket, megátkozd őket az Ür nevében És az erdőből két nőstény medve jőve ki, legott szétszaggata közülük 42 gyermeket.” Királyok II. könyve, 2-ik rész, 21—25-ig. Bonczos Miklós különben gyermekrajongó ember volt. Elizeusnak, az ő ókori kollégájának a hirtelenkedése láthatólag meglepte. Még azt is megjegyeztem, hogy Elizeus mennyire nyílt homlokú ember volt. Közel kellett állania próféta létére, amikor az Űr a hajakat osztogatta. Azonban ott hagyta a haját, mivel a prófétaféle a vöröset sohasem szerethette. Így hát kopaszon kellett prédikálnia arról az igazságról is, hogy: — Kedves híveim, egyetlen hajatok szála sem eshetik ki az Ür akarata nélkül... Ekkor Bonczos mosolyogva közbevágott: — Ne bántsd az én ókori kollégámat. Inkább a te viselkedésed volt elizeusi, te Kálmán, azzal a pukkancs természeteddel. — Miklós, az hozott ki a sodromból, hogy annak a munkaközösségnek már november 13-án is volt egy gyűlése, a Parlament Múzeumának gyönyörű nagytermében. Ott is elaborátumot kértek. Megírtam 38 gépelt oldalon. Most megint jön az elaborátum. — Ügy sérti a fülemet ez a szó, mint mikor régi rongyokat hasogatnak. Nincs ebben a Móricz Kálmánban egyéb eredetiség, mint az eredeti bűn. — Ebben igazad van. De nem találom a tanulságot az Elizeus esetében. — A tanulság csak annyi, hogy medvék helyett medvecukrot kellett volna kérnie az Űrtől. Egy kis cukorral könnyebb legyőzni a piros szájú kis pernahajdereket, a kis gazemberek aranyos lázadását, mint a végtelen orosz erdők valamennyi véresszájú medvéjével. Vagy egy testhezálló parókát is kérhetett volna az Űrtől. Akkor elmondhatná a világ, hogy nincs többé kopasz fej. — Ami a medvecukrot illeti, te is jobban vigyázhatnál, hogy több cukrot tégy a keserű politikusok kávéjába. Hogy vagy most Bárdossy kegyelmes úrral? Látod, őt kellene megszelídítened. — Ö már megszelídült. Legalábbis úgy, mint a megszelídült krokodil. Eszik a kezemből. — A kezedből? — Igen, a kezemből. Egészen a vállperecemig. Most majd a fejem következik. — Mi történt közietek, hogy annyira megharagudott rád? — Hidd ei. nem is tudom. Amíg bukaresti követ volt, jóbarátságban éltünk. Még Bukovinában is felkeresett. Józseífalva leégésekor szinte elsőnek jött segítségünkre. NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 37. Most, hogy villámszerűén jött vissza Édeserdély, Teleki Pálhoz siettem és a Kormányzó Űrhöz. Bukarestbe nem mehettem, az ő tanácsát ki nem kérhettem, és ő ezt nekem soha meg nem fogja bocsátani. Nézd, Miklós, ez egy zöldfülű bukovinai káplán levele Hadikfaiváról. Ezeket írja a gúnyolódó, gyilkos levél: — Itt vagyok a szokott helyen. A követ úr asztalán írom ezt a levelet. Aki még csak hallani sem akar a dologról. Plébános úr úgy járt, mint az az illető, aki hátulról akarta kantározni a lovat, s mikor előre került, akkor látta, hogy a lónak még feje sincs. Mi itt, Bukarestben jobban látunk, mint ön Budapesten. Én szakemberek szája után beszélek, nem mint Ön, aki csupán az „azt mondják”-ra épít. Viszont a népnek még ma sem kellete tudni a dologról semmit, mindaddig, amíg készen nincsen. Tisztelettel, László, káplán. Amikor a szellemeskedni akaró, ostoba levél végére értem, Bonczosnak, a volt ludovikás tisztnek a szemét ellepte a Lélek fehér vére. Én is ezen a sós fátyolon keresztül néztem az ő iszapos bakancsait, amikkel az éjjel becsúszott a vízbe, s melyekkel annyit szaladozott, . velem együtt a bukovinai magyarok megmentésén. Aztán újból Bárdossyra terelte a szót, aki akarva, nem akarva mégis csak új gazdája lesz ennek a keserves, elakadt ügynek. Nagy megértéssel, szeretettel ezeket mondta: — Nehéz ember, beteg ember. Tudod, ugye, hogy egész gyomra ki van operálva szegénynek. Nála csak a belek emésztik azt a nagyon kicsit, amit magához vehet. Rettenetesen félek, akkor fog összeroskadni, amikor a mozdonya csak féligre vonja a magyar vonat megnehezült terheit a világtörténelem legsötétebb alagútjába. Ti odakint maradtok majd a kétszáz éves sziklasírban, amelynek ketten feszegettük a fedőlapját. Az alagútból pedig, mármint Magyarországból egy új kripta lesz a reánk omló hegyek alatt. Mikor találkoztál utoljára Bárdossy- val? — Amikor vakációjára hazarepült, a Ponty utcában megszállott, s még abban az órában hivatott. Rá akart venni, hogy térjek vele haza Nagy-Romániába. Ö az utamat már előkészítette. A román hatóságok — szerinte — nem’ fognak bántani. Ugyanis neki megígérték, hogy meg fognak nekem bocsátani, ha a bukovinai székelyek kellemetlen lelki lázadását le fogom verni. Ha lebeszélem őket a hazatérésről, és ráveszem őket. hogy újból szántsanak, vessenek. Közben hirtelen meghalt Csáky, és Bárdossy lett a külügyminiszter. Most már ő sem megy vissza Romániába. Csak annyit kért tőlem Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkáron keresztül, hogy ne próbáljak írni. még Édesanyámnak sem, különben deportáltatni fog. — Gondolom, te szót fogadsz. — Persze. Most már nem törődöm sem a magyar, sem a román postával. A Külügyminisztérium futárzsákja viszi a leveleim csomóját a bukaresti követségre, a kegyelmes gazda tudta nélkül. Zichy báró aztán onnan továbbítja Bukovinába. Ö is, magam is a Mohamed híres beretváján csicsonkázunk. Bonczos Miklós elképedve hallgatta ezeket a csúnyte- véseket. Elmondtam azt is, hogy hetenként legalább egyszer meg szoktam keresni Bárdossy Lászlónak hófehér hajú, aranyos édesanyját, a Reviczky utca 4. szám alatt a földszinten. — Csakugyan ismered? — Bájosabb lélek nincsen a világon. Finom ujjaival állandóan hímezi az új józseffalvi oltárterítőt, amit a templomunknak szánt, ha majd hazatérünk. Ígérve ígéri, hogy újból és újból beszélni fog az ő megkeményedett fiával. Tegnapelőtt ezeket mondta a csipkés abroszra mutatva: — Ezt az abroszt nem villanyos vasaló fogja kisimítani, hanem az én áldott kedves fiam úri, gavallér tenyere. Ez az abrosz lesz a fehér járda a kis Jézus lábai alatt. Majd meglátják! — Szombaton már négyoldalas levelet kaptam Bárdossy Lászlótól, melynek befejezése a következő: — Az ön szívós munkája, hallatlan erőfeszítései és elbájoló önzetlensége lassanként megerősítették bennem azt a meggyőződést, hogy bukovinai testvéreink érdekében minden lehetőt el kell követni. Ebben a meggyőződésben fogom ügyüket a jövőben is mindig felkarolni. Kedves jókívánságait még egyszer hálásan köszönve — szívesen üdvözli: Bárdossy László. Hirtelen katonák özönlöttek be a nagyterembe. Abbamaradt a bizalmas beszélgetés. A katonák koccintottak a bakancsaikkal az Árvízi Kormánybiztos előtt: „Alázatos tisztelettel!” — A motoros mentőcsónakok legénysége volt. Jöttek a repülőjeientésért: — Merre vannak a csűrtetőre szorult, sikongó magyarok, akiknek a vöröskeresztes zsákot a szalonnával, kenyérrel, dohánnyal, erősítő italokkal és orvossággal kihajítottam az icipici repülőgépből?! Ezeket a sikoltó pontokat keresték ki az összefirkált katonai térképből, melybe mindent szorgalmasan bejegyeztem. Á motorosokat indították a sikoltó foltok felé. A kezemben már csak a naplóm maradt, amibe visz- szatérőben még a pici gépen beírtam szívem terheit. Bonczos ezt is elkérte. Félhangosan olvasni kezdte az írást: NAPLÓM. — 1941. Hamvazószerda. Motorral, jó lelkekkel egy úton. Hajnalban megzörgették az ablakomat. Budaörsre kell sietnem, vár a „Nebuló” — a Műegyetemi Sportrepülők parányi gépe. Tasnádi Laci, aki az ablakon zörgetett: iszonyú álomból ébresztett fel. A Végzet két kezét láttam álmomban. Az egyik kéz becsukta Orsovánál a Vaskaput, hogy valamennyién sárba fulladjunk. A másik kezével a Végzet a józseffalvi hamuból és Duna-vízből kevert iszapot. Ma, hamvazószerdán, kormos keresztet rajzolt a szép Magyar-Alföld homlokára: — Meménto!... Emlékezzél, hogy valamikor tenger voltál, és ismét tengerré kell válnod... Kalocsai virágos bölcső helyett polipot fogsz ringatni, búzamezők helyett pedig medúzát. Pipacs helyett tengeri pókot fogsz nevelni, te szép, szomorú Magyar-Alföld, Atlantisz testvére! Mi lehet fájdalmasabb feladat, mint egy ilyen ham- vazkodásnál repülőgépen ministrálni?! Végigrepülni hosszában és szélességében az iszapos óriáskeresztet Magyarország gyünyörű homlokán! Egyszerre látni meg Tasnádi Lacival az egész testében reszkető Magyar-Jézus vonaglását a feszületén. Vérben, tövisben, sárban. Ma erre a feladatra vállalkoztam. Nem álmodtam, hogy repülőjelentést diktálok egyszer Budapesten, a hangárirodában. Bukovinában én csak kiskátét diktáltam a nebulóknak a kertben, s azokba bizony efféle hibák csútak be: — Az angyalok magyar Leikök, az kiknek értelmik s szabad akarattyik van, de szárnyuk nincsen. Budaörsön ma olyan „Magyar-lelkök” közé keveredtem, akiknek jóféle dúralumíniumból volt domborítva a szárnyuk, arcuk pedig jóságos Tasnádi-arc volt. Csa- táry főszerelő elgurította a görgőkön guruló hangárkaput, s akkor megcsillantak a Magyar Szárnyak. Citrom- ságra volt az egyik, lángvörös sávozással. Az volt reá írva: „Harag”. Azt kellett volna pedig reáírni: „Jóság. Szeretet, Jótestvéri Szolgálat.” Nini, most a vöröskeresztes-gépet gurítják ki a rétre. Csupa kenyér az öle, meg cigaretta, no, meg orvosság, szalonnászacskó. Ilyeneket fogok én is ledobni a vizek felett, mihelyt sikoltozó embert látok majd a csűrtetőkön s a jegenyefákon, akik a felfedezést, azután pedig a motorcsónakos honvédlegénységet várják. (Folytatjuk.)
