Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP

1992. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK

VII.

Szilveszteri

íevéíhuliás

A Jó Isten tartsa az erőt magukban, hogy továbbra is ennyi örömet szerezzenek nekünk, öregeknek. Arra kérem, Vödrös főszerkesztő úr, beszéljen már az unokámmal, térjen már meg, hagyja abba ezt a csintalan hangoskodást, legyen már jó fiú.

Orbán Viktor nagymamája

Szerény ötletemet felajánlom azon olvasóknak, akik elégedetlenek, mert megszűntek a Pest Megyei Hírlap városi oldalai. Talpraesett titkárnő vagyok, s minden reggel ollóval kivágom a nagykőrösi cikkeket s összeragasztom, s a forró fekete mellé így tálalom a főnökömnek. Jó fej, észre sem veszi...

(név és cím a szerkesztőségben)

Áldja meg az Isten Önöket, csak titokban merem olvasni a lapot, mert az uram megharagudna, ha látná, különben sem volt hajlandó aláírni az előfizetést, így naponta kell megvennem az utcán.

Tisztelettel Göncz Árpádné

A dömsödí napok

Petőfi május első napjaiban újból falura vonult. Ez alkalommal Pálffy Al- berttel együtt Dömsödre mentek, hol szülei Szent György napja óta laktak. Itt egy Kovács Jánosné nevű asszonytól, kinek udvarán két háza volt, kibérelték a nagyobbakat 20 forinton, s odatelepedtek. Kosztra Pálffyval együtt a költő szüleihez jártak, melyet mindketten megfizettek. Egy pár adatot ismerünk a két ifjú életmódjáról is. Keveset jártak ki mindketten; folyton dolgoztak vagy olvastak, s a költőhöz csak anyjának volt szabad bemenni, a ki tisztogatott s elrendezte a szobácskát. Ha elfáradt, vagy a gyepes udvaron járt föl és alá a kapuig és vissza, vagy pedig magában lapdázott; de ha ilyenkor a falusi gyerekek a kapura mászva néztek be, ismét bevonult. Innen írta Várady Antal barátjának egy párbaja alkalmából május 22-dikéről Levél Várady Antalhoz ez. költeményét, a mely csak 1870-ben lön ismeretessé. Ebben s

különösen ezért becses a költő szellemi fejlődése történetében, már kifejezi a világszabadságról nézeteit és némi jóslás nyilatkozik benne azon véres forradalmakról, melyekben a rabság szennyétől az emberiség megtisztul.*

Itt írta Salgó című nagyobb költői elbeszélését a tervezett Pesti füzetek számára; ez lett volna azon nagyobb művek egyike, melyekkel ott föl kívánt lépni.

A Salgó eszméje a költő 1845-diki felső-magyarországi útja • emlékeiből született meg lelkében, s a bevezető leírás tartalmilag össze is vethető az Üti jegyzetek megfelelő helyével. (...)

Váradyhoz május 22-diké- ről intézett költői levélben többek közt így szól: Vásárra ott benn termek nálatok,

S viszek portékát, de

nem holmi gyapjút, Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért Nagyon hiszem, hogy

nem lesz kelete.

E hely Salgóra vonatkozik. Belőle megtudjuk azt is, hogy jún. elején már visszatért Pestre; mert a szóban forgó medardnapi vásár napja jún. 8-dikára esett,** Nem sokkal ezután már világos lön az, hogy a

tízek társulata által tervezett Pesti füzetekből semmi sem lehet; így a Salgó egyelőre az összes költemények kiadásáig kéziratban maradt. Június havát a költő mindenesetre Pesten töltötte Jókai és Várady Antal barátai társaságában. és már ekkor alkudozott Emichchel az összes költeményekről, a ki vállalkozott, hogy kinyó- matja őket díszkiadásban, aczélba metszett arczképé- vel, melynek elkészítése végett többször ült Barabás Miklósnak. A kép tusrajz és júliusban készült el, melyet Tyroler metszett acélba az összes költemények elé.*** (...)

* Ezt az eredeti kéziratot Várady utóbb Kazinczy Gábornak adta, honnan körútra kelt, s a véletlen Futó Ferencz kezébe Játszotta, aki 1870. decz. 3-án Esztergomból beküldte

Jókai Mórnak, a ki kiadta a Honban egy pár becses adattal kiegészítve. (1870. decz. 8. sz. Közölve Föv. Lapok, 1870. 274. sz.)

»* Ha a Kovács-féle kéziratok e csoportján megtekintjük azt, hogy a censor dátuma („Mellőzvén a törlötteket, kinyomathatik. 6/VIIi. 1846. Resets mit,”) jún. 8., ebből következtetni lehet, hogy jún. 4-5-én Pesten volt, s maga vitte el költeményeit hozzá. Ugyané kézirat szerint Döm- södön Irta: Távozol hát ifjúságom és Száműztem magamat ez. költeményeit is, mely utóbbiban ugyanaz a békülékeny hangulat van kifejezve mint Várady Antalhoz ez. költői levelében, s jellemző benne, hogy azért bocsát meg a világnak, mert ez boldogtalan; tehát sajnálja s nem gyűlöli, de mert boldogtalan, hajlandó érte küzdeni is.

*»*Ez a Barabás második képe a költőről, melyről Barabás azt mondja, hogy 1846- ban 95 képet készített, ez a G6-dik számú, tehát aug. vagy szept. havában lett vele készen. Mindenesetre korábban készítette el, vagy legalábbis korábban ült neki a költő. (V. ö Pet.-M. II. 279. 1. Petőfi

arczképeiről. Kertbeny: Pét. arczképeiről. Koszorú. 1879. I. 16. 1.) Ez a költő legelterjedtebb, bárha legkevésbé hű képe. Franczia szakállal ábrázolja, de nagyon is szépítve.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza c. monográfiájából.

Pedro szeme káprázott a fénytől, amikor a kapitányi hídra nézett. A kapitány már napok óta nem volt hajlandó megjelenni a legénység előtt, egész egyszerűen nem érdekelte, hogy a kikötőben toborzott csőcselék lázadása bármelyik pillanatban kirobbanhat.

Carlo idegesen toporgott. ö vakon bízott a kapitányban, akinek földije volt. Mocskosul érezte magát, a skorbut miatt alig állt a lábán, de egyforma pocsékul nézett ki a legénység minden tagja.

— Te, Pedro, mikor láttad a kapitányt? — kérdezte a spanyolt.

— Az előbb. Most is ott van a hídon, nézdl

— Hol? A hídon csak egy majom van.

— Na, az a kapitány.

hol, mert az ember ki akarná menteni, erre azt mondja, cápákban. Onnan nem lehet megmenteni, azért hamis.

— Ide figyelj, te tetves, én azt mondom, ne foglalkozzál te itten semmivel, ami nem a te dolgod, mert kiverem a fogaidat.

Carlo vigyorogva bólogatott.

Antonio ütött.

Carlo szájából egy fog repült ki.

— Kell még? — acsarkodóit a spanyol.

Carlo némán röhögve kitárta a száját. Üres volt. Az utolsó fogától szabadult meg éppen.

A matrózok nekiestek. Az egyetlen tálján volt közöttük, és ezért még a kapi— Katonák! Aki megmondja, ki volt Jónás, megkapja ezt az aranyat!

— és a magasba emelt egy egész aranypénzt.

Sandro kilépett:

— Jónás próféta volt.

— Itten nem szolgál próféta, még csak az kéne — dohogott a szállásmester.

— Kuss — mondta erre nyájasan szenyor Colombo.

— Igazad van, fiam. Nesze, itt az arany.

Felhördült a legénység Nem hitték volna, hogy állja szavát az öreg. Egy digó!

— Mi történt vele? — faggatta tovább.

— Megette a cápa, és el is bukott, szenyor kapitány.

— Azért bukott el — pofázott Antonio dühösen —,

— Te szemét! — elé toppant, lihegett a felindulástól.

Pedro ekkor unottan le- köpte. Carlo körülpillantott. és mivel nem figyelte őket senki, leguggolt, át- nyalábolta a matróz lábát, felrántotta. Nagyot csobbant a víz.

— Ember a vízben! — üvöltötte Juan az árbockosárban.

A matrózokon fogott a nevelés, szabályosan továbbadták a hírt: ember a vízben — ember a vízben

— ember a vízben.

Minthogy egymás közelében voltak, az egész úgy hatott, mintha egy csomó ember egyszerre rekedt volna be, és ezért suttogva beszélnék meg az ügyeiket

Carlo volt a lánc vége.

— Hol? — kérdezte.

— Hol — hol — hol — hol — hol — haladt a kérdés szabályos rendben vissza az árbockosárba.

Juan akkurátusán széttekintett, miután tenyeréből ellenzőt formálva megtoldotta sapkája árnyékát.

— Cápákban — határozta meg pontosan. — Java részt cápákban.

— Cápákban — cápákban

— cápákban — haladt a hír Carlóig.

— Akkor hamis a hír — nyugtázta Carlo.

— Hogyhogy hamis? — lépett elé Antonio.

— Juan azt mondta, ember a vízben, kérdeztük,

SZITÁNYI GYÖRGY?

1192

tánynál is jobban gyűlölték.

— Hé, mi van itt? — dörrent egy kemény hang.

— Mi ez a lárma?

— Vaklárma, szenyor kapitány — jelentette a napos tiszt. — Az őrszem azt hitte, ember van a vízben.

— És nincs ott?

— Nincs, szenyor kapitány, cápákban van, és ez az alak itten örül neki, röhögött, hát persze, hogy idegesek lettünk.

Christoforo, ügyelve, hogy ne kerülhessen a háta mögé senki, a korláthoz lépett. Messze a hajó fara mögött cápauszonyok villogtak. A hangulat fenyegető volt.

— Katonák! — fordult a csőcselékhez, mint jó háromszáz évvel később Napóleon. — Büszke vagyok rátok, mert közöttetek volt Jónás.

— Alázatosan jelentem

— szólt közbe a szállásmester —, nincs a létszámban Jónás nevű. Ez Pedro volt.

— Ki tudja közületek, ki volt Jónás? — lovagolta meg a részletkérdésekbe vesző hangulatot a kapitány.

Néma csend.

mert ő sem tudta, mi lesz, és maga sem tudja, hol van India! Én tudom, hogy mi lesz, mert én ...

— Föld! — ordította Juan az árbockosárból. — Hó, hohó! Föld!

És táncolhi kezdett, mint egy eszelős.

— Merre? — kiáltott a kapitány teljesen szabálytalanul, hiszen a hírt senki sem továbbította neki.

—- Szenyor kapitány, alázatosan jelentem, hogy jaaaj!

Bumm. A magánkívül ugráló tengerész alatt kiszakadt a kosár, és lezuhant. Gerinctörötten hevert a lábuk előtt. Megrendültén állták körül. Ö látta meg Indiát elsőként, és röviddel utána kiszenvedett.

De a föld mégiscsak föld. Colombo kapitány megnyugodott. Matróztemetést vezényelt, de nem engedte, hogy Juan lábára követ kössenek.

— Büszke vagyok rátok, fiaim, mert két Jónás Is volt közöttetek!

— Ez mégis csak sok — morgott a szállásmester.

A többiek pedig szent borzalommal nézték, hogyan zabái iák prófétává Jüant a cápák.

— Szép ötlet prófétát csinálni — mondta csendesen Carlo.

A kapitány a szemébe nézett.

— Ki vagy te?

— Carlo. És genovai vagyok, mint kegyelmed. Jól lecsillapította őket, hallja.

A legénység megelégelte a horrort, visszaszállingóztak az emberek.

— Senki sem tudja, hogy Juan igazat mondott-e — kiabált Antonio. — És ha lefizette a kapitány?

Ott volt közöttük a főnök, nyomban nagyobb volt a tekintélye. Nono! — kiabáltak többen. — Mit képzelsz, hé?

— Ügy gondolod, hogy tévedett? — szólt a kapitány.

— Az is lehet — hu- nyászkodott a matróz.

— Akkor mássz fel oda magad, vedd át Juan helyét.

— Megáll az ész — vihogott Carlo, amikor a nagydarab fickó mászni kezdett.

— Te ki vagy? — fordult Sandróhoz az öreg.

—-Sandro, nincs más nevem.

— Meg tudod mondani. Sandro, miért bukott el Jónás?

— Talán mert nem hitt abban, amit csinált.

— Mert gyönge fegyver szózat és igazság — közölte a maga véleményét Carlo, aki szabad óráiban elbeszélő költeményeket szokott írni.

— Föld! — kiabált Antonio, miközben mászott befelé a kosárba. — Már látom Dehlit.

— Del-hit! — javította ki Sandro.

— Az mindegy, mindkét név használatos — mondta a kapitány, és Carlóra nézett, aki csóválta a fejét.

— Az a város a szárazföld belsejében van, nem lát ez semmit.

Majdnem agyoncsapta őket Antonio, amikor lezuhant

— Szegény fiú — csóválta fejét a kapitány. — Szerettem benne, hogy olyan szókimondó volt. Az előbb még az életemre tört, és most itt van, tessék. Hiába, az élet csak ennyi.

A cápák nem számítottak ennyi élelemre, sokáig emlegették a felfedezés napiát. Csak az dolgozott, aki

nélkül megállt volna a hajó, a többiek megigézve nézték a szemhatáron fel- sejlő földsávot.

— Ti jöjjetek velem — hívta kabinjába Carlót és Sandrót Christoforo.

Ott előhúzott valamit a szekrényéből.

— Tudjátok, mi ez?

Nem tudták.

— Messzelátó. Ez államtitok, ha kifecsegitek, meghaltok. Majd hosszabb idő múlva valaki fel fogja találni.— Belenézett. — Aha

— mondta —, stimmt. Nézzétek meg ti is, hol vagyunk.

A két matróz majdnem elejtette a csodálatos csövet.

— Na, hol vagyunk?

— Indiánál — mondták szinte egyszerre.

— Francot — fékezte a lelkes hangulatot Colombo kapitány. — Ez Amerika, amit majd egy másik kalandorról neveznek el. Ez is államtitok. Éppen félúton vagyunk.

— Mikor megyünk tovább a csodás Indiába? — kíváncsiskodott Sandro.

— Ki mondta, hogy nekünk innen oda kell menni? — bölcselkedett Carlo

— őszintén szólva — mélázott —, nem hittem, hogy az a bunkó Antonio bedől a trükknek.

— A gondviselés útjai kiszámíthatatlanok — jegyezte meg Colombo. — Ha nagyon akarjuk, átcipelhetjük Amerikán a hajókat, hogy tovább menjünk Indiába.

— Szenyor kapitány, ez nem lenne jó — mondta csöndesen Sandro. — Szerintem nem kell annyit utazni, ha itt is megélünk. Én úgysem akarok hazamenni, tartozom néhány évvel a királyi igazságszolgáltatásnak.

— Ellenem nincs vád — mondta erre Carlo —, de szeretnék otthonülő, békés polgár lenni végre. Itt, Indiában, ha jól értem.

— Igen. Én majd jelentem őfelségének, hogy megtaláltam Indiát, és ti vagytok itt a helytartók. Ennyi fáradt és beteg embernek nem kell rontani az egészségét az igazsággal. Ha elhiszik, hogy megérkeztek, otthon fogják érezni magukat.

ÖNÖK SZERINT:

az £ hibádzik?

Csakugyan túlontúl röviden, majdhogynem zártan ejtem az É-t, hangsorunk ama hetedik hangját, amelyből (s leginkább éktelen párjából) annyi, de annyi van a magyar nyelvben ... hogy „már- már ideje volna irtani”. Igen, a kétpontos E hangról volna szó, amelyet, ha szegény Petőfi nem szeretett volna any- nyira, sose írtak volna meg a mely nyelv merne versenyezni veled sort; de —ért nagyon szerette, ránk bízta a kiejtés gondján-ba- ját. Igen, s amelyet jobb helyeken (mert, ugyan- biza, milyen is volna a szülőföld!) szó elején, vagy szó végén értelem- és crzclemhordozó funkcióval bizony-bizony zártan ejtenek. Ámde, hogy ne tűnjek felette póriasnak, akár populis- nak, elárulom; cngemcl nem egyesek nyelvem elleni (csak becsúszott az az I-hang!) kifogásai zavarnak, hanem inkább azok a nyegle, slampos, fölkunkorodott farkú mondatok, melyek révén tudomásomra hozzák másságomat ebben a kis, magyarkodónak bélyegzett Magyarországon — annak is a szívében, a Blaha Lujza téren ... Itt miért sértő a magyar hangzó? Tudom, az Akadémia nem adta voksát rá, ámde nem is ő a kifogásoló. Ügy vélem, mé- telyczni szeretnék valakik nyelvünket. Fel- fogható-é ez, önök szerint?

Bágyoni Szabó István

ÖNÖK SZERINT

Ki u /«

ajstifßtro y

Az aki munkásőrként vitézkedett a hajdani hatalmasságok házatáján? most pedig csak a keresztény szeretetről irkafirkál? Vagy talán az a jó újságíró, aki három esztendővel ezelőtt tüntetett a zöld bárók mellett. most pedig legádázabb ellensége a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek?

Talán az a jó újságíró, aki mcgvendégelteti magát a vendéglőssel és a gépkocsija csomagtartójába dugott húshegyek alapján méri az igazságot másnapi cikkében? Üjságíró-e az, aki csak azokra a sajtótájékoztatókra megy cl, ahol kaviárral és ilyen meg olyan tengeri csigákkal traktálják? Milyen újságíró az, aki teljesítmény füzetébe beragasztja az általa soha meg nem írt cikkeket vagy fényképeket, és elvárja. hogy mások írják meg helyette a kötelező penzumot? Az a jó újságíró, aki ódát ír a helyi és az általános elszegényedésről, de nem akarja látni a valóság sok apró örömét és keserűségét? Igaz lelkű újságíró az, aki szándékosan rombol, aki eltünteti az MTI híreket csak azért, hogy megnehezítse a lapkészítés amúgy sem köny- nyű folyamatát? Milyen újságíró, egyáltalán újságíró-e az, aki annak örvend, ha — az álhírek szerint — csökken a példányszám? Annak a lapnak a példányszáma, ahonnan havonta kemény tízezreket vesz fel!

önök szerint ilyen a jó újságíró? Papp János