Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
«SSK38S* SZILVESZTER 1992. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK ÖNÖK SZERINT fianil>en egy S» IaP* Szerintem olyan, mint az egytálétel, amelyben a könnyed, szürcsölni való leveses részektől a legkonkrétabb falniva- lókig minden megtalálható. Ez így első hallásra akár zagyvaléknak is tűnhet, ám a jó olvasó tudja csak igazán, hogy ez nem így van. A jó napilapba, akárcsak a jó egytálételbe nem véletlenszerűen s nem akármilyen arányban kerülnek bele a kihüvelyezendő eszmék, a magvas gondolatok, a zamatos sziporkák, az erős és szelíd fűszerek. A gasztronómiai hasonlat sem véletlenszerű, hiszen az iz már régen átlépte a konyha- művészet határát. A jó napilap ízes, a rossz íztelen, némelyike meg éppenséggel ízléstelen. A jó napilapot, akárcsak az Ízletes étket, a magunk épülésére és gyarapodására, örömmel fogyasztjuk. A másikat, az íztelent és ízléstelent azzal a dühös indulattal faljuk, mintha nem megenni, de megsemmisíteni akarnánk. A jó ételeknek kellemes illatuk van, a rossz lapokból savanyú gőzök szállnak fel s szennyezik a levegőt. A rossz lapok Villon irigy nyelveknek szánt epés páclevét használják fűszerül, a jó lapokban a fűszer épp csak annyi, hogy megadja az étel egyéniségét. Mint ahogyan nincs külön kormánypárti és ellenzéki gulyás, úgy jó lap is csak egyféle van. Jót főzni csak szívvel, lelkesedéssel, örömmel lehet. Az ingerült, kapkodó, ideges szakács, hasonlóan az ingerült, dühös és epés szerkesztőhöz, csak rossz étket rossz lapot tud készíteni. Szerintem jó lap a mienk. Titkunk, hogy szeretettel készítjük. Önök szerint? Paizs Tibor BAJOR ANDOR: Recenzió a szakácskönyvről „Fogd a disznó lábát és takarítsd meg.” Evvel a szégyenteljes paranccsal kezdődik a Szakácskönyv. Mint egy haragos szultán fermánja. Föl se merül a kérdés, mi lesz az olyannal, aki a disznó lábát esetleg nem hajlandó elfogadni. A Szakácskönyv — mint egy öntelt oszmán uralkodó — talán nem is sejti, hogy vannak férfiak, akik nem teljesítik fanatikus elképzeléseit. elutasítják a disznó jobbját, és keményen elnéznek a sertésekkel borított ábrázat felett. Ezért inkább csak homályosan utal arra, melyek lennének a megtorló eszközök: „mikor zubog az elegendő víz, és asztalunkon kéznél van a szükséges csípős paprika”. Akkor inkább a csípős paprika, mint a disznó parolája. melyet nagytakarítás követ! Mert nyilván moshatom utána a saját kezemet is... Nem mondom, jól ki van fundálva, hogy én ott ülök egy cipőtisztító fölszereléssel, és akkor becsörtet a disznó, és egy sámlira rakja csülkeit. Ez a kép azonban hiú vágyálom; sem a meg- tüzesített kondér, sem a csípős paprika nem riasztja meg az erős lelket; a rút disznó hiába kopogtat, házamban zárt ajtókat fog találni. Ha vakmerőségében eljön, mindjárt veheti is a kalapját. Mert nincs az a pénz, hogy én a disznó lábát ba- rátian szorongassam vagy kisuvickuljam: ez nem lehetséges emberileg, nem is érdemes tovább tárgyalni felőle. A kérdés tanulmányozása után ez az utolsó szavam. Legfennebb a disznó fülét foghatom meg, de azt is, ha megkérnek: „Kedves barátom, ön nagyon lekötelezne. ha megfogná egy percre a disznó fülét.” Ezt megfontolás tárgyává tehetem, és nem zárkózom el, ha ezáltal segítek valakin emberileg. A Szakácskönyv azonban nem kéréssel fordul hozzám, hanem reám rivall: „Fogd meg és pucold!” Mintha elkészítettem volna valamelyik egyvelegét a „Koktélek, keverékek” fejezetből, és pertut ittunk volna az este: egyszerűen letegez. Már miért takarítsak én disznólábat a Szakács- könyvnek? Ki ő nekem, és kije vagyok én őneki? Vaev talán a Szakácskönyv beteg, esetleg megy a vonatja? Ha olyan nagy súlyt fektet a sertés megjelenésére, lábbelijének kifogástalan tisztaságára, akkor csak takarítsa meg ő, ez volna a szép eljárás emberileg a részéről. Azonban a Szakácskönyv benne van a parancsolgatásban; ha az ember komolyan venné, nem lenne egy percnyi nyugodalma sem: „Végy egy nagy fej vereshagymát, és vágd meg.” Rendben van; de mi lesz, ha nem veszek? Vagy veszek, de nem aprítom föl, hanem beállítom a virágvázába? Hogy jön ahhoz egy szerénynek látszó könyv, hogy hol ide, hol oda szalajtas- son, le a pincébe, föl a padlásra? Gyanútlanul kinyitom a közepén, és máris ugorhatok, mert kell neki éppen két tojás! Sőt készpénznek veszi, hogy máris elszaladtam és visszajöttem, mert így folytatja: „Megtörjük a tojásokat” — mintha az ember nem tudna ellenállni a mondatok gyalufor- gács-stílusának. Egyetlen költő, egyetlen filozófus se gondolta, hogy ezt megteheti gyanútlan olvasóközönségével. Egyik se követelt lisztet, zsírt, karalábét és hogy a tepsit kenjük be finom vajjal. Még maguk a próféták is csak ajánlották a sáskát az olvasóik figyelmébe, de csak az fogott sáskát, az ásott ki gyökeret, akinek kedve volt vagy megkívánta a prófétáktól. És mindezt mi végett? Itt van írva, hogy az „Alma- leves”-ért. Ha ide-oda isz- kolunk, hámozunk, pirítunk, zubogtatunk, akkor szert teszünk végül egy kis almalevesre. Hát ez az, amiben nem hihetek. Hogy az valóban igazi almaleves, amit az ember könyvből főz. Az lehet hamis almaleves, de semmi köze a mennyei gyümölcshöz, a tudás almájához. Meggyőződésem, hogy sokkal több a lehetőség vízben, tűzben és almában, mint amennyit az úrhatnám könyv kiméricskél. Azt módja: „Szószok, mártások”. És mit szól, mondjuk, a rózsaolajfca göngyölt felhőkhöz? A szirthez azúrral leöntve? A kráterben sült gyémántpogácsához, holdtányéron hűtött arany sodóhoz? Mindezekről nemcsak hogy fogalma sincs, de ki is zárja a lehetőségüket gőgös biztonságával. Szalajtat, utasít, még azt is megmondja, hogyan tálaljuk lassú tűzön főtt parancsait és miképpen együk meg. És közben eltereli a figyelmet az Ég és Föld végtelen lehetőségeiről, azt a tévhitet sugallva, hogy a világon nincs fontosabb, mint a lábosunk, mert abban van az almaleves, amiért minden futkosás, hámozás történik. Az a benyomásom, hogy a Szakácskönyvvel boszorkányt vásároltam magamnak, azt melengetem tűzhelyünk kebelén; aki ezután figyelmemet avval hálálja meg, hogy kaptárt vet a számra, és rajtam nyargalja be a piacokat, boltokat, mészárszékeket, mígnem egy szép napon holtan lelnek reám egy káposztás- hordóban. A Szakácskönyvvel nem tudok egyetérteni emberileg. Én ugyanis hiszek az emberi ételekben, ő azonban nem hisz, csak leírja. Nem hiszi, hogy elkészítem; nem is nekem írja, hanem talán inkább azért írja, mert az ételek kérték meg reá egy kondérból küldött- ségileg. Vajon véglegesen biztos az, hogy az almalevesbe nem kell pirított ananász, csokoládé és gyömbér? Nem állítom, hogy kell, csak fölvetem a kérdést. Logikai síkon. Lehet — nem tartom kizártnak —, hogy borókabogyó kell bele, esetleg páfrány vagy DÖBRENTEI KORNÉL' Az üres kmíesonyíiiíarió Dugonics Katalin fotói mellé Minden emlékmű ragadozó, akár e háromágii, vas karácsonyfátok: mitikus madárlábcsonk, az elrugaszkodás előtti lét fémprotézise, melyből kalandos folytatásként elutazott a griffmadár, hátán iszáknyi illúzió: sarjadék-korom de keselyű képében naponként visszatalál, hűségesen, mint bölcs teendőjéhez a rozsda, és kékbe lobbannak a szesztől májamban járatos bütykei —: ekkoron minden égszínűn hátteres és világegyetemként tágul a bűnbocsánat — A gigantikus karomzat a nyers ugarba szilajon belemar s megcsihad a dinamikus földbelső: teve-szívósán talajjá türelmesül a szemétdomb — púpok alatt, a tarka harmadnap-kakasok harsányan hiánylanak, az árulás naptalan évszak, a kukurikút visszanyelik, a bögyük reped belé —: lángfogazatú tarajukkal fűrészelik föl az éjben-éj megköbözött dzsungelét, s mint alvadás felé botorkáló vér bevégzi magát az ünnep, múlása centrumában a karácsonyfatartó félbemaradt gnóm suszterszék a világmagaslaton, körüllengi az üresség objektív műhelyszaga; lábai közt kannibál-seb a tér. kozmikus ütközés nyoma: zeusz-zúzalékból a szétzilált isten-alkarészekből törmelékfelhö terebélyesedik körülötte, fantomképünkké rendeződő csillagpor-köd alakzat — Virrasztása nikkel árteréből kiemelkedik a tok, araszba sűrített roppant távlatok feszítik e brutálisan bevallott hüvelyt, melyben ellágyul a kardél, s létbekéredzkedő zörgéssel tövig nyomul kiaszott kukoricaszár-gerincem, csatornájában, mint bányászlámpa leszáll az éjféli nap, csiganyomként hurcolva maga után a derengést, és megfeneklik a profán grálkehely mélyén, kikényszerített gyantacsöppek és kókadtostorúivarsejtek iszapjában — A kopárrá csupált szár hegyén, két csillagszóró közt, melyek tébolyulton elszikrázták az életem, szaloncukor csügg, ígérettől kövér aranycsali, de palástja behorpad, mert titkon elnassoltatott alóla az egy sorsra szóló édesség-fejadag — S szétszórva lent a megnyilatkozó ajándékok háza, selyeminakkal összetartott gyufásskatulyák, az egyik apám tűnődő, tavasz-ég szemével csurig nehéz, a másikban darázs kocorg, testabroncsai közül kitolul fekete mérge, és öntöltős fullánkjából fénykérgü szappanbuborék-glóbuszokat ereget, odább könyvlapok között lepréselt emberfül: bibliofil füge, hallgat.ózza végig a Bibliát, mert a nyomtatott sorokból hevesen kineszez a gondolat, míg egy lila szájszél érdes muzsikát legelészik a fésűre feszitett sztaniol-mezőn, és szemben faggyúliliom, gyertyaszál tisztasága nyurgul fel, gótikus lángjában kitelepített fényrög lényegi lényem, szemsugaramon át visszaszök 'm s homlokomon szúróláng-kérhetetlen tűzszeplövé Zsúfolódom, rettenetes redukció, és akkor feltűnik a ferdevállú közérti mérleg, trancsírozás utáni, felcseri köpenyben, láncból ráerőszakolt szemérem- övvel s én kiköpöm számból az angyalhaj-gubancot, az üdvösség agyonrágott vitamintalan doppingszerét, és a mérleg nyelve, e kalandozásokban megcsömörlött nyílvessző, utószor kileng, a szívembe fúródik, hanyatlásnyí időre, valami vámkezelheteilent még elragad belőlem a csillagközi terekbe, de hús-vér létezésem, mint egy kifosztott, magába roskadt vulkánfíber bőrönd, marad és könnyűnek találtatik. ámbra, egyedül nem tudom eldönteni. Mindenesetre a határozottság, amellyel a Szakácskönyv leírja: kétkedéssel tölt el, mélyért elgondolkoztat. Mert a hit a világban és az emberi ételekben nem hagy nyugodni, váratlan ötleteket sugall. Ezért tettem egy ízben — egy ihletett pillanatban — ribizlit a paszulylevesbe. Ezt nem az eredményért, az eljárás prioritásáért hozom nyilvánosságra. A kísérlet ugyanis nem sikerült, vendégeim határozott föllépésére nekem is be kellett ismernem. De győzött a kísérlet szelleme, amely tágítani kívánja a paszulylevesről alkotott fogalmainkat. A szárazon, hadiparancs formájában leírt ételekben is valamikor jelen volt a Nagy Szakácsok bátorsága és hite, különben nem merészelték volna összekeverni a lisztet a tojássárgájával, a csirke combját a prézlivel, a krumplit a paprikával. Milyen bátor és hívő lélek lehetett, aki fölismerte, hogy elképzelhető és lehetséges a csigatészta mint olyan a húslevesben, vagy a túró és tepertő a túrós csusza tetején! A tejfelben és zsírban úszó laskahegy éppúgy az ember kilátója, mint a Himalája csúcsai. Végy két tojást — írja a Szakácskönyv, én azonban nem veszek két tojást, hanem előveszem álmaimat, és azokat ütöm egymáshoz. És fölverem őket fehérre, mint a bárányfelhők, és összekeverem liszttel, látomásnak, hitnek vagy galuskának: egyre megy. Mert nem teszek különbséget Ég és Föld, gondolat és remegő nokkedli között. Ezek mindig átmennek egymásba. egymást biztatják és erősítik (van nokkedli, ami gondolathoz hasonlít, s van gondolat, ami nokked- lihez); elmondják, hogy soha sincs készen a világ, a tudás, az almaleves és az idő, mindenik többet rejt magában, mint amennyit az elkészítés receptje elárul. És készíthető tökéletesebb almaleves, mint amilyet a recept megír, s ehhez elsősorban lélek és ember kell, csak másodsorban kell hozzá az alma. És ezért nem fogom a disznólábat, és nem pucolom meg, mert nem hiszek a megpucolt disznólábban. Az az igazi disznóláb, amelyik nincs megtisztítva; a tiszta disznóláb a Szakács- könyv földtől elrugaszkodott álmodozása. Méricskélő gőgös szultáni mondataival megzavarja az ember józan eszét. Holott az embernek semmi se lehet elegendő, a tenger legmélye sem, sem pedig a tűz és a sugár, egyedül a Szakács- könyv ismeri a „szükséges” mértéket. Valójában minden. amj ér valamit, több a szükségesnél, a dekánál és a kanálnyi zsírnál. Mert szeretem a millió ízt. örökké új ízekre vágyom, s eközben érzem, hogy a Szakácskönyv csak egy kiábrándult gyomorbetegnek a savanyú értekezése. Hamis, mert az ételek nevében tegez, parancsol és fontoskodik. Pedig az ételeket kellene tegeznie, tanítania hű szolgálatra és föltétien engedelmességre. Különben: érdekes olvasmány. De csak annak, aki könyv nélkül is tud főzni. ONOK SZERINT: járjunk főiskolára? Sohasem árthat, ha az ember műveli magát, esetleg főiskolára vagy egyetemre jelentkezik. Külön előnyökkel is járhat, ha valaki a megfelelő főiskolát választja. Egyik barátom valószínűleg megtalálta a számára leghasznosabbat. Igen sokat utazik autóbuszon, s minden hónap elején megvásárolja a bérletszelvényt. Mégsem hordja magával a bérletét, mondván, hogy az túl nehéz. Ila meglátja az ellenőrt, akkor gyorsan leugrik a buszról. A múltkor azonban későn figyelt fel a veszélyre. Már nem tudott leszáll- ni. Először ötölt-hatolt, majd körbcpillantott, s lopva egy százast csúsztatott az ellenőr kezébe. — Rendben vagyunk? — kérdezte. Az bólintott, s már lépett is volna arrébb. Ám barátom — saját sikerén felbuzdulva — nem nyughatott. Utánaszólt, hogy ő egyébként a Rendőrtiszti Főiskola hallgatója, s kötelességének érzi jelenteni a lefizethetőség eme ékes bizonyítékát. Ennek — tette hozzá — minden bizonnyal súlyos következményei lesznek. A megszeppent ellenőr remegve adta vissza a bankót, e szavak kíséretében: fiatalember, felejtsük el egymást! Utazzon nyugodtan tovább! Barátom pedig — aki egyébként szakmájára nézve autószerelő — boldog mosollyal az arcán továbbutazott. Jegy és bérlet nélkül. Önök szerint érdemes főiskolára járni? (Nádai) Garázda a parkolóban Az autós ember legnagyobb ellensége a másik autó. Motorizált világunkban a technika teszi tönkre a technikát, olykor vele az embert, annak kóbor, kismacskáját. Persze mindez néha fordítva is megtörténik. Gazd- urain az elgépiesedés ellen való csendes tiltakozásképpen, de lehet, hogy csak amiatt, mert nem talált egyéb használható „járművet” a tanyában, egy reggel az öreg deres hátára kapta magát. Imigyen kocogott egészen a város széli bisztróig. Jól tette, egyébiránt súlyos parkolási gondoknak nézett volna elébe. Karcsú lovacskájával azonban könnyedén megoldotta a dolgot, két tes- pedő Trabant közé pányvázta ... Azt már csak találgatni lehet, vajon a vastag benzinszagtól bokrosodott-e meg a derék paci, vagy egyszerűen csak undorodott a bádogszekerektől, mindenesetre hosszú nyerítéssel és éktelen csörömpöléssel hívta fel ku- picázó gazdája figyelmét: menni kéne már! Mire a vendégsereg a placcra szaladt, a két Trabicsek romokban hevert.,. Gazduramat azóta nem látták lova hátán. De még a bisztró közelében sem. Suttogják, eladta a „hőbör- gő” jószágot, ami lehetséges, hiszen a lórúgások miatt a trabantosok követelése tetemesre rúgott. — ay —
