Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
n. PEST MEGYEI HÍRLAP 1932. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK Az imént a stréberségröl, mint általános emberi jelenségről elmélkedtem, de nem részleteztem annak hazai vonatkozásait. Márpedig mi a strébert saját környezetünkben látjuk és élvezzük. Itt forgalódik a magyar nap alatt, amely fűnek-fának és virágnak, állatnak és embernek egyaránt egyéni színeket kölcsönöz. A magyar közéletben tevékenykedik, amely sajátos és eredeti, egyetlen más európai népével sem összehasonlítható. A magyar stréber így más, mint a külföldi, bár nagyjában ugyanaz a lelkiség lakik benne. Az alapkülönbség elsősorban abban található, hogy a magyar társadalom karrierszemlélete más, mint általában a nyugati népeké. A stréber azért stréber, hogy karriert csináljon, a karrier viszont más az egyes népek szemében, az egyes társadalmi osztályok vágyában és gondolatvilágában, sőt az emberek egyéni természete szerint is. A magyar társadalom általános karrierszemlélete ugyancsak keleti származásunk következménye. A németek, franciák és angolok — függetlenül a politikai rendszerektől és azok hatásaitól — az emberi előrehaladást elsősorban abban látják, hogy az egyén az iparban vagy kereskedelemben, a szellemi munkás pedig a maga tudományában, művészetében eredetit és jelentősen alkosson. Ezzel szemben Magyarországon az „úr” fogalma annyira összeszövődött a hatalom birtoklásának és gyakorlásának lényegével, hogy társadalmunk igazi karriernek ma is elsősorban azt tekinti, ha valaki eljut oda, hogy saját környezetében embertársai fölött uralkodhatik. A karrier csúcspontját mi, magyarok, a hatalomban látjuk, s miután a hatalmat a közélet hadszínterein lehet részben vagy egészben megkaparintani, a magyar stréber elsősorban a közéletet lepi el. A politikában, a közigazgatásban és a köztisztviselői státusban aránylag is sokkal több a stréber minálunk, mint az elvont tudományos vagy művészi pályákon. S mivel minden országnak olyan stréberei vannak, amilyeneket megérdemel, ezért mondhatjuk magunkénak a közéleti strébert, egyik legszebb specialitásunkat. Ha a strébereket osztályozni akarjuk, elsősorban a foglalkozási és szakmabeli eltéréseket kell figyelembe vennünk. Vannak általános vagy korlátlan, és ezzel szemben vannak szakstréberek. Az előbbiek minden műfajban dolgoznak, szuverénül válogatják meg törtetésük terepeit. A szakstréber ráakaszkodik egy-egy problémára, amelyet a sors egyszer közelébe hozott, s aztán haláláig azzal akar érvényesülni, abból akar megélni. A közéleti és tudományos strébert szépen egészíti ki a társadalmi stréber, aki környezetét azzal bosszantja, hogy állandóan ki akar törni belőle. Felsőbb régiókba vágyik, kaszinói tagságra pályázik, új és új előkelőbb rétegeket ostromol. Ide számít a külföldiekkel való kapcsolatok határtalan imádata a békeidőkben, az idegen diplomaták világába való befurakodás, s annak a társadalmi klikknek a kialakítása, amely Budapest divatos és előkelő helyeit tartja megszállva. Előkelő közhivatalokban, ahol a magas rangúakkal való érintkezés gyakori és általános dolog, fölfedezhetjük az öltözködő stréber típusát, akivel a gentleman-like viselkedésben senki sem veheti fel a versenyt, s ezért az illető karriert csinál. Ahány foglalkozási ág, ahány élethivatás, ahány hivatal, annyiféle stréber fordul elő környezetünkben. Nem is lehet mind felsorolni őket. Sokkal érdekesebb és emberi szempontból tanulságosabb a strébereknek jellem szerint való felosztása. Strébereink követve az emberi természet, illetve vérmérséklet törvényeit, nagyjában a következő fajtákra oszlanak: Leggyakoribb jelenség a tapadó stréber. Ismérve, hogy karrierjét nem saját magára építi, hanem valamely nagy ember szolgálatába szegődik, s azzal akar előremenni. A szellemi életben, de a közhivatali vagy politikai pályán is többnyire úgy jelentkezik, mint: tanítvány. Fölbukkan az ismeretlenségből, megtalálja a Nagy Embert, és erővel-hatalommal, ellenállhatatlanul tanítványává lesz. Aztán rendszerint nem a tudományt, a hivatalt vagy a politikát tanulmányozza, amelyet a Nagy Ember képvisel, hanem magát a Nagy Embert, annak jellembeli sajátságait, apró hibáit, hiúságait, és azokba kapaszkodik. Mindenre ő tud a leghamarább felelni, ő nevet legnagyobbakat a Nagy Ember élcein, adminisztrálja a Nagy Embert, és nélkülözhetetlenné teszi magát. Csak idő kérdése, hogy a Nagy Ember már mozogni se tudjon nélküle, s ha ez az állapot bekövetkezett, a stréber megtalálta érvényesülését. Köz- és magánhivalalok- ban egyaránt mindenütt van személyes szolgálat, mert a hivatásokat emberek gyakorolják. A stréber a személyes szolgálatot túlfejleszti a hivatali határokon. A stréber titkár már nemcsak a kegyelmes urat szolgálja, hanem a kegyelmes asszony bevásárlásainál is segédkezik, a karriert tehát ott kezdi, mint a patriarkális korban a cipészin a.s, aki a mesterség elsajátításához a gyermekdaj- kálásnál startolt. A tapadó stréber állandóan figyelmezteti a Nagy Embert saját értékére, s közli, hogy mások ezt az értéket mennyire lebecsülik. Harcokat folytat más Nagy Emberek ugyancsak tapadó strébereivel és tanítványaival, és lelkesen számol be a győzelmekről. A Nagy Ember végül teljesen a stréber hatalmába esik, s csalt úgy tud tőle megszabadulni, ha — kinevezteti vagy megválasztatja valaminek, amivel a stréber elérte célját. Külön típust képviselnek a közönséges emberhez leereszkedő, elragadóan kedves modorú, úgynevezett el- sodró stréberek. Trükkjük, hogy mindenkinek azt mutatják: milyen rendkívüli, eléggé nem értékelhető barátsággal viseltetnek a hétköznapi halandó iránt, s robusztus egyéniségükkel valósággal magukkal ragadják az embert. Az elsodró stréber hangos csatakiáltással ugrik fel íróasztalától, ha a szobájába lépsz. Vállon és háton vereget, megropogtatja csontjaidat, mélyen és hosz- szan a szemedbe néz, szinte epedően és szenvedélyesen, s aztán — hatalmába vesz. A találkozás pillanatában az a fölemelő érzésed támad, hogy egyenlővé lettél vele. Belesodort az életébe, s visz magával, mint kutya a toll- seprűt. Minden bajod, panaszod — semmiség számára. Mindent meg lehet oldani, mindent meg lehet csinálni, mindent el lehet intézni. — Fel a fejjel, öregem — mondja —, majd én ... Ilyesmin csak nem fogunk fennakadni... Tevékenységét rendszerint alacsonyabb rendűekkel fejti ki, de — miután mindenkit alacsonyabb rendűnek tart — mindig van, akit magához emeljen. Ugyanez a jellem rendszerint fölötteseivel szemben: tapadó stréber. Nagyúri volta, alaptermészete s intelligenciája azonban világosan előírja, hogy csak kevés emberhez érdemes tapadni, viszont népszerű dolog nyomorult embertársainkat magunkhoz emelni. Az elsodró stréber elintézi adósságaidat, kigyógyít betegségedből, állást szerez, visszaadja optimizmusodat — és aztán elejt. A legközelebbi találkozásnál már csak röviden és kimérten közli, hogy semmi se sikerült, ujja hegyét nyújtja kézfogásul, s azonnal másik ügyfélhez fordul. Miután ügyes-bajos dolgunkban nem volt sikere, s lényünkben nincs fantázia, stréberünk most már más áldozatot sodor magával. Állandó, örök faj: a közvetítő stréber. Ellentétek ki- egyenlítésére specializálja magát, s egész életében összeköttetéseket épít. Tevékenységének bázisa, hogy mindenkivel jó viszonyban legyen, s adandó alkalommal ezt az állapotot ellentétek kiküszöbölésére vagy egymástól távol élő felek összehozására használja. Végtelenül bízik rábeszélőképességében és életfelfogásának eredeti szempontjaiban, a világot pedig akkora szintézisben látja, hogy abban minden részletkérdés eltörpül. — Nézd, kérlek, én jóban vagyok az új államtitkárral — mondja bizalmasan —, és én el tudnám intézni, hogy közelebb hozzalak titeket egymáshoz ... Embereket egyik pártból a másikba csábít, haragosokat kiengesztel, tüzet vízzel egyesít. Megért minden álláspontot és minden ellenkezőt is, s a kettő között nem lát különbséget. Mindig Rád gondol magányában, s amikor terveit elmondja, gyakran hozzáteszi: „Én most csak hangosan gondolkozom”, vagy ilyeneket: „Buta dolog, hogy jó magyar emberek nem tudnak összetartani”. A közvetítő stréber megmér bennünket, felbecsüli elménket, munkaerőnket, vagyonúnkat, befolyásunkat, hogy szállíthasson, hogy eladjon, vagy kicsontozhasson. Cikk vagyunk a szemében, s meg akar gazdagodni rajtunk. Azt hiszi: ha embertársaink valamely hatalomnak el akarják adni magukat, ehhez közvetítőre van szükségük. A strébert rend szép példánya a zajtalanul hálót szövögető pók stréber, aki hosszú távon dolgozik. Otthon, magányában, zajtalanul szövögeti a hálót. Kortársairól adatokat gyűjt, dolgozószobájában „dossziékat” tart, s mindenkiről mindent tud, de tudását csak adott pillanatban tárja a világ elé. öt évre előre kitervezi, hogy ebben vagy amabban a társaságban elnök lesz, s szívós munkával behálózza a fontos embereket. Stréber voltát titokban tartja, de adott pillanatban mindig elárulja magát. Szabadkozva foglalja el az állást, amelyre érdemtelennek mondja magát, s mint terhet hurcolja magával, noha elpusztulna, ha azt nem kapta volna meg. Látszólag ehhez az osztályhoz tartozik, de a valóságban élesen különbözik a póktól a strébernek az a fajtája, amely két-három évenként egyszer jelentkezik, s úgy merül föl a habokból, mint a csillogó szemű ember a keserűpálinka plakátján. Fejét feldugja, ajánlatot tesz a nemzet megmentésére, és aztán ismét lebukik a tenger színe alá. Ismét tespedésbe zuhan, s évekig nem háborgat senkit. Ilyen embernél a stréberség csak időleges jelenség. Betegsége nem krónikus, csupán heveny rohamai vannak, s ezért az illető nem is valódi stréber. Rendszerint nem viszi sokra, s egész életében boldogtalan, mert nem tud választani az életműfajok között. A rohamok ideje alatt veszedelmes, egyébként csendes, jóakaraté és megbízható ember. De nem valódi stréber. Mert a stréberség állandó életfunkció, amelyet nem lehet és nem szabad terméketlen szünetekkel megzavarni. MIKSZÁTH KÁLMÁN Apróságok ' a Magyar Néplap 1875-i évfolyamában (...) Egy pár nap múlva fogja az igazságügy-miniszter betölteni a közjegyzői székeket. A folyamodványok már beérkeztek. Van vagy hat szekér. Ember tervez — isten végez! Szegény miniszter, mennyire csalódott! A szívem esik meg rajta! Azt hitte, hogy most. a választások előtt milyen kapóra jön ezzel a kétszáz zsíros hivatallal lekenyerezni kétszáz darab embert, kinek mindegyikéből lészen majd odahaza befolyásban megizmosodott szószóló, kortes, pártvezér. De nem az történt. A kétszáz hivatalra hatezer művelt, tudományos, okos és érdemes egyéniség akadt, akikből ha kétszázat megnyer az „igaz ügynek”, ötezernyolcszázat okvetetlenül maga ellen, haragít halálosan. Legyen hát valaki népszerű miniszter! ★ Gúnyairól megint rossz hírek járnak. Legközelebbi születésnapján 76 képviselő díszalbumot szándékozik neki barátsága s hódolata jeléül átnyújtani. Eszerint pártja már 76-ra növekedett. Félünk. Legújabban pedig „Közérdek” című lapot indított meg. Lucus a non Iu- cendo. Legeslegújabban azonban azt a hírt vesszük, nem egészen biztos forrásból, hogy 76 jó barát közül egy igaz barátot keres, aki őt a miniszterségről lebeszélje. Mégis okos ember hát. ★ Diplomáciai éle. Andrássy gróf a napokban reggel éppen öltözködéshez fogott, midőn Lord Buchanant, az angol nagykövetet jelentik nála. A nagykövetet a diplomáciai szokás szerint nem szabad várakoztatni, mert az egyenesen uralkodója személyét képviseli, de ezúttal a járó-kelő követnek mégis várnia kellett 10 percig, míg külügyminiszterünk elfogadhatta. — Jó reggel, Mylord — vágta ki magát Andrássy —, nemde ön az angol királyné őfelsége személyét képviseli? — Ügy van. — Akkor meg fogja bocsátani, hogy megvárakoztattam, mert a királynét nem tehettem ki annak, hogy pongyolában találjon. 3iakkai János A stréberek fajtáiról (Fejesei u Ssép kősóiéi című könyvből)
