Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
. ■- i _ _PE ST MEGYEI HtRLAP SZILVESZTER i fiai»»' 1992. DECÉMBER 31., CSÜTÖRTÖK Balashó Jvatű Leteszem a fegyvert (2.) Történőtőli Éti tH— E,9-hól Drága Csillagom, éppen elmúlt Szent Karácsony napja, nagy a felfordulás a táborban, úgy néz ki sorsunk, hogy tovább kell vonulnunk — sajnos, visszafelé egyre csak — Pest felé. A kicsiny honvédsereg többszöröse kellene ezen sáncok védelmére, az itt összetartó folyók is befagytak a szörnyű hidegben, így védelmet nem nyújthatnak a kétszer akkora és jól képzett Windisch-Grátz-féle sereg ellen. Imitt-amott látni, hogy a régi sorkatona tizedes nadrágot porol, csakhogy a nadrágban benne van a közkatona is. Van egy öreg tizedesünk is, irányzó az első vetágyúnknál, szereti az italt, de vigyáznunk kell vele, nehogy megsértsük, mert ingerültségében a bammeg máriádot imát hadarja egyfolytában. Büszkén tekinget személyzetére, akik között négyen vagyunk végzett jogászok. A tüzérek között többen vagyunk deákfélék, papnövendékek, mint Vdrös Attila Attila, Bánó Attila Attila, Kónya Attila Imre, Antall Attila József. Van Bányász-kadémikusunk is, mint Németh Zsolt Attila, iparosokból is vagyunk többen, így órás. szakács, kőmíves, mint Hardi Péter Attila, Deregán Attila Gábor, Paizs Tibor Attila, és van itt egy szekerész is, Balaskó Attila Bubu, és sok okos vizsla, majd beszélek róluk, mindről. A hideg szelek és fagyos éjszakák ellen öten-hatan összeállva mély gödröt ásunk, a gödör mélyét szalmával behintjük, egymás hegyén-hátán összebúvunk, hogy meg ne fagyjunk. A párendorfi táborból Bécs felé háromszor indultunk. Másodszor Brucktól jobbra léptük át a határt, ahol egy falun mentünk keresztül: ott a péknél oly szép szemléket vettünk, ami nőket Pesten alig kaphattunk volna. Én már kora reggel azon hiszemben lévén, hogy aznap csatánk lesz, szeszes italból a szokásos adagnál többet ittam, kulacsomat is megtöltöttem, s folyvást szörpöl- gettem, de midőn a kanócok meggyújtása elrendeltetett, páni rettegés fogott el. Éjjel az eső esett, tüzet rakni nem volt szabad, lábúnk bokáig süllyedt a sáros, agyagos földbe, két darab hasábfát összeraktam, ezen kísértém meg a lefekvést, de a rám zuhogó eső nem hagyott nyugodnom. Elmélkedni kezdtem, vajon mi oka lehetett nappali félelmemnek? A szeszes ital eleinte víg szeszélybe hozott ugyan, de mikor az ellenséget közel, s a csatát kikerülhetetlennek véltem, a halál képzelete elrémített: a mámoros állapot nem engedte meg a nemesebb lelki erőt előtérbe jönni, hanem az élethezi vonzalom fogott el egészen. Harmadszor indulván Bécs felé. ezúttal ütközet nélkül nem hátráltunk. Október 30-án alig kezdett virradni, amidőn indulót fújtak. A sereg csatarendbe lett állítva, a kanócok meg- gyújtattak, és lassan előrehaladtunk... A hátunk mögött lévő Sándor-huszár- ezred zenekara rákezdte a Rákóczi-indulót, lelkesítőbb hatás alig képzelhető. Mindnyájunk ajkáról torokszakadtából egyszerre dördült az éljen! Alig haladtunk száz lépést előre, egyszerre csak sűrűn kezdett Schvve- chattól az ellenséges ágyúgolyó köröttünk fütyülni, s egy lónak a lábát elszakította ... Felhatolván a dombra, előttünk terült el Schwechat, távolban látszott Bécs városa, a magasan emelkedő Szent István- székesegyház. Ahol lemoz- donyoztunk, két osztrák gyalogsági közkatonát találtunk meghalva, ezek kikutatása és levetkőztetése hirtelen megtörtént, egyiknél 3 ezüst húszas, másiknál kevés aprópénz találtatott. Én a halottakra tekintve teljes egykedvűséggel kihúztam atillám zsebéből a már ezelőtt a földből kitépett répát, és jóízűen falatoztam. Egyszerre, anélkül, hogy ellenséget láttunk volna, parancs érkezett a visszavonulásra. Ágyúinkkal hátra indulva láttuk gyalogcsapatainkat rendetlenül, teljes szaladásban jó távol tőlünk. Vágtatva siettünk hátra, de alig mehettünk 800 métert, midőn 12 fontos ágyúgolyók röpültek utánunk: hátratekinték, és két üteg ellenséges ágyút láték ott felállítva, ahol az elébb még mi voltunk. Ezután lépésben haladtunk hátra, figyelve, nem jön-é utánunk ellenség. Azonban békében hagytak bennünket menekülni. Másnap reggel már a pozsonyi Duna-híd mellett voltunk. Tarnóczy Zoltán (Ludas Matyi) rajza KAPJANAK KLLÚA DÍJAT! Lócitrom a Narancsnak A napokban díjkiosztó ünnepséget rendezett az Anyanyelvápolók Szövetsége. Nemrég ugyanis pályázatot hirdettek a következő címmel: „Hogyan beszél ma az ifjúság?”. Magam is fiatal lévén, kíváncsian hallgattam, hogyan látnak minket az idősebbek, illetve hogyan látjuk mi magunkat. A szövetség főtitkára, Grétsy László 16 díjat nyújtott át a legjobbaknak. Am hiába füleltem, nemcsak a díjazottak, de még a pályázók között sem fedeztem fel a Magyar Narancs című hetilapot. Lehet, hogy nem véletlenül. Pedig ők is fiatalok. Van stílusuk, s nem is akármilyen. Én — mint említettem —, koromnál fogva szintén az ifjúság rétegéhez tartozom. A Narancs modora azonban — enyhén szólva — távol áll tőlem. Még beszédemben is igyekszem kerülni azokat a szavakat, fordulatokat, melyeket a Fidesz újságjának lapjain nyomtatásban olvashatunk. Ügy érzem, nem minket jellemez, ha írásainkban únos-úntalan a „szar” kifejezést használjuk. Sokkal inkább a cikk szerzőjét, ki ezzel a szóval önmagát és irományát egyaránt minősítette. Mégpedig annak. Szintén érthetetlen számomra, hogy egy politikai-kulturális lapba miként kerülhetnek a „b .. .ni” és a „l.. .- ... sz” szavak, melyekről eddig úgy tudtam: nem tűrik a nyomdafestéket. Vagy ez lenne a kultúra? Hiszen akkor nekik különdíj járna! Talán egy Narancs-díj. Bár írásaik olvasása nekem inkább a citromot juttatja eszembe. Hasonlítson rájuk a kiérdemelt trófea! Javaslom: kapják meg különdíjként a Lócitrom-díjat. Nádai László Árulást gondoltam, hiszen hajlandók vagyunk oly dolognál, amit nem értünk, a siker meghiúsulásánál hűtlenséget vagy árulást feltételezni. A csatában levő közkatona az ütközet teljes folyamáról semmit nem tudhat, csak azt látja, ami közvetlen közelében történik, és így egy közvitéznek hírlapi tudósításra kell szorítkoznia, ha azon ütközetről, melyben ő maga jelen volt, tudomást akar szerezni. Hová megyünk tovább? Mit tudja ezt a közember! Álmos voltam, még a város megtekintése se érdekelt, behúnyt szemmel, szunyókálva ültem az ágyún. Majd’ elfelejtem: új fővezért kaptunk a csúnya nap után, bizonyos Görgey személyében. Igen fiatal, igen szomorú, de annál is erélyesebb. De a visszaözön- léskor nagy nyugalom áradt belőle, és ez ránk is jó hatással volt. Erről majd később. Most készülünk újabb megpróbáltatásokra, és az új esztendőre. Vígságot nektek is! Gondoljatok néha ránk, mi is a ti egészségiekre hajtogatjuk majd a kancsókat, és drága hazánk fel javulására! ölellek: Gyurid. ELLENZÉKI FELSZÓLALÁS .Megkülönböztetett jogokat követelünk a hátrányos helyzetű kisebbségnekl Tarnóczy Zoltán (Lúdas Matyi) rajza G, B. Shaw levele Frank Harrisnek Malvern, 1930. szept. 18. Kedves Frank Harris! Micsoda lehetetlen fickó maga! Még hogy én meséljek magának a színésznőkről. Ugyanezen az alapon egy bíborostól, akinek az életrajzát írja, azt kérhetné. hogy meséljen el néhány érdekes gyónási titkot, vagy hogy egy színdarabíró avassa be a próbák bizalmas eseményeibe. Maga nagyon is jól ismerheti a szigorú szabályt, hogy ami a színpadi vasajtó mögött történik, ahhoz a sajtónak semmi köze sincs. A színésznek joga van a színpad bűvkörére. így Mrs. Pritchard haláláig nem is tudta meg a közönség, hogy a saját szerepén és a végszavakon kívül egyetlen sort sem olvasott el a Macbethböl. Azt is tudhatná. hogy egyik-másik nagy művésznőnk sokkal nagyobb volt az életben, mint a színpadon, de erről nem pletykázhatok a világ füle hallatára. Egyszer Tree, a vegetáriánus voltomra célozva, tréfásan ígv szólt Mrs. Campbellhez: „Ugyan diktáljunk bele egy bifszteket, hadd lássuk, mi lesz a hatása.” Mire Stella ezt felelte: „Meg ne próbálja! így is elég rossz, és ha még egy bifszteket is megeszik, egy nő sem lesz tőle biztonságban Londonban.” Mármost, hogy ez az anekdota a lapokban is megjelent — természetesen elferdítve —, tökéletesen megengedhető, miután nem tartozott a hivatásunkhoz, hanem olyasvalakivel is megtörténhetett volna, akik életükben még nem jártak színházban. Vagy mondok még egy példát. Egyik darabom próbáján ezt mondtam Tree- nek: „Észrevette már, hogy bár mindketten öreg színpadi rókák vagyunk, húszéves tapasztalattal és a hivatásunk magaslatán állunk, mégis úgy kezeljük egymást ezeken a próbákon, mintha maga is meg én is műkedvelő kezdők lennénk?” Nos, ezt az anekdotát már nem volna szabad továbbadnom, ha Tree még életben volna, mert ez már kritika. Ha nyilvánosságra hoznám a rendezőim kritikáit, a színfalak mögött lejátszódott eseményekkel fűszerezve, akkor bármelyik színész, vagy színésznő teljes joggal megtagadhatná, hogy a jelenlétemben próbáljon. Miután pedig szegénykéimnek legtöbbje ezt mégsem engedheti meg magának, a titoktartás kötelezettsége annál súlyosabban nehezedik rám. Ami a színésznőkkel való személyi kapcsolataimat illeti, arról talán még nehezebb volna beszélni, mert a színész pályán uralkodó szeretetre méltó szabadkőművességet minden bizonnyal félremagyarázná a közönség. A rivaldafényen innen és túl uralkodó erkölcsök és érzelmek más és más elbírálás alá esnek. Ellen Terryvel mintegy 250 levelet váltottam a 90-es években, amelyeknek nagy részét egy régimódi nevelőnő vad szenvedélyről tanúskodó szerelmesleveleknek minősítette volna. Ezzel szemben, bár csak macskaugrásnyira laktunk egymástól, soha egyikünk sem látogatta meg egyedül a másikat, és akkor nyúltam hozzá életemben először, amikor a Brass- bound kapitány bemutatója után megcsókoltam a kezét. A háború előtt ugyanilyen meghitt baráti viszonyban álltam Mrs. Campbellel, amely sokban emlékeztet Magnus és Orinthia viszonyára. Mégis elmondhatom, hogy Magnushoz hasonlóan én is hű férj maradtam, és amit a „furcsán ártatlan” viszonyunkról mondott, megfelel a valóságnak. Bízvást elmondhatom, hogy Ellen Terrytől Edith Evansig az összes híres színésznők, akikkel csak alkalmam nyílt személyesen megismerkedni, mind a fenntartás nélküli barátságukkal ajándékoztak meg, de csak egyetlenegy, azóta már régen elhunyt, és távolról sem kimagasló tehetségű színésznővel volt „harrisi” értelemben vett kalandom. Ismertem ünnepelt szépségeket s — am; ezzel nem egyértelmű — valóban szép nőket is, és soha még csak eszünkbe sem jutott, hogy egymásnak akár egyetlen hajaszálát is meggörbítsük. Mindig javíthatatlan szereleméi voltam és ma is az vagyok, emellett ma is él bennem a nemzedékem idejét múlta ír lovagiassága, de azt az egyet elárulhatom, hogy a félkezemen is össze tudnám olvasni azokat a nőket, akik semmi kívánnivalót sem hagytak hátra számomra. Azonban ezeknek az eseteknek nem tulajdonítok túlságosan nagy jelentőséget. A többiek tar- tósabbnak bizonyultak. Hűséges híve G. Bemard Shaw Nyilatkozik az író. Önök szerint van különösebb oka rá? Az utóbbi hetekben ugyanis nem történt körülötte semmi rendkívüli, ami indokolná, hogy a hetilap nyilatkozatot kérjen tőle. Hacsak az nem, hogy Vaclav Havel legutóbb nagyon udvariasan elhárította a kérését, miszerint írná alá a Demokratikus Chartát; hogy az ezáltal nemzetközivé — ismertebb kifejezéssel: internacionalistává — váljon. De nem lehet ez az indok, mert az egész oldalas interjúban Havel neve nem szerepei. A ml írónk tehát „csak” nyilatkozik. Okos dolgokat mond, mint mindig. A hozzá intézett egyik kérdés így szól: „Mindig is ellenzéki volt. Most is az. Lehet, hogy most már élete végéig ellenzéki marad?” Önök szerint lehet, hogy azt válaszolta az író, hogy „nézze fiam, legyünk egymás között őszinték, olyan nagyon azért ne sajnáljon engem az ellenzékiségemért. Mert igaz, az aczéli kultúrpolitika kissé kirekesztett, de hát a liberális barátaim itthon és nem utolsósorban külföldön berekeszÖNÖK SZERINTI van rá esély? tettek, akarom mondani, eléggé a hónom alá nyúltak”. Önök szerint válaszolhatná ezt a — némely külföldi sajtófórum szerint — legnagyobb élő magyar író? Mindenesetre ő így vélekedik: ....... Ahogy elnéze m régiónk alakulását, a közhangulat sohasem volt tiszteletteljes a személyiségem iránt, márpedig mi az, amit leginkább véd egy író? A személyiségjogait és integritását mindenféle általános eszmével szemben, amely parancsolóan előirja, hogy milyen legyen, mit gondoljon, mit tegyen, hova tartozzon, kit tiszteljen ...” Önök szerint az író netán a manapság közkeletűen használt liberalizmusra gondol? De ne vigyük félre a gondolatokat, az eredeti kérdés poénje ez volt: .......Lehet, ho gy most már élete végéig ellenzéki marad?” A válasz végül is így hangzott: „Van rá esély.” Önök szerint az író az MSZP-s Horn Gyula szlogenjére gondolt? Arra, amibe a pártelnök valósággal belegyönyörödött, s amely, mint ismeretes, valahogy így hangzik: a „baloldali veszély” nem veszély, hanem esély ... arra, hogy Magyarországon az állampárt utódja kerüljön az 1991-es választásokon hatalomra. Önök szerint ez az esély az az esély? S van rá esély? Deregán Gábor
