Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP 1992. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK Vécéit kitérő Bajos meghatározni, hogy éppen melyik időben, de valamelyikben e hónapok közül, talán még júniusban, meglátogatta Pécelen Szemere Pált is, és vele néhány napot töltött. Ez augusztusban, mint Szemere aug. 29-i leveléből világos, semmi esetre nem történhetett; különben nem sajnálkoznék Szemere azon, hogy egy-két napra nem ment ki hozzá. E levélből egyszersmind látható az is, hogy azok a kritikák, melyek Petőfi ellen megjelentek, Szemerét nagyon bosszantották, s ő megígérte, hogy írni fog ellenük. Ez nem történt meg. Most azonban, mintegy válaszul egyszersmind arra a gyönyörű költeményre, melyet Petőfi még 1845 végén intézett hozzá, az Életképek útján, egy nyílt levelet írt neki, mely az agg férfiú lelkesedésének ifjú barátja iránt a legszebb bizonyítéka, és így szól: „Nagyérdemű férfi, becsült barátom! Nem egyszer teszek szemrehányást magamnak a miatt, hogy oly sokáig késedelmeskedem, felőled és lantászatod felől közönségünk előtt szólani — ha csak azt, a mit, és valamit is. Az az átkozott túlszerénység, való igaz nevezetével: gyávaság! De hiúban. Sok év, s annál kevesebb erély! Pedig, legalább én úgy sejtem, — versíróinkra nézve, néhányra tudniillik, fölvilágosító szövétnekeeske gyanánt fognék szolgálhatni. Hiszem: ez a világosság egyszersmind égetne is. Igen. És ez épen a baj. (...) Sajnálom, hogy nem volt módodban, ha csak egy-két napra is kiröppenni. Neked többször kellene velem lenned. Én a szó legsajátabb (s nem átviteles) értelmében vagyok irántad: ájtatos. Megtörténhető, hogy e szent érzelem elragad; de hiszen miféle silány érzelem is az olyan, melynek ily sikere sincs? Mind e mellett vajmi jól eshetnék Neked, ha a budapesti hanyagokat, azoknak vállvonogatásaikkal együtt, olykor olykor elhagynád, s az én örömfelsikoltásaimat hallgatnád és mo- solyganád! Különben is éveim meg vannak számítva, s ki tudja, meddig lehetek ösztönzésedre, buzdításodra? No de míg élek, vagyok és maradok tisztelőd s híved Szemere Pál.” A Petőfi költői levele és Szemere ez a, bárha késői válasza, egyaránt emeli a két férfiút s megragadó látvány az ősz költő és tudós csodálata az ifjú lángész iránt. Jókai kedélyes kis jelenetet beszél el 1845-ből: Egyszer megfogott bennünket az utcán, s azt kérdé Petőfitől: „Hány esztendős ön?” — „Huszonkettő.” — „Hát ön?”, kérdé tőlem. — „Én is huszonkettő.” — „No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk pertu pajtások.” Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza (Bp., 1896.) című monográfiából KERÉNYI FERENC A költői fájdalomtól az átfogó válságig (1845) (RÉSZLETEK) Csapó Etelke, „a szőke fürtök kedves gyermeke” 1845. január 7-én meghalt. Március 20-án jelent meg Petőfinek az ő emlékére írt ciklusa, a 34 verset tartalmazó s utóbb két továbbival kiegészített Cipruslombok Etelke sírjáról. (Közülük négy már a január 16-i Pesti Divatlapban megjelent, megígérve a kötetet is.) Természetesen költőnk sem kerülhette meg a témából adódó monotóniát, az elégikus hangvételt és bizonyos szentimentális kelléktárat (ravatal, sírdomb, könny, a címadó ciprus stb.) Elégiák helyett azonban elégikus dalok születtek. A Cipruslombok legsikerültebb darabjaiban a sikeres népdalforma uralkodik az elégikus pátosz fölött: Jaj, be bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak! S hogy a költő kísérletezik. eszköztárának ' megújítását is várja a soha-be- nem-teljesedő, posztumusz szerelemtők bizonyítja az öngerjesztő ihlet (az ismételt, temetőlátogatás, a január közepi beköltözés Etelke egykori szobájába), a versformák és ^mértékek tudatos sokfélesége. Petőfi a Cipruslombokban a romantikus líra lehetőségei közül kipróbálta a — témához nem kimondottan illő — kozmikus képalkotást is (az Én vagyok itt... világkatasztrófája), de megszólalt a romantikának egy sajátos, letisztuló, már- már összetéveszthetetlen hangján is: Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyúi száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál. (Ha életében ...) „ ... elhagyta hivatalát, és azóta (1845 eleje) olyan függetlenül él, ahogy mindig óhajtott és szeretett élni. Jelszava: »Koldustarisznya és szabadság«” — írta Petőfi utóbb, 184ö-ban német nyelvű önéletrajzában arról a pályafordulatról, amelyet 1845 tavaszán hajtott végre. Az új, szabad életforma anyagi biztosítékát az a Vahot Imrével kötött megállapodás jelentette, a iely szerint „a köz- kedvességű költő, Petőfi lantja a három divatlap közt egyedül a Pesti Divatlapban fog zengeni, mégpedig minden szám hozand tőle egy-egy víg vagy komoly költeményt.” „Lelkem bolyongó, hontalan madár” — írta Petőfi önjellemzésül 1845 júniusának végén Szerelemvágy című versében, s megállapítása nemcsak erre az érzelemre igaz. A pesti lakással nem rendelkező költő 1845 nyarán a Pest—Gödöllő— Szalkszentmárton háromszögben mozog, cikázik. Azilumot az utóbbi helyen talál szüleinél, az apja bérelte épületben: ... időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom; Van szállásom itten s ennem-innom ingyen. Sohasem volt ennél jobb gondviselésem. (A jó öreg kocsmáros) A helyzet azonban mégsem idilli. Dolgai gyakran Pestre szólítják, s csaknem minden felutazásakor rossz hír várja: július végén a Nemzeti Színház elutasítja a Zöld Marci-drámát, augusztusban az Irodalmi ör, az Életképek melléklapja Császár Ferenctől minden addiginál átfogóbb és minden addiginál eluta- sítóbb kritikát közöl. Ahogyan költőnk már korábban világos megkülönböztetést tett barát és cimbora között, úgy differenciál most, s nem könnyű életszakaszban, más érzelmeiben is: a változatlanul felértékelődött barátság mellett ismét dominálnak a családi kötődések, és a könnyű kalandok. (Egy asz- szonyi állathoz. Egy szép hölgy emléke), meg a felvidéki út biedermeier em- lékkönyv-kap-solatai helyett igazi társra vágyik. Így kerül 1845 térképére Gödöllő, ahonnan ugyan csak egyetlen vers kelteződött. de ahol Mednyánszky Bertában, a Grassalkovich- herceg jószágigazgatójának szép, szőke lányában vélte Petőfi e társat megtalálni. A hozzá írott Szerelem gyöngyei ciklus 39 verse közül mindjárt a legelső, a Szép vidéknek szépséges leánya ... kezdetű exponálja a vagyoni különbséget; az 1845 eleje óta fel-felvil- ianó ember- és világgyűlölet ellen a szerelem megváltásnak hathat; a távoliét miatt pedig előtérbe kerül az önbemütatás. Az Arcképemmel... kezdetű versnek és a ciklus több darabjának tanúsága szerint nyoma sincs a korábbi italos-bohém önzsánerezés- nek — itt a világgal is perben álló romantikus költőhazafi vallja be szegénységét. félénkségét, gyermekkori apró vétségeit, hogy a majdani hírnév ígéretével, a „tündérkirály”-lét esélyével (visszatér a János vitéz záróképe ...), mesterségbeli tudásának bemutatásával teremtsen lelkében (és a cikluson belül) egyensúlyt. Noha Petőfi a Szerelem gyöngyeiben a strófikus dalformát részesíti előnyben. az összkép korántsem harmonikus. Egyetlen képnél maradva: a fa lehet a világgyűlölet jelképe, amelyet a szerelem óriása dönt le (Hol van oly nagy pusztaság ...), lehet része a remény — konvencionális — zöld erdejének (Nő szerelmem ...), de megjelenhet az ellenséges világ is „éktelen vadon”-ként (Vadonerdő a világ ...). A szerelem első fellobbanása a villámgyújtotta fához hasonlítható (Mihelyst megláttalak ...), a költő haragja „tölgyeket sújt” (Arcképemmel...), az érzelemtől túlcsorduló szív, „mint a fa, melynek ága / Alig bírja dús gyümölcseit” (Elnémult a fer- geteg ...). A „szentegyház”, amelyet a költészet metaforájaként ismerünk a későbbi Petőfitől, itt a szerelem tárgya maga a lány (Száz alakba ...). Egy másik vers — itt még csak a szerelem, kettejük vonatkozásában — a palota-kunyhó ellentétére épül: Alacsony kis ház az én lakásomi A tiéd magas, nagy palota. (Alacsony kis ház...) Általában is igaz tehát, hogy számos kép, ötlet a nagy, közismert versekből már a Szerelem gyöngyeiben felbukkan. Az említett kétféle, romantikus-mitikus és népdalszerű képalkotás egységére példának a ciklus talán legszebb verse lehet: Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. (...) (Fa leszek, ha...) A Szerelem gyöngyei egészen a mögöttes emberi lélek nagyságát tükrözte. A ciklus záróversei közül a Mész- sze estem,.. soraiban a költő magát még királynak érzi, leánykérésre készülő önmagát pedig a Waterlooi csatára virradó nap Napóleonjának tekinti. A Félra mostan... az életfordulót ismét militáns képpel szemlélteti: Gyalázat a gyáva katonára. Ki a síkra búsfélénken áll — Vigalomra hát —» vígan rohanjunk A csatába — élet vagy halál —■ A leányt végül levélben megkérő poétát a jószág- igazgató — Berta megkérdezése nélkül — kikosarazta : Petőfinek társ nélkül kellett szembenéznie addigi élete legnehezebb problémáival. A Felhők-kor szaknak nevezett válság gyors kibontakozásának és elmélyülésének semmi nem állt útjában. Az október-novemberben írt és a Szerelem gyöngyeihez epilógusként utólag csatolt Megpendítem ... a jövőre is kiterjesztette a történtek, a szerelmi kudarc és a társadalmi tapasztalat érvényét: Jaj de mit lát ott szemem? Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom ... Nincs barátság, nincs ott szerelem1 PETŐFI SÁNDOR: Száműztem magamat.. Száműztem magamat az emberek közűi, Magányba mentem és mélyen rejteztem el: Magam voltam csak ott és mégsem egyedül, Együtt valék a múlt ezer emlékivei. És minden emlék oly gyászdolgokat beszélt, Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét. Végigtekintettem tulajdon sorsomon És a világ során. Az és ez oly sötét! S az éjben, mely minket homályával bevon, Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét; Csak úgy botorkálunk majd ide, majd oda. Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda. így van. S e gondolat, ez oly engesztelő, Nagy úr ez, mely minden megbánást eltemet E gondolat, miként varázsvessző, előidézi ama mély rejtekből lelkemet, Amelybe zárkozék, midőn az emberek Olyan sokszor s olyan nagyon sértettének. Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!... Minden tőled kapott sebem felejtve van; Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ, Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan. Boldogtalan vagy s én sajnállak tégedet, S akit sajnálunk, azt gyűlölnünk nem lehet. Dömsöd, [18J6. májusi
