Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1992. DECEMBER 31, CSÜTÖRTÖK i FUTÓ DEZSŐ Krisztusarcú volt? A „Dicsőséges Vörös Hadsereg” hazánkba való be- masírozásakor nemcsak raboltak, nemcsak minden mozdíthatót vittek, nemcsak „malenkij robot” és meggyalázott leányok, asz- szonyok visítása hangzott, hanem egyszer-másszor derűs történetek is estek. Hadd meséljek el ezek közül egyet-kettőt. A minap mondtam el benyomásaimat, amiket végigéltem, végignéztem Ti- szarofftól Debrecenig ... Miután 1944. december 21- én megalakult Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány, kiszínesedtek a házak falai, a kerítések a magyar szabadság hőseinek plakátjaival. Rákóczi, Petőfi, Kossuth, Dózsa, hogy csak a jeleseket említsem. Ekkora méretű színes plakátokat még Pesten sem látott az ember. Gondolom, ezekkel a szabadság, a „fel- szabadulás” érzését próbálták bennünk felébreszteni. Jóval később jutott eszembe egy régi mondás: vakulj, magyar, ne láss, tót... 1944 decembere, majd az új év első két-három hónapja kemény telet hozott. De voltak szikrázó papsü- téses napok is. Ilyen napokon göncökbe bugyolál- va, vagy meleg báránybőr bekecsbe, vastag, fekete nagykendőbe becsavarva még tanyasi asszonyok is végigsétáltak a debreceni főutcán, talán csak azért, hogy embereket lássanak, valami mást, amit eddig nem láttak. Ilyen is volt... Ilyen volt például az a nagy üvegszekrény, amit a Vörös Hadsereg propagandistái akasztottak fel forgalmas helyeken. Ezekben az üvegszekrényekben aztán különféle harctéri, fronton készült, felnagyított fényképeket lehetett szemlélni. Hadd lássa a nép! Ezen a szikrázó, napfényes délelőttön is nagy volt a nyüzsgés a főutcán. Többek között itt sétált civilben (mindig így járt) Gri- gorjev, a jövendőbeli budapesti nagykövetség hivatalos tolmácsa is. Hogy miért járt civilben? Hogy füle legyen a szovjet hadseregnek a magyarok között. Grigorjev ugyanis kitűnően beszélt magyarul. Ahogy sétál, látja, hogy egy előbb említett propagandafotós üvegszekrény előtt áll két nagykendős — talán éppen — tanyasi asszony. Nézik az asszonyok a képet, nem szólnak, csak nézik ... Grigorjev a hátuk mögé áll, és ő is nézi a felvételeket. Szó nem esik, végül Grigorjev megtöri a csendet. Főképpen azért szólal meg, hogy megismerje a két asszony véleményét. — Jól verik, jól szalaszt- ják ezeket a disznó németeket ezek a vitéz katonák ... Megfordultak erre azasz- szonyok, s megszólal az egyik: — Tessék mondani, nagyságos úr, nem lehetne most ezeket a vitéz katonákat megkérni arra, hogy most meg ezeket a muszkákat verjék ki, kergessék ki innen ... Grigorjevnek nem volt kedve válaszolni. ★ Budapesten, ha jól emlékszem, a Szabadság című déli napilap jelent meg elsőnek. Szerkesztőbizottsága: Zilahy Lajos, Kállai Gyula, Darvas József. Fő- szerkesztője pedig Haraszti Sándor volt, újságíró, a párt tagja. Az első vezércikket Zilahy Lajos írta, aki maga is egy hónapot (ha nem többet) töltött egy sötét pince mélyén. Vezércikkének címe: KRISZTUS-ARCÚ VOLT! A vezércikkben megírta pincei élményeit, majd a pince lakóinak találkozását az első vöröskatonával. Megírta, hogy ragyogó napsütötte délelőtt nyílt a pince ajtaja, és ahogy felnéztek a fénybe, az ajtóban egy szép szál muszka katonát láttak, aki napok óta nem borotválkozhatott, vörös szakállába sütött a nap, s akkor ő ott úgy látta, hogy Krisztus-szakállú ... A történtek után pár nap múlva, sikerült egy autóval lejönnie Debrecenbe. Hozott magával a Szabadságból 50 példányt, hogy megmutassa, bár Buda még nem szabadult fel, de Pesten már újságot nyomnak. Ezekben a napokban a nagy Vorosilov marsall díszvacsorát adott a kormány, a képviselők, a helybéli vezető politikusok számára. (Ettük a magunkét!) A vacsorára Zilahy Lajos is kapott meghívót. Ez rendben is lett volna, de már sötétedett, amikor Zilahy éppen a díszvacsorára igyekezett a Szent Anna utcából, ahol lakott. Azt hitte, hogy egy felszabadult városban, ahol a megszálló sereg marsallja vacsorára hívja vendégeit, élet- és vagyonbiztonság van. Ahogy jött gyalogosan i Bika felé, két muszka jő: vele szemben. Ahogy pá méterre értek Zilahytól megvillant a szemük, látv: nyitott kabátjából szép török sálkendőjét. Két oldalról ugrottak melléje, s meg ragadták a sálkendőt. Szerencsétlenségére egyii jobbra, másik balra húzta középen az író nyaka, aki lassan fuldokolni kezdett Szerencsére a két muszka közben megegyezett, egyiké a sál, másiké az irhabunda. Zilahy végül kiska- bátban érkezett a díszvacsorára ... A hír bejárta a várost. Egy jó humorú ember még levelet is írt a Mesternek! Ennyi állt benne: — Krisztus-arcú volt??! Másnap Kéri Kálmán — akkor még — vezérkari ezredessel elmentek a szovjet városparancsnoksághoz. A városparancsnok nagy sajnálkozással fogadta a hírt, s kérte, mutassák meg neki azt a dicsőséges szovjet katonát, aki eltulajdonította a bundát és a sálat. Zilahy Lajos már meghalt. Így Kéri Kálmán, ha talán akarná is, már nem kell keresnie ... Remenyik Zsigmond j A láthatatlan kéz Harminc évvel ezelőtt, éppen a szilvesztert megelőző napon halt meg Remenyik Zsigmond, a magyar irodalomnak ez az évtizedekig elhallgatott, titkolt, s tudatosan nem népszerűsített, ám — s erről ma már nem csak a szakemberek vallhatnak hasonlóan — kiemelkedő személyisége. Arisztokratikus származása, az ebből eredeztethető különleges magatartása, a kontinenseket átszelő, s bárhol otthonra találó tulajdonságai nem kedveztek az elmúlt évtizedek hivatalos irodalom-történészeinek. Ugyanakkor a Remenyik örökséget hűen ápolja a Münchenben élő unokahúg, Ravasz Ildikó, aki az alábbi ajánlásával küldte meg címünkre „A láthatatlan kéz” című novellát. „Ezt a kis novellát röviddel a halála előtt írta Zsiga bátyám. Sylvia unokatestvérem késői, nem remélt gyermek volt, vagy 15 évi házasságra született. Nagy- néném már majdnem negyven éves lett, Zsiga bátyám pedig közelebb az ötven- hez! Sylvia sokszor szégyenkezett öreg édesapja miatt (aki valójában öregebbnek nézett ki koránál), amikor azonban, alig 14 évesen elveszítette apját, egy világ omlott össze benne. Soha nem gyógyult ki ebből, súlyos depresszióval küszködött, testi, lelki beteg volt, ami fokozódott nagynéném halála után (1985-ben), egészen 1991 nyaráig, amikor is Sylvia, 43 évesen, meghalt. Ezzel a kis novellával szándékoztam emléket állítani nagybátyámnak és Syl- viának, aki sohasem nőtt fel igazán, apját gyengéden csak »apácskának« szólította és mindig e »láthatatlan kezet« kereste...” —méla» I ó néhány esztendővel ezelőtt, amikor kislányom annyira felnövekedett, hogy elkövetkezett az iskolába járás ideje, már a kora reggeli órában ébredezett a lakás. Elsőnek én kászálódtam fel, hogy meggyújtsam a gázt, és a láng fölé helyezzem melegedni a mosdóvizet. Majd amikor megmelegedett a víz, már feleségem is kinn volt a konyhában, és kente a reggelire és tízóraira szánt vajas kenyeret, és forrázta a teát. Hét óra volt pontosan. Nagyjából ekkor én már megmosakodtam, mert sietni kellett, hisz feleségem már vezette is ki a szobából kis papucsában csoszogva és földig érő hálóingben kislányunkat. Arca még dagadt volt, és szeme is alig-alig nyitott, és éppen csak nyöszörgött, ahogy tündéri álmából átlépett a valóságos, kegyetlen világba. Még félig öntudatlan állapotban, lassan-lassan megmosakodott, rendbehozta magát és megreggelizett, majd hátán és nyakában a tízórais és könyvestáskájával, megállt az ajtóban, és csendben várakozott. Ekkor már kezemben tartottam bevásárlószatyromat, és másik kezembe fogva kis kezét, megindultunk az iskola felé. ■■■■ így múlt el az ősz, a tél, majd a tavasz. A kora reggeli órákban még sötét volt az utca, és sokszor bizony eső verte, szél csapkodta arcunkat. Később, tavasz felé, korábban világosodott, ekkor már langyos szélben, rózsaszínű, derült égbolt alatt haladtunk a zsibongó gyermekhad közt, kéz a kézben, az iskola felé. Ez a lármás had éktelen zsivajgással töltötte meg a keskeny utcákat, vad rohanással törve magának utat a munkába vagy vásárlásra igyekvő felnőttek között, mit sem törődve széllel, esővel, faggyal, köddel, reggeli sötétséggel. Már-már elveszve ebben a tülekedésben, még mindig egymás kezét fogva, szinte besodródtunk az iskolaépület előcsarnokába. Itt még megcsókoltam, és miután még egyszer, újra megcsókoltam, eleresztettem a kezét. Megvártam, amíg felér a lépcsőn, kis kezével minden emeletről még leintegetve felém, majd a legfelső emeleten már csak a kezét láttam, majd az is eltűnt, ahogy tovasodródott a zsibongó gyermekek tolongásában. Ekkor magam is dolgom után mentem, karomon a cekkerrel, hogy elvégezzem a reggeli bevásárlást a piacon, mint afféle hozzájárulást a család és a ház közös munkájának, terheinek és gondjának könnyítéséhez. Mint mondom, így múlt el az ősz, a tél, a tavasz, így morzsolódott le, reggeli és délutáni váltakozással, az első iskolai év. Majd, a nyári szünet után, amikor újra megtelt az utca reggelenként zsivajgó gyermekhaddal, ahogy indulásra készen karomra vettem a piaci cekkert, és kézen fogva kislányomat, hogy iskolába vezessem megint, valami restelkedő, bizonytalan és zavart árnyék suhant át kedves vonásain. Még egy szót sem szólt, de ahogy nyújtottam a kezem, és megfogtam a kezét, volt valami tartózkodás mozdulatában. Csak amikor már az utcán voltunk, és közeledtünk az iskolaépület felé, akkor megállott, és könyörögve emelte rám tekintetét. Szinte derekamig sem ért, úgyhogy le kellett hajolnom hozzá, mert láttam, hogy valami nyomja a kis szívét. — Mi baj, kislányom?... — kérdeztem gyengéden, és rámosolyogtam bátorítóan, mert láttam, hogy nagy gond, restelkedés és zavar fátyolozza be tekintetét. Pillanatnyi csend, majd: — Kinevetnek a gyerekek ... — mondotta halkan. — Csúfolnak és kinevetnek a gyerekek ... — Kinevetnek? ... És miért?... — kérdeztem, még mindig mélyen meghajolva. hogy jól érthessem már-már sírásba csukló, remegő kis hangját. Üjból pillanatnyi csend. — Miért nincs neked rendes foglalkozásod, apácska?... Ezért is csúfolnak a gyerekek... — Rendes foglalkozásom? — Hogy miért nem vagy te is orvos, mérnök vagy tanár, vagy akár kereskedő itt a Váci utcában vagy a Régiposta utcában ... Meg azután, hogy mindég cekkerrel jársz, mész a piacra, és hozod az ennivalót ... Csúfolnak ... csúfolnak ... — és ekkor már szinte fuldoklóit, és a nyilvánvaló megaláztatások súlya alatt könny lepte el a szemét. ■■■» — Azután a nadrágod Is milyen kopott, apácska, meg a kabátod is ... Ezért is csúfolnak ... Hát ilyen szegények vagyunk? ... Azt mondják, hogy úgy nézel ki, .olyan kopottan, akár a Zoli... — Miféle Zoli?,.. — és még jobban, mélyebben lehajoltam hozzá, most már magam is megrendültén, ahogy láttam, hogy folynak könnyei, és a földre szegezi tekintetét. — A baltás Zoli a Sörház utcából, apácska... A Zoli!... Annak is ilyen kopott a nadrágja, akárcsak a tiéd... — És kis szívének szinte minden erejével, már-már rimán- kodva és könyörögve: — Vágasd le a szakállad, apácska, mert ezért is csúfolnak a gyerekek.... Meg ne kísérj az iskolába... Vagy ha már elkísérsz, ne fogjad a kezem ... Főképpen ne fogjad a kezem, ha nem akarod, hogy kinevessenek.... Erre lassan-lassan elengedtem a kezét. Majd miután elengedtem, kissé megrendültén, és bevallom, magam is kissé megszé- gyenülten, de elmosolyodtam, és a kétségbeeséstől, gyermeki szégyentől elborult kis arcát megsimogattam. Szeme még mindig tele volt könnyel, és tekintete riadalommal. — Dehogy akarom, kislányom, hogy kinevessenek ... — mondottam ekkor, és láttam, hogy arcocskája máris nyugodtab- bá vált, és a könnyek is lassan-lassan felszáradtak szemében. — Dehogy akarom!... De ha a kopottságomért, mesterségemért csúfolnak, hát azon bizony már nemigen tudok változtatni, kislányom ... Ami pedig a szakállamat illeti, amiatt a gyerekeknek semmi okuk a csúfolódásra ... Azt én már megérdemlem, és illik is hozzám ... azt már el kell viselned!... De hogy ne csúfoljanak, és mert valóban látom, hogy végig az utcán, anélkül, hogy bajuk történne, szabadon futkároznak a gyerekek, ha egy ideig még el is kísérlek az iskolába, mert látod, ilyenkor megyek a piacra, hogy legyen a házban ennivaló, nem fogom a kezedet... Jó lesz így, kislányom?... Erre már ő is mosolygott és bólintott, és tekintetéből láttam, hogy megnyugodott, és kis szívéből, akár egy csapkodó, sötét szárnyú madár, elszállt a restelkedés és a félelem. — De valamit még mondanom kell, kislányom, és szeretném, ha megértenéd, ha ide figyelsz... — mondottam ekkor, még mindég lehajolva hozzá, ahogy sötét, csillogó haján kis sapkáját megigazítottam. — Figyelek, apácska ... — válaszolta, és figyelt, figyelt, rám emelve értelmes, nyugodt tekintetét. — Nem fogom a kezed, mert igazán nem akarom, hogy ezek a vad fiúk meg ezek a pipiskedő, kényes- kedő, billegő kislányok megkeserítsenek, emiatt kicsúfoljanak... De amit szeretnék, hogy érezz, kislányom: hogy komolytalan, gyanús mesterségen túl, túl cekkeren, kopott ruhán és őszülő szakállon, van egy kéz, amit, ha bajba jutsz, vagy bánat, szomorúság, vagy csalódás ér, megfoghatsz, és belehelyezheted a kezedet... Érted ezt, kislányom? ... — Értem, apácska ... — Ha tehát az életben valamikor baj tör rád, ha csalódott, megalázott és szomorú leszel, és úgy érzed, hogy jó lenne, ha valaki megfogná a kezed, tudd meg, és érezzed is, amíg csak élek, és amíg te élsz, hogyha láthatatlanul is, de mindig van, és mindig lesz egy kéz, amibe be- lékapaszkodhatsz... amibe beléhelyezheted kis kezedet ... Megértetted, kislányom, és jó lesz így?... — és gyengéden, még egyszer végigsimítottam haját. — Megértettem, és köszönöm, apácska ... nagyon köszönöm... — és felkapaszkodva hozzám, megcsókolt, és most már derűs mosollyal még meg is simította szakállamat. Majd kis táskájával hátán és mellén, most már bizakodón és nyugodtan beléve- tette magát és pillanatok alatt el is tűnt az iskola kapuja alatt tolongó gyermekek áradatában... ... És azóta is, ha szomorúság árnyéka födi és gond, megbántódás vagy fájdalom homályosítja el kislányom tekintetét, mindig és mindig érzem, mintha egy kéz, láthatatlanul bár, de erősen megragadná a kezem. Már nincs iskolai kísérgetés, de az ő kis világában is van növekvő aggodalom, súlyosbodó gond, és mint ahogy a világon minden élő ember szívébe, az övébe is mind gyakrabban és gyakrabban beköltözik a csalódás és a fájdalom. És kezének remegő szorítását ekkor mindig érzem. És amíg csak élek, szeretném érezni, és ha már nem leszek, szeretném, ha ő még mindig érezné, mint amikor az iskolába vezettem egy-egy sötét téli reggelen valamikor, hogv van egy kéz, amely ha láthatatlanul is, de fogja a kezét, fogja, fogja, és vezeti, vezeti onnan is, messziről, messziről ...
