Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
SZÉP DÍSZEK, KIS AJÁNDÉKOK Csak egy nap kell szeretnünk egymást? Aszódon több mint száz éve működik a Fiúnevelő Intézet. Régen csavargásért, koldulásért, és kisebb lopásokért kerültek ide a fiúk. Mára sajnos már ezeknél sokkal durvább, súlyosabb bűncselekmények elkövetéso miatt vannak a javító-nevelő intézetben. Karácsony — természetesen — itt is van. Ám ezt egészen másképp élik meg az itteni gyerekek, mint hasonló korú társaik kint. — Igyekszünk minél több fiút elengedni a karácsonyi ünnepekre — mondja Szarka Attila, az intézet igazgatója —, hogy ezeket a napokat otthon tölthessék, a szülőknél, nevelőszülőknél. Általában csak azokat nem tudjuk elengedni, akik a minimálisan megszabott időt. azaz három hónapot nem voltak még intézetünk falai között. S persze azokat sem, akik az utolsó időkben szökéssel próbálkoztak, vagy megszöktek. A családjukkal minden esetben előzetesen lelevelezzük: készek-e fogadni a gyereket. Vannak viszont olyanok is — s ez elég rossz —, akiket csak abba az intézetbe tudunk visszaküldeni szabadságra, melyben a bűn- cselekményét elkövette. Kosos ünnep — Hogyan ünnepelhetnek azok, akik végül mégis bent maradnak? — Minden csoport saját karácsonyfát díszít, s egyúttal hozzájárulnak a központi karácsonyfa feldíszítéséhez is. Mindegyikük nevelője megtervezi előre saját csoportjának ünnepét, ajándékozását. A gyerekek egymásnak szoktak adni, illetve venni különböző ajándékokat. Az ehhez szükséges pénzt intézetünk biztosítja számukra. S természetesen nem utolsósorban : jönnek hozzájuk a látogatóik. Aki akar, az szenteste a kápolnánkban — melyet a nevelő otthon és a város hívő közössége együtt használ — részt vehet istentiszteleten. Valójában kinek mit jelent egy ilyen intézményben a karácsony? Nekünk, „kintieknek” talán nehéz ezt megérteni. Hiszen nem kifejezetten a szabadság, hanem inkább az együttlét és a szeretet jut eszünkbe erről a napról. S a boldogság, amit ezek közül a gyerekek közül csak igen kevesen tapasztalhattak meg Misi már elmúlt 18 éves, a jövő év elején fog szabadulni. Biztos benne, hogy még egyszer nem követ el olyat, amiért egy hasonló helyre kerülhetne. Neki hasznára vált a büntetés. A szabadságra nagy tervekkel készül, s jövőjének megalapozását itt kezdte el. Itt tanulta ki a hegesztőszakmát, s most a szakácsmesterség fortélyait próbálja elsajátítani. Az intézet ebédjének elkészítésében nagy szerepet kap ő is. Hozzám szintén a konyháról kell feljönnie. Fehér köpenyben van, ahogy egy igazi szakácshoz illik. A karácsonyt nem bent fogja tölteni. — Őszinte leszek — mondja Misi — én a karácsonyt nem nagyon szeretem. Azt mondják: ez a szeretet ünnepe. Rendben is lenne, de miért csak egyszer egy évben szeretik egymást az emberek? Ha egy másik embernek nincs valamije, amire szüksége lenne, akkor azt neki nemcsak ilyenkor kellene megadni. S ameddig azt látom, hogy sokan elmennek az utcán egy ember mellett, aki a földön fetreng, addig a karácsony sem az igazi. Kétszínűnek tartom az embereket, s ezért nem sokat jelent nekem a karácsony. Legfeljebb szép díszeket és kis ajándékokat. Ennyit, semmi többet. Szeretettel segíteni — Ettől függetlenül készülsz az ünnepre? — Mások már egy hónappal hamarabb elkezdik a tervezgetést Ilyen formában nem készülök. Természetesen meglepem az ismerőseimet ajándékokkal, ám emellett továbbra is vallom, amit az imént mondtam. Nem azért fogok ajándékot adni, mert ilyenkor így szokás. Ha arról van szó, adok szívesen év közben is, viszont, ha úgy hozza a sors, akkor nem adok karácsonykor sem. Az adakozást nem egy naptól. egy dátumtól teszem függővé. Ahhoz nem kell feltétlenül születésnap, névnap, vagy karácsony, hogy valakinek örömet szerezzek. — Tehát karácsonykor az ajándékozás pusztán megszokás kérdése lenne? — Igen, így gondolom. Sokaknál sajnos igen. Lehet, mások szerint ez a felfogás nem helytálló, de én így érzem, ezt tapasztaltam. Kis korom óta vagyok állami gondozásban. A szüleim nem látogattak soha, nem is ismerem őket. Még levelet sem küldtek nekem soha. Nagyon rossz érzés, hogy a környezetemben szinte mindenkinek vannak szülei, s hazautazáskor hozzájuk mehetnek. Az igazán nagy ajándék az, ha valakin szeretettel segítünk. Nekem ez mindig hiányzott. Zoli szintén intézetből került Aszódra. 16 évesen rablás miatt hozták a javító-nevelőbe. Azonban lehet: nemcsak a Zoli hibája az, hogy nekünk most itt kell beszélgetnünk, s az sem, hogy számára a karácsony éppoly céltalanul telik, mint az egész élete. Inkább csavargók — A karácsony? — kérdez vissza Zoli. — Biztosan jelent valamit. Semmi különös. Mindig hamar berúgott az ember, s azzal kész is. Az idén a nővéremnél leszek. Ajándékot nem fogok készíteni. Minek? Különben se nagyon szoktunk ajándékot csinálni egymásnak soha. Inkább összejövünk egy páran, s elmegyünk diszkóba vagy kocsmába. Nem rendezünk nagy ünnepléseket se születésnap, se névnap, se más alkalomból. Nem is szoktam ilyenkor otthon lenni, inkább elmegyek a barátaimmal csavarogni. Most hirtelen nem jut eszembe olyan karácsony, amelyikre szívesen emlékeznék vissza. — Nem lenne jobb, ha inkább itt, a barátaiddal töltenéd ezt a néhány napot? — Nem! Itt bent teljesen más lenne. Bezárva... A nővéremnél mégiscsak szabad vagyok. Nem parancsol senki, oda mehetek és akkor, ahová és amikor menni akarok, össze sem lehetne hasonlítani a kettőt. Ha minden jól megy, akkor februárban végleg kiszabadulok innen. Azon, hogy mi lesz velem utána, még nem törtem a fejem. Nem szeretnék ide visszajönni még egyszer. Biztoá, hogy legközelebb kétszer is meg fogom gondolni: csináljak-e valamilyen balhét, vagy ne. A harmadik fiú — Jancsi — jóval visszafogottabb előző két társánál. Szinte furcsának érzem, hogy egy ilyen csendes gyerek mi okból kerülhetett ide. Falusi fiú, a szüleinél élt eddig, s most is majd hozzájuk utazik haza. Az ünnepet velük és a testvéreivel szeretné tölteni. — Szeretem a karácsonyt — mondja. — A rokonaim körében lehetek, azaz azokkal, akiket kedvelek. Mindenkivel el lehet beszélgetni, jól lehet szórakozni. Ha megvalósulnak a terveim, akkor most is sikerül őket megajándékoznom, mint eddig is minden évben. A szüleim törődtek velem, felneveltek, s ők is megajándékoztak engem mindig. Ügy érzem, természetes, ha én ezt vi- szonzom. örülök, ha örül — Ebben az évben más lesz számodra a karácsony, mint régebben? — Minden bizonnyal. Idáig is ritkán fordult elő, hogy karácsonykor elmenjek otthonról. Most azonban furcsa lesz egy kicsit szabadon mozognom. Ettől függetlenül otthon fogok maradni Este elmegyek majd misére, de a családommal együtt. Teljesen kizártnak tartom, hogy én ezt az érzést még egyszer átéljem. Egész életemben egy alkalommal követtem el butaságot, s rögtön meg is bűnhődtem érte. Ez elég volt, többet nem lesz ilyen. Szeretnék dolgozni, s egy családot alapítani. Bár ez azért még messzebb van. — Te miért ajándékozol meg valakit? — Örömet akarok szerezni annak, akinek ajándékot adok. Ehhez elég egy apróság is. Ha örül neki, akkor én is örülök. Rám fog gondolni, amikor azt használja, vagy amikor csak arra ránéz. S ez nekem is jó érzés. Nagyon jó érzés. Nádai László« Mit adhatunk Európának? Karácsonyi rege, ha valóra válna „Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna a világra ...” (Ady Endre: Karácsony) A mindennapi rohanásban szinte észrevétlenül múlnak a hetek és a hónapok. Mozgólépcsőn érkezünk a metróállomásra, ahol türelmetlenül pillantunk az óránkra, ha néhány percig várni kell a szerelvényre. Gyermekeink az utcán megéhezve bekapnak egy hamburgert vagy hot- dogot, netán chipset rágnak és utána coca-colát isznak. Este otthon műanyag abrosszal terítünk a gyors vacsorához, és utána benyomjuk a tévé gombját, mert kezdődik a Dallas, esetleg a Miami Vice legújabb epizódja. így élünk a hétköznapokon, de az ünnep az más. Ilyenkor előkerül a féltve őrzött fehér damasztabrosz, a porcelán étkészlet, a nagymama kézzel írott receptkönyve és sok egyéb abból, amit megőriztünk. S nemcsak tárgyak szerepelnek családi gyűjteményünkben, hanem népszokások is Néhány dolog abból, amit gyerekkorunkban láttunk, hallottunk, esetleg később már felnőttként olvastunk. Milyen szerepe van ma ezeknek a gyűjtéseknek? Hogyan kelnek új életre karácsonykor a hagyományok? Ezekre a kérdésekre kerestem választ, amikor meglátogattam dr. Balassa Iván néprajztudóst, aki életét a tudományos munkának szentelte. Pályafutásának egyes állomásait jelzi: tanársegéd volt a kolozsvári egyetem néprajz tanszékén, majd a székely Nemzeti Múzeumban dolgozott. Később Budapesten évekig a Néprajzi Múzeum főigazgatója, majd 1991-ig a Néprajzi Társaság elnöke. Tavaly 74 éves múlt, amikor átadta ezt a tisztséget, de utána sem pihent, ugyanis beválasztották három újabb akadémiai bizottságba. A dán és a svéd tudományos akadémia is tagjai közé sorolja. Budai lakásában a padlótól a mennyezetig érő polcok roskadásig vannak könyvekkel, bár, mint már beszélgetésünk kezdetén megtudtam, a házigazda rendszeresen selejtez közöttük. Minden évben 200 kötetet ajándékoz valamelyik könyvtárnak, de folyamatosan érkezik az utánpótlás a legújabb kiadványokból. S egymás mellett sorakoznak dr. Balassa Iván művei; 20-25 kötet, 500-600 cikk, nem is tudja pontosan a számukat. Ebben a környezetben beszélgettünk. — Honnan származnak első emlékei a karácsonyi népszokásokról ? 9 A Bihar megyei Bá- rándon születtem, ahol a nagyapám református pap volt 52 esztendeig. A falu lakói nak 80 százaléka ezt a vallást követte, 20 százalékuk pedig katolikus volt. Sok időt töltöttem gyerekként a nagyapám házában, és egyik legrégibb élményem az, hogy karácsonykor a falu szegényei ajándékot kaptak. Emlékszem arra is, hogy a reformátusok regölni jártak, a katolikusok pedig betlehemezni, de ők is mindig eljöttek a református pap házába. Pénzt és kalácsot kaptak ilyenkor. Szép dolog, hogy közösen készültek az ünnepre, egy fajtája volt ez a falusi társas életnek. — Ekkoriban még nem készült tudatosan későbbi pályájára? ® Nem, sőt, debreceni egyetemi éveim alatt magyar—finnugor nyelvésznek tanultam, és a doktori disszertációmat is ebből a témakörből írtam. Kolozsváron kerültem az egyetem néprajzi tanszékére, és olyan jól éreztem magam hogy az ottani barátaim még ma is azt kérdezik tőlem: Iván bácsi, mikor tetszik hazajönni? Ez . pedig odatartozást jelent. Erdélyben kezdtem el gyűjteni a népi emlékeket, és máig sem hagytam abba, gyakran töltöm a nyarat Gye- nesdiáson, egy parasztházban. — Bizonyára sok érdekes embert ismert meg munkája közben? & Rengeteg munkatársamra, barátomra emlékszem szeretettel, köztük a sárospataki Szkircsák Bér- talannéra. Ez a tehetséges fazekas asszony a betlehe- meseknek készített művészi figurákat. Kaptam tőle ajándékba egy sorozatot, amit később az egyik múzeumnak ajándékoztam. Szkircsák néni az országban elsőként kapta meg 1953-ban a Népművészet Mestere címet. Részt vettem az ünnepségen, amikor átvette a kitüntetést, és évek múlva a temetésen is ott voltam, én mondtam a búcsúbeszédet. Jól ismertem Vankóné Dudás Julót Galgamácsáról, és még hosszan lehetne sorolni a neveket... — Vannak-e hazai népszokások a karácsonyfaállítással kapcsolatban? Q Talán meglepően hangzik, de a század elején a parasztházakban még nem díszítettek fenyőt. Az akkor még csak a nagyobb városokban volt szokás. Nálunk Brunszvik Teréz állított fel először, 1924-ben, karácsonyfát. A szaloncukor-díszítés pedig, amit annyira szeretünk, Magyar- országon kívül csak Ausztriában honosodott meg. Elterjedt viszont egyes vidékeken, hogy karácsonykor búzát, kukoricát és más terményt mutatóba az ünnepi asztal alá tettek, a termékenység jelképeként. — Milyen szerepe lehet a mai városi ember életében annak, amit népi hagyománynak nevezünk? Q Minden nemzet önbecsüléséhez tartozik, hogy megőrizze, ápolja a hagyományait. Amikor Európához tartozásunkat hangsúlyozzuk, ez nem jelentheti önmagunk feladását. Személyes tapasztalataim vannak például arról, hogy a skótoknál a legmagasabb tisztséget betöltők is felöl- tik ünnepélyes alkalmakkor népviseletüket, a kockás szoknyát. Tágabb értelemben nemcsak azzal kell foglalkoznunk, hogy mit nyerhetünk más országokkal kialakuló kapcsolatunktól, hanem, hogy mit adhatunk mi Európának? Például a népdalainkat, amelyeket az óvodákban sok helyen tanítják, de a középiskolákban már feledésbe mennek. Jobban kellene élnünk a lehetőségeinkkel. Nem most jutott az eszembe, hogy a középiskolákban tanítani lehetne a néprajzot. Megírtam már 1945- ben az első magyar középiskolai tankönyvet, de két évvel később zúzdába került. Idén javasoltam a rádiónak, hogy legyen reggelenként ötperces néprajzi műsor, de választ sem kaptam. Persze azért nincs okunk elkeseredésre, de érdemes gondolkodni ezeken a dolgokon. Hosszan beszélgettünk még, hiszen a téma kimeríthetetlen, s egyebek között feljegyeztem, milyen örömöt okozott vendéglátómnak, amikor kilencéves unokája tavaly Luca napján búzát ültetett, hogy karácsonyra kizöldüljön. Nem a nagyapjától hallott róla először, hanem az iskolában kapta házi feladatnak. S később nagy diákként sokat olvashat majd erről és más karácsonyi szokásokról a dr. Balassa Iván főszerkesztésében megjelenő nyolckötetes Magyar Néprajzban. Gál Judit
