Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
KUNCZ ALADÁR Karácsonyest Mmoutier-ben * Guillaume sergeant emlékének, aki sohasem tudott volna ölni, és aki elesett a francia—német fronton, anélkül hogy fegyverét kilőtte vohia Az esős ősz után jött az esős tél. Csak december első hetében állt be némi változatosság az időjárásban, mert hó esett, s egy-két napig fehér lepedővel beborította a szigetet. Nagy eseményszámba ment ez errefelé. A szigetnek különösen felső, délnyugati része egészen enyhe éghajlatú volt. Nyáron Noirmoutier-nek ezt a felét sok fürdővendég kereste fel. A fekete kolostor a szigetnek szárazföld felé néző részén emelkedett. A szigetet keskeny földnyelv kötötte össze a kontinenssel, ahová apály idején kocsin is át lehetett menni, ha valaki jól meghajtotta á lovakat. A szigetnek ezen a felén az éghajlat korántsem volt olyan kedvező, mint a nyugati oldalon. De kemény teleket itt sem láttak, úgyhogy a szigetlakok körülbelül húsz év óta azt sem tudták, mi az a hó. A rendkívüli hóesést a lakosság természetesen a boche-ok jelenlétének tulajdonította. Lehet, hogy volt benne valami, de annyi bizonyos, hogy mi sem örültünk, sem a hidegnek, sem a szüntelen esőzésnek. A dohos levegőjű szobákban való tartózkodás rosszkedvűekké, túlságosan érzékennyé és idegessé tette az embereket. Ha idegen ilyen elzárt napokon végigjárta a várépület helyiségeit, bizonyára a bolondokházában képzelte volna magát. Minden szobában legalább két-három harmonika szólt, azonkívül hegedültek, mandolinoztak, citeráztak. A tiroliak között volt hét megszelídíthetetlen cigány. Ezek soha életükben egy helyen olyan sokáig nem ültek, mint itt. örökös mozgási kedvüket úgy elégítették ki, hogy egész nap táncoltak. Az egyik cincogott hegedűjén, a másik hat énekelt, ugrált, csapkodta a lábát. Ezek a 3-asban laktak. A 2-esben, a németek szobájában, ahol szegény Daumlingéknak kellett tanulni, örökös volt a veszekedés a hely miatt. Most, hogy a kis német diák s még egy öreg bajor elmentek a szobából, a fennmaradt két helyet osztották szét egymás között. Nem volt olyan köny- nyű feladat a szélességben alig egy fél méter helyet negyvenkét ember között igazságosan felosztani. Ezért hát érthető volt az örökös veszekedés, amelyet citerák, mandolinok, kopácsolások és fűrészelések hangja sem tudott elnyomta. Von Bergen is ebben a szobában lakott. Csellót rendeltem nála, amelyet a német szobrász eredeti módon készített el. A cselló teste háromszögű volt, s nyakát egy darab fából faragta ki, természetesen úgy, hogy a csiga helyett a kulcsokon ülve, orosz barátnője aktját mintázta meg. Zaj, lárma nem zavarta, nem érdekelte, összecsucsorodó ajakkal faragta az óriási mellbimbókat. Mikor elébe álltam, szinte álomból ébredő szemmel tekintett fel rám Azután szeretettel mutatta meg a miniatűr női alak minden báját. Oly szenvedéllyel szorította kezében a kis szobrot, hogy azt hittem, sohasem adja ál nekem ... Aránylag csendesebb szoba volt az 5-ös, ahol a magyarok nagy része lakott. Talán Soltész, Németh és Neufeld örökké oli'asó sziluettjei árasztották maguk körül a nyugalmat. Legtöbben különben ebből a szobából mentek el munkára vagy az idegenlégióba. A magyar fiúk: Stein Móricz, Schnitta, Koródy, Jakuts mindnyájan csendes foglalkozást űztek. Ha kártyáztak is, sohasem támadtak olyan veszekedések, mint a németeknél vagy a tiroliáknál. Esténként Soltésznál ültek össze e szoba magyarjai. Soltész a piszkos környezetből valóságos kis „otthont’’ varázsolt elő. Vigasztalta fogolytársait, lelket öntött beléjük, ha mód volt rá, kávéval, teával kínálta. Esténként, ha akadt magyar könyv, felolvasott. Ilyenkor a 6-osból nagy szerényen odahúzódott Müller bácsi is. Zöld kötényével végigtörölt a szalmazsákok során elhúzódó alacsony deszkapalánkon, és csendesen lekuporodott. A hallott magyar szavak, magyar történetek boldog ragyogással öntötték el arcát. Ebben az előszobában, a fa csigalépcső feljárata alá eső mélyedésben húzódott meg egy ideig szegény Bist- rán Demeter, amikor a tét vek ellepték, s ezért minden lakószobából kiközösítették. A „próféta” megadással tűrte sorsát. Tudta, hogy ezt is ellenségei küldik rá, s bizony ebben a pillanatban „grád”-jai oly halványan működtek, hogy még ilyen kis nyavalyát sem tudott elhárítani magától. Magános vackában egy ideig bölcs megnyugvással húzódott meg, de amikor tapasztalnia kellett, hogy esős időben egyesek kisebb szükségleteik elvégzésére nem mennek ki legalábbis a bástyaudvarra, hanem a sötét szobában az ő vacka felé járnak, s fekhelyére, sőt ő magára is illetlenkednek, komor elhatározásra szánta! el magát. Egy reggel forró fürdőt vett a pince hordóiban, azután kölcsönkért, elviselt holmikból tetőtől talpig átöltözött. Régi ruhaneműit elkeseredett kézmozdulattal bedobta a kemencébe, ahol a fürdő számára a víz melegedett. A ietvek ezúttal a ruhával együtt végleg elpusztultak, s Demeter próféta ismét elfoglalhatta rendes, polgári helyét a 6-osban. A 6-osban egyébként életünk rendje ment minden különös változás nélkül a maga útján. Sarkadi bácsinak, a kis Feldenczernek és a három eltűnt galíciai zsidónak helyét lakótársaim is hamar elosztották. A szoba zsúfoltságán azonban az öt megüresedett hely alig változtatott. Egész nap az alblakmelyedésben. ültem és. olvastam. Az elzártság hónapjai néha teljesen beleveszítettek a • Készlet a Fekete kolostor című regényből könyvek által felidézett képzeleti világba vagy saját álmodozásaimba. (...) Nem tudom, nem merülök-e el teljesen a valóságos életemtől menekülő képzelődésekben, ha nem jönnek levelek hazulról, amelyek kedvesen, buzdítón eszmélteitek helyzetemre, és a kiszabadulás reményét festették elém. Különösen szép, meleg hangú, franciául írt levelet kaptam Laczkó Géza feleségétől. Ebben az időben kezdte meg leveleimnek közvetítését hazulra egy Svájcban élő magyar asszony is, aki a háború első hónapjaiban lányával együtt internálva volt Perigueux-ben. Lányának levelei a későbbi időben nagy örömet szereztek, Jött néha Ferenczi Sáritól is egy-egy levél. Sűrűbben írt König György. Apámtól is érkezeit majd minden héten beszámolás családunkról... Ezek a levelek élesztették és táplálták bennem a valóságos élethez való ragaszkodást, és egy messzi országot festettek elém, ahol minden a boldogság aranyfényében fürdött. Érdemes volt tűrni, szenvedni, mindent elviselni, csakhogy egyszer ebbe az országba ismét visszakerüljek. Általános nagy örömet keltett köztünk két hatalmas Vöröskereszt-láda, amely svájci közvetítéssel 'Budapestről érkezett címünkre. Ez a küldemény bizonyította, hogy a kis Feldenczer hazajuttatta levelünket, amelyben a budapesti Vöröskeresztnek lefestettük helyzetünket. A ládából pompás, meleg ruhadarabok, csizmák, trikók és fehérneműk kerüllek elő. A fogolytábor minden szűköllzö- döjének jutott belőle. Mellékelve, volt még két liter rum is. A küldött szivaroknak és cigarettáknak csak hűlt helye maradt... A Magyar Vöröskereszt adománya volt az első, amely hozzánk érkezett, s gazdagságával felülmúlt minden más küldeményt, amely azután jött. Karácsony hetében engem még külön nagy öröm is ért. Finály Gábor, annak a budapesti gimnáziumnak igazgatója, ahol tanárkodtam, az első pillanattól fogva legmelegebb érdeklődéssel és nemes fáradozással járt el félbeszakadt otthoni ügyeimben. Megtalálta módját, hogyan küldjön pénzt. Hosszú, mindenről beszámoló levelekben fenntartotta bennem a reménykedést és az erkölcsi kitartást. Valószínűleg az ő biztatására volt tanítványaim és iskolám volt növendékei nagyobb összeget ■gyűjtöttek, és azt elküldték, hogy a karácsonyi ünnepek alatt saját belátásom szerint használjam fel magyar fogolytársaim segélyezésére. A pénzösszeg idejében megérkezett. Akkora volt, hogy nemcsak közös karácsonyi vacsorára telt belőle, hanem kisebb ajándékokat is vehettem fogolytársaimnak. Az ajándékok megvásárlására ki kellett mennem a kis szigeti városkába. Guillaume őrmestertől kértem erre enge- delmet. Az őrmester beleegyezett a dologba. Napokig készültem a kimenetelre, s az utolsó éjszaka olyan izgalomban voltam, hogy le sem hunytam a szememet. A szenteste napján délelőtt tíz órakor jelentkeztem a kapu előtt az őrségnél. Fekete szakállas, öregedő breton katonát adtak mellém. A „poilu" szuronyát belecsattin- totta puskájába, s már éppen vállára akarta tenni, amikor Georges káplár, az őrmester mindenható szárnysegéde, hozzálépett: — öregem, csak nem a frontra készülsz? — szólt, a mogorva katonára. — Ez az ember még járni sem tud facipőben, nemhogy megugranék tőled. Így megesett vele, a szabadelvű és kedélyes Georges ............-...................... -■«—............................................................ Ja n Speckaert: Angyali üdvözlet (1577 körül) káplár jóvoltából, hogy francia fogság alatt egyetlenegyszer szuronyos puska nélkül kísért végig az utcán a katona. Átmentünk az árkon átvetett fahídon, s kikanyarodtunk az országúira. A toronyóra tízet kongatott. Szemem előtt minden lágy, színes ködbe burkolódzott. Azt hittem, álomban járok. Olyan kedves, jelentőséges és érdekes volt minden (...) A bazár, ahová igyekszem, szemben van Madame Mignale szállójával. Ez a szelíd, mosolygós szemű, idősebb asszony vezeti nálunk a kantint, amióta férjének is be kellett vonulnia. Most kissé meghajlotton áll a szálloda kapujában, és szomorúan rám mosolyog. Ö tudja, mit jelent nekem ez a a séta. Ebben az ellenséges világban egyetlen, aki megért, védelmez, és együtt érez velem. Nekem úgy tűnik fel, mintha nem is élőlény volna, hanem talán megtestesülés. Mosolya olyan, mint meghalt anyámé, aki a messzi, éteri világból néz le fájdalmas életr utakon járó fiára (...) Az asztalfőn ült Müller úr. Keménygaüér, fekete nyakkendő, fekete kabát és csíkos szürke nadrág volt rajta. Olyan feszesen tartotta magát ünnepi öltözetében, mintha ruhájába belevasalták volna. Az öltözet ünepélyes- ségé különben nemcsak őt, hanem a többieket is egészen átváltoztatta. Eleinte furcsán, szinte idegenül néztük egymásban hajdani társadalmi lényünk feltámadt kísérteiéit. Fenyvesi rákvörös volt egész este a magas keménygallértól, amelyet Perigueux óta nem hordott. Neufeld tanártársamnak majdnem be akartam mutatkozni, amikor sötétkék ruhájában, frissen kiborotválva megjelent. A tökéletes előkelőséget a pesti ügyvéd távozása után most egyedül Dudás, az aviatikus képviselte. Hatalmas utazóládájának egyik legpompásabb remekművét vette-fel erre az alkalomra, amely magából hódító parfümillatot lehelt. Soltész és Németh Andor is újra olyanok lettek, mint amikor először találkoztunk az osztrák—magyar konzulátus előtt a mozgósítás izgalmas napjaiban. Céak önmaguknak árnyékává lettek, Lefogytak, arcuk sápadttá vált, szemük kidülledt az esős hónapok elzártsága alatt. Megváltozott lényükön át nézve, milyen messzire tolódtak már emlékezetemben a háború első, párizsi napjai! (...) Éjfél felé jár az idő, mikor a szobánkhoz vezető fa- csigalépcsön sűrű, szabályos lépések koppannak meg. Az őrség jön vissza. Vajon kit keresnek? Mindenki ijedten ül fel fekvőhelyén. Rendszerint éjszaka szokták azokat elvinni, akiket fegyelmi okból más fogolytáborba deportálnak. Most az 5-ősben vannak. Ajtónk alatt a rés kivilágosodik .., Most mihozzánk nyitnak be. A kézilámpák fény sáv ja kettészeli a sötétséget. Mindnyájan visszabújunk a szalmazsákra, s úgy teszünk, mintha aludnánk. Erélyes, rideg hang nevemen szólít. Riadtan ülök fel s ebben a pillanatban, amikor nem tudhatom, milyen végzetes döntést közölnek velem sorsom felől, még komódiázni is van kedvem: szememet dörzsölöm, és értelmetlenül bámulok a katonákra, mintha aludtam volna. — Öltözködjék fel, s jöjjön o sergeant-hoz — hangzott a parancs. * Dideregve, remegő kézzel kapom magamra holmimat. Hová visznek ebben a fagyos, hideg éjszakában? A szalmazsák, amelyen feküdtem, a kékesen világító ablak, az egész, fülledt levegőjű szoba egyszerre kedves és marasztaló lesz ... A katonák közrevesznek, s megindulunk. Az ajtó nyikorogva csukódik be utánunk. Az őrmester egyik épen maradt bástyaszobában lakott. Átszeljük a sötét udvart és a kis lépcsőn, amely hozzá vezet, már magam mászom fel. A katonák alul maradnak. Benyitok. Guillaume sergeant barna trikóban, piros nadrágban, a jól fütött kis szoba közepém áll, és mosolyogva néz rám. A kandalló tüze fölött kék edényben illatos bor fő, amely előtt Georges térdepel. O, itt baj nem lehet! Az aggodalom, a bizonytalanságtól való félelem egy pillanat alatt leválik rólam, és olyan könnyen érzem magam, mintha súlyos terhet raktam volna le. Guillaume közel lép hozzám, vállamra teszi kezét, s kedves, lágy hangon mondja: — Maga ajándékot vett szegény fogolytársainak. Lássa, ez tetszik nekem. Egyszerű pékmester vagyok, sok gyermekem van. Tudom, mi az a Jézus, tudom, mi az a szeretet. Életemben sohasem bántottam senkit, és ki- küldhetnek százszor is a frontra, mégsem fogok senkit sem megölni... Ezt alcartam magának mondani, és most igyunk egy pohár bort a szent, a boldog karácsonyestére!... Georges tölt, koccintunk, és szűrésűivé ízleljük az édes, forró italt. Több mint egy órát tartózkodom náluk. Közben sok mindent megtudok az elejtett vagy félig elmondott szavakból. Ünnepek után nagy változások lesznek. Guillaume-ot és Georges-t elküldik. Űj őrmester jön, aki egyszersmind az adminisztrációhoz is ért. Szigorú rendszabályokat fognak életbeléptetni, de rendbehozzák az udvart. Kéthetenként egyszer katonai kíséret mellett séták lesznek. Megállapítják a levelezések rendjét is. Guillaume megmondja véleményét: ■— Szóval tilalomfákat állítanak erre a szemétdombra: ez szabad, ez nem szabad!... Mintha ezzel segítenének valamit. Én legalább nem piszkáltam magukat. Nem volt semmi. Sár volt, piszok volt, de legalább itt belül a várban nem ült senki a maguk nyakán. Nem igaz? ... Az őrmester szavaiból jövünknek szomorú távlata nyílik... Kezet rázva, melegen búcsúzik tőlem. Azt mondja, többet aligha látjuk egymást. Övele pedig mi lesz? ..." ■ Két rövid karját élénkén a levegőbe csapja: ki tudja... Arcán ott borong a frontra való küldés réme ... Az is történt vele. A fényképért, amelyen a két német tanárral és diákokkal levétette magát, megbüntették, és a frontra küldték. Később megtudtuk, hogy mindjárt az első napokban elesett. Katonáit rohamra vezette, de maga nem nyúlt fegyveréhez, s úgy esett el, hogy a kezében szorongatott pisztolyból egy golyó sem hiányzott.
