Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
NÁDUDVARI ANNA Joákim, a pásztor „E mód akkor sensatiót csinált*’ Aszód, a karácsonyfa bölcsője Nem tudott aludni. Napok óta furcsa izgalom kerítette hatalmába. El-el- szorult a torka, ki-kihagyott a lélegzete. Arra gondolt, ez már a vég, az életének vége, azt jelenti, hamarosan meg kell halnia. Ugyanakkor, eme gondolattal szemben, munkált benne valami kemény bizonyosság: nem, ő nem halhat meg. Még nem. Az nem lehet, hogy csak azért született erre a világra, amennyit eddig megélt. Még fog vele valami történni, méghozzá nem is kicsi dolog. Éjszaka, az egy-egy kis könnyű álom után, amely mégis meglepte, az éberség óráiban nézte a magas eget. Nézte annak bársonyfeketeségét, a kigyú- ló, s elhunyó csillagokat, hogy bárha megadnák a választ: mit várhat? Mit .6, Joákim, aki ennél tovább nem is mondhatja a nevét, hiszen nem tudja, kinek a fia. Még azt se, kinek a törzséből származik. Ogy lelték öt, a mezőn, a pusztán. Nem hagyták, hogy ott elpusztuljon, akik megtalálták, a falujukba vitték. Aztán ahogy nőtt, egyre nagyocskább lett, egyre kevésbé törődött vele a falu népe. Nem volt ő kedves, mosolygós gyerek, nem tudott szót szóra szépen rakni, hát nem nagyon kedvelték. Ehhez a házhoz húzódott, amahhoz, éjszakára megvackolt magának a fal tövében, ami kis ételt odalöktek neki, azt elfogyasztotta, amikor tapasztalta, hogy már semmit se löknek, hogy már elegük van belőle, odébbállt. Nagy szerencsének tarthatta, hogy felfogadták pásztornak. Erős, vállas ifjú lett, a nézése pedig kemény, szilaj, a gazda, aki kiválasztotta, úgy okoskodott: ez aztán nem ijed meg sem rablótól, sem ragadozó állattól, nem hagyja prédának a jószágot. Pedig nem annyira a vakmerősége, hanem az- fizöttsége ült ki a tekintetébe, de azért derekasan helytállt a nyáj mellett. Megbecsülte magát, hiszen százszor jobb lett az élete, mint annak előtte. Volt helye, teendője, étele, ruhája. Ügy számított, meg is házasodik. De abból mégse lett semmi. Nem tetszett-e a lányoknak, vagy nem járt eléggé utánuk, ki tudja már? Már nem bánta, hogy megmaradt magában, elvolt ő magányosan. A juhokkal. Szerette a juhot, a kisbáránykát, a jerkét, a kost, az anyát, mindet. Azok hozzásimultak, megnyalták a kezét, s olyan hűségesen nézték, hogy néha kis híján elsírta magát. ö a saját kedvéért le nem vágott egyet se közülük, ha pedig — a gazda utasítására — áldozatot kellett belőlük bemutatnia, még utólag is, hosszú napokig sajgott a szíve. De most az idejére sem emlékezett, olyan régen mutatott már be áldozatot, ezért sem értette a nyugtalanságát. A szabad levegő volt körülötte, amelyet szeretett, a magas ég felette, amelyet szeretett, a juhok mellette, melyeket szeretett — mi lehetett a baj? Mégiscsak meg kell halnia? Az Isten színe elé járulnia és számot adnia ... Megérti-e majd vajon az Isten? Nemigen járt ő templomba. Messze is volt, meg észrevette, elhúzódnak mellőle az emberek, a fennhé- jázóbbja még fintorog is, hogy büdös, birkaszagú. Azért is lenézték, hogy szombaton is dolgozik, de hát mit tehetett volna, ha éppen szombaton ellett egy juh. nem hagyhatta magára. Hát jobb volt neki a pusztán. Itt is betelhetett az Isten imádatával. Itt be sem kellett előtte fednie a fejét, sem lesütnie a szemét, miként a templomban, hanem felemelhette a tekintetét, kémlelve a fellegeket. Susogott az éjszaka. Ágak pattantak, homok zizzent, bogár percegett. Egyszer meg mintha azt hallotta volna: kelj fel! Fülelt, hallja-e ismét, de csak a szíve dobogott. Aztán hirtelen olyan sebesen kezdett verni, fel kellett fektéből ugrania. Zúgás támadt, és ahogy az elmúlt, azt hallotta: gyere! Ezt a szót már tisztán ki vehette, és nagyon megijedt. Futván futott azokhoz, akik a közelében legeltettek, hogy felkeltse őket. Hunyorogtak, de csodálkozására egyik sem volt haragos. Inkább mintha várták volna. Miért várhatták őt any- nyira, hogy azt se bánták, ha a legédesebb álmukból veri fel őket? — A Megváltó megszületett — mondta. Nyugodt volt most, érezte, hogy igazat beszél. — Gyertek, keressük fel. és hódoljunk neki! Vigyünk ajándékot!.,. — így folytatta. Szó nélkül és gyorsan mind szedelőzködtek. ö figyelt mindenfelé, fülelt, hogy merről hallja: gyere! Fényes szárny csapott bele a sötétségbe, nyelt egy nagyot, reszketett, habozott, hogy merje-e követni. de úrrá lett a reszketősén. Csodával és titokkal van teli ez az éjszaka. gondolta, csoda és titok: a Megváltó megszületett. Aztán már nem tévesztette el maga elől a fényességet, s újra és újra hallotta a hangot: gyere! ö. Joákim, akinek sose volt hajléka, a közeli városban egy hajlékhoz vezette társait. Ö, nem volt az palota, még csak jó! zárható, körülkerített ház sem, hanem egy istálló, melynek ajtaját a szél is belöki. Immár egy csöppet sem félt. Ha eddig még nem lett volna bizonyos, most megbizonyosodhatott, mert egy újszülött gyermek volt bent. Egy gyermek ... Mindnyájan közel léptek a bent talált családhoz. Átadták nekik a juhokat, melyeket hoztak, mert ők azt hozhattak, de most nem áldozatul, mint máskor, máshová, hogy ott elmes- sék a torkuk, hanem hogy éljenek e gyermek mellett. Az asszony a nevét kérdezte. Mikor a válaszból megtudta: Joákim — mosolygott, mosolyogva mondta, hogy az ő apját is éppen így hívták. Ránevetett a gyermek is, és Joákim belenézett a szemébe. A gyermek érintését érezte a kezén, és eleredt a könnye, mert 6, mióta élt, mindig egyedül volt, és most tudta, ezentúl sose lesz egyedül. Odakint susogott még az éjszaka, még hosszan susogott, mert ez az év leghosszabb éjszakája volt. Hosszú lejtő vezeti a Budapest felől érkező autóst a bagi Détári tető oldalából Aszódra. A városka arcát innen a Podmaniczky- kastélyegyüttes határozza meg. Ahogy a szem a léleK tükre, úgy őrzik az öreg falak Aszód történetét az 1700-as évek elejétől. Ezt a fordulatos regényt azonban nem könnyű elolvasni. Nincs ráírva a barokk épületekre az sem. hogy itt volt a magyarországi bölcsője a karácsonyfának. Költői áhítattal Sokan foglalkoznak Aszód múltjával, annak közkincs- csé tételével. Detre János evangélikus lelkész is közéjük tartozik. A múlt évben jelent meg Az aszódi evangélikus leánynevelő története című kötete a Galga menti műhely sorozat negyedik számaként. Jól ismeri a Podmaniczky család történetét, ezért fordultam hozzá, amikor elhatároztam. olvasóinkat a karácsonyfa hazai történetének egy szeletével lepem meg. Annyit tudtam, hogy Podmaniczky Frigyes — akit mai szóhasználattal Budapest főépítészének nevezhetnénk — Egy régi gavallér emlékei című könyvében emlékezett meg arról, hogy a karácsonyfát édesanyja honosította meg hazánkban. — Frigyes édesapja, Podmaniczky Károly kétszer nősült — meséli Detre János. — Az első felesége 1311-ben gyermekágyi lázban meghalt. Ezután vette feleségül Nosticz Jänken- dorf Elizát, akinek édesapja Németország akkori legismertebb költője, egyben szász királyi miniszter volt. Ebből a házasságból több gyermek született. Júlia Jósika Miklós felesége lett. Itt kötöttek házasságot az evangélikus templomunkban. Eliza, Ármin és Mária voltak. Frigyes további testvérei. Podmaniczky Frigyes említett könyvében így írt: „Édesanyám sokat örökölt atyjának költői kedélyéből s a vallás külső szertartásait is bizonyos költői áhítattal végezte. Különös a mód, mellyel a karácsonyi ünnepeket és a szilveszterestet megünnepeltük, marad előttem feledhetetlen. Szíwilágunk e napokban a nemes eszmék egész légióival gazdagodott meg, s a családi élet poézi- se felmagasztosult szemeink előtt.” Csizmát varratott — Németországban a XVII. században karácsonykor zöld ágakat vittek be az emberek a házukba az élet és a remény jelképeként. Később ezeket már díszítették is, mondván, gyümölcs kell a fára. mert az akkor értékes, ha terem. Ezt a szokást hozta magával az evangélikus szász asszony Aszódra — folytatta a lelkész. — Kezdetben valószínűleg elég puritánul ünnepelhették a karácsonyt. A díszeket maguk készítették — a gyeré- kek bevonásával — papírból. A díszítésben a kicsik már nem vettek részt. Izgalommal várták az estét, melyet 2-3 órás étkezés előzött meg. De nemcsak az, hanem a cselédek megajándékozása is. Podmaniczky Károly azzal a bejelentéssel üdvözölte őket, hogy számít rájuk a következő esztendőben is. Ezt követte a család ünnepe. Üdvözülés Ipoly tölgyesen Máté apostol, amikor — a Bibliában lejegyzett sorok tanúsága szerint — az utolsó ítélet eljöveteléről tanítja az embereket, azt hangsúlyozza: nem azt fogja kérdezni az Úr az eléje járulóktól, mennyire éltek földi életükben vallásos életet, hanem arra lesz elsősorban kíváncsi: adtak-e enni az éhezőnek, Inni a szomjúhozónak, befogadták-e a jövevényt, felruházták-e a mezítelent, illetve hogy meglátogatták-e egymást, ha valamelyikük beteg volt. A keresztény ember számára a testi-lelki megpróbáltatások elviselése, enyhítése, a rászoruló embertársaink segítése, ápolása az üdvözüléshez vezető lehetséges út. Természetesen csak az tud ezen a kövekkel kirakott, nehezen járható földi ösvényen egyenes derékkal, s a vállalt feladattól egy pillanatra sem megbotolva végigmenni, aki maga is hiszi Isten tanításait. Ezért igaz már önmagában is Máté evangélista gondolata. Ipolytölgyesen, ahol évek óta halmozottan hátrányos helyzetű, testi és szellemi fogyatékos gyermekeket gondoznak az Isteni Szeretet Leányai közösség tagjai, nemcsak az üdvözülés felé vezető utat járják akadálytalanul a szolgálatot vállalók, de hitvallásuknak megfelelően szeretetben és imádsággal teljes életben is részesítik Isten elesett gyermekeit. 1986-ban, az induláskor Szakos Gyula püspök azt kötötte az ott dolgozók lelkére: törekedjetek a szeretetre! Az ajánlás napi parancs lett Ipolytölgyesen. Emellett türelemmel viselt sors, az imádsággal kísért fáradhatatlan mindennapi küzdelem hoz újabb és újabb eredményeket. Isten segítő kegyelmének jóvoltából ma már csaknem száz gyermek élete, a velük való foglalatosság vezeti a nővéreket, s a világi gondozókat az üdvözülés felé. Maliár Éva (Vimola Károly felvétele) Az volt a szokás, hogy mindenki kapott egy fenyőt. A - -erekek ráismertek a sajátjukra, hiszen azokra az általuk készített díszeket tették, s ott voltak az ajándékok, melyeket élőre kellett kérniük. Időben megfogalmazták, hogy mit szeretnének kapni. Édesapjuk gondosan áttanulmányozta leveleiket, s aki nem a korának megfelelő. a szellemi fejlődését segítő ajándékot kért. annak visszaadta a „listát”, hogy javítsa ki. Később, amikor a család inkább Pesten tartózkodott, az Aszódon maradók egyetlen nagy fát állítottak fél a kastély udvarában. Továbbra is megajándékozták a cselédeket, majd a szegényeket is. A múlt század utolsó évtizedében a hajadon Podmaniczky Ilona számára az iskolások voltak a családtagok. Karácsonyra meghívott 80-90 tanulót, s iskolaszerekkel ajándékozta meg őket. A tanítóktól kapott névsor alapján csizmát varratott, ruhát készítettéit a legelesettebb gyerekeknek. Ehhez csatlakoztak a leány- nevelősök is. Novemberben, decemberben a gyakorlati foglalkozásokon, amikor a szabást-varróst, kézimun- kázást tanulták, az iskolások ruházatút készítették. Ez is hozzájárult évente négy-öt gyermek felöltöztetéséhez. Leíejezell fák Detre János még beszélhetett olyan idős emberrel, aki Podmaniczky Ilona kezéből vette át egykor az ajándékot, s azt is meg tudta mulatni, hol állt a fa. Őriz olyan ősi fenyőfadíszt. amit papír és búzaszál felhasználásával, cérnával összekötözve készítettek. A karácsonyfa-állítás csak lassan terjedt el. A két világháború között a polgári családokban vált általánossá. A földművelő családokban Aszódon sem találjuk meg ezt a szokást akkor még, pedig ez a település volt a bölcsője. „E mód akkor sensatiót csinált" — írta Podmaniczky Frigyes, s ma a karácsonyfa elmaradhatatlan dísze az esztendő legszebb napjának. Ma már bizonyos túlzás is érezhető az ajándékozásban, s vibráló színes villanyégők léptek a a gyertyák helyébe. Sóiran mégis elhelyeznek legalább egy „igazi” gyertyát a fán, mert ez emlékeztet az idő múlására, ahogyan fogy a kanóc és a faggyú. Sajnos látóik a fenyőfához való jutás szomorú következményét, a lefejezett fákat parkokban, templomkertekben, erdőkben. Pedig a nagy szükségben megtenné egy fenyőág is! Balázs Gusztáv
