Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
Egyre kevesebben vagyunk már, fogatlan vénemberek, ráncos képű öregasszonyok, akik még megéltük mind a német, mind a szovjet megszállást, amit — urambocsá! — „felszabadításnak” kellett neveznünk. Igaz, ezt a meghatározást a moszkoviták és a „magyar” történészeink sulykolták belénk, majd akik jól is akarlak élni, s így lett számuk 800 ezer fő. Ez az évszázad kegyetlen volt hozzánk magyarokhoz. Kezdődött a múlt század utolsó éveivel, folytatódott ennek a századnak elején, majd az első világháború emberveszteségei, Trianon, majd a II. világháború következményei, utána 1956 az ázsiai megszállással és mindennek a következményeivel. Az én becslésem szerint legalább ötmillió magyar ember élete veszett el. Csupán az elmúlt 50 évről hogy számol be történelmünk, és itt történészeinkre gondolok. Bizony mondom, hogy elgondolkoztam azon, hogy az elmúlt ezer évünkben milyenek is voltak történészeink. Bízom benne, hogy nem mind Korom Mihályok, hogy másokat ne említsek. (Szerencsénk, hogy születnek új történészek is.) Nem mondhatom, hogy ne lettem volna szerencsés. 1944. március 19-én, amikor a nácik, Hitler katonái bemasíroztak, éppen Kassán voltam. Ügy volt, hogy hétfőn reggel indulok vissza, de bevallom, nem mertem. Sem én a németekért, sem a németek értem nem lelkesedtek. Tudtam, hogy rajta vagyok a listájukon, és a Kis Újság szerkesztőségében vagy albérleti szobámban keresni fognak. Hála Istennek, megúsztam. Az utolsó vonattal, március 21-én sikerült átmennem a Tiszán. Talán tíz napig voltam otthon, amikor székhelyemet Dessewffy Gyula királytelki birtokára tettem át. Onnan jártam elsősorban a tiszántúli falvakba, kerestem fel a Kisgazdapártnak azokat az elnökeit, akiket megbízhatóságukról is ismertem. Készítgettem őket a szovjet megszállásra, s főleg, hogy dugjanak el élelmet. Egyik június végi napon üzenetet kaptam Dessewffy- től, hogy egyik kibombázott barátjának két gyermekét egy nevelőnővel, Ieküld Királytelek pusztára. Főintézőjét megkérte, hogy lakást, élelmet biztosítson az érkezőknek. Pár nap múlva megérkezett egy kis tehertaxi három bőrönddel, két gyermekkel és egy kísérő nővel. A sofőr, amint megtudtam Schiffer Pál volt, a bőriparosok egyik főatyamestere. (Később kiderült, az egyik kisfiú a 4-5 éves Palkó saját fia volt. Majd azt is megtudtam, hogy Schiffer Pál illegalitásban van, mert a németek keresik. A másik gyereket Simonovits Jánoskának hívták, hasonló korú. Édesapja 1945 után hosszabb ideig egészségügyi miniszter volt. A kísérő nő V. Anna nem nevelőnő volt, hanem szakszervezeti aktivista, aki a Népszava 1942-es karácsonyi számából egyedül tízezer példányt adott el.) Alig telt el két hét, nem láttam biztonságban a „vendégeket”, mivel zsidók voltak. Egyik este bejelentés nélkül vonatra tettem őket, s elküldtem Bárándra édesanyámhoz mindhármójukat. Mondanom sem kell, azon a hajnalon mikor megérkeztek, nagy meglepetést okoztak édesanyámnak. Innen két hét múlva továbbvittem őket Egerbe, ahol Schiffer Palkó édesanyja, aki maga is illegalitásban volt, harmadik gyermekét szülte. Ezek után ismét visszamentem Király telekre. Természetes, hogy a BBC-t továbbra is hűségesen hallgattam. Később nemcsak én, hanem a tanyából velem együtt 5-6 ember is. Nehéz napok voltak ezek. Egyik nap például a miskolci pályaudvart bombázták az angolok. A másik alkalommal a tokaji hidakat érte találat, állította a moszkvai rádió. Nem volt igaz. Másik alkalommal híre jött a tanyába, hogy elbújtatott zsidókat fedezett fel a csendőrség. Majd július vége felé arról értesített édesanyám, SAS-behívőt kaptam, de ő azt utánam küldte Budapestre. Budapestről a behívót Királytelek-pusztára küldték, majd én ismét Bárándra. Ezután hazautaztam magam is Bárándra, és ott átvettem. (Előre megbeszélt formája volt ez a behívó utaztatásának.) Augusztus elején bevonultam Szolnokra. De ismét szerencsém volt, mert az a zászlóalj, ahova engem is beosztottak volna, érkezésem előtt elindult a frontra. Nekem ott és akkor már katonaruha sem jutott, csupán egy nemzetiszínű karszalag. Már láttam ilyet másokon is, és végképpen nem bántam, hogy így „öltöztem be”. Pár napi szédelgés után 15-20 társammal együtt teherautóval Tisza- roffra irányítottak bennünket. Valamennyien írnokok voltunk, akik a tiszai védővonalhoz SAS-behívóval hívtuk be az embereket. Fiatal már alig volt közöttük, inkább a 40-en túliak jöttek. Csodálatosan szép volt az ősz. Egyik nap a Tisza árterületi bokros részéből feltűnt egy raj. Valóságos kis erdővel volt sisakjuk feldíszítve, illetve így álcázták magukat. Érdeklődtek: nem láttunk-e oroszokat? Nem láttunk — válaszoltuk, mire elcsörtettek a sűrű füzes bokrai között. Október első vasárnapján, hosszú csillogó ökörnyálak úsztak a már kicsit ködös reggeli napfényben. Egy kocsi jött, és megállt a kompnál A kis ülésen először 3-4 kalapdobozt láttam felkötve, majd egy csinos nőt és egy öregedő alezredest. Menekültek a szovjet hadsereg elől. Azt hitték sikerül... FUTÓ DEZSŐ Elfelejtetted már?! 1911 MÁRCIUS - 1911 ŐSZE Egy hét múlva október 15-e, vasárnap volt. Az én kitelepített részlegemnek is utasítás szerint menekülnie kellett. Ahogy a parancs szólt, 22 órakor. Délután rádiót hallgattam, és valami nem tetszett. A későbbi híradásból tudtam meg, hogy Szálasiék átvették a hatalmat. Döntöttem, nem megyek alakulatommal. Éjszakánként már ágyúszó is hallatszott, és tudtam, a muszkák elől nem lehet elmenekülni. Tíz óra felé elbújtam, és 10 órakor a részlegem elindult a kompon. Mikor csend lett, bementem a háziasszonyomhoz. Vállalta, hogy ott maradhatok. Aztán elment aludni. Mikor felébredtem, háziasszonyom mondta, hogy a faluban egyetlen katona sem maradt. — Azt beszélik, hogy feljebb a Tiszán van egy csendőrkülönítmény. Hídfőállásban. Aznap még nem mertem nekivágni a Kunságnak. Háziasszonyomék telke mellett a szomszédok is Pestre mentek fel. Átléptem a kerítésen, hogy szemrevételezzem az üres telket. Volt a kertben egy üres szénatartó. Elhatároztam, hogy ások ott egy olyan 1,70 méter hosszú és olyan 80-90 cm. mély árkot, ha netán ágyúznák a falut, ebbe fekszem. Nekiláttam a munkának, már jól benne álltam az árokban, amikor a kihányt föld tetején két csizmaszárat vettem észre. Ügy tettem, mintha nem láttam volna, és felegyenesedtem.. — Jó napot — mondtam. S így folytattam: ásogatok, ásogatok ... — Hát maga mi járatban? — Én vónék a gazda... Mit mondhattam? Ha talán ágyúznak — úgy gondoltam —, hogy belefekszem ebben a gödörbe, s akkor talán nem találnak el... — Hát igen — mondta az én „szomszédom”, látva, hogy kikászálódom az árokból. Még kezét is nyújtotta. — Itt vagyok a szomszédban, hátha még ebédet is kapok. Lekezeltünk, és átvetettem magam a kerítésen. Mondom a háziasszonyomnak hogy jártam Megvigasztalt, úgy mondta rendes ember... De ebéd után már nem mentem át árkot ásni. Mondtam a gazdasszonvom- nak, hogy másnap, 17-én útra kelek, mert vár az édesanyám. Akkor mondtam meg, hogy Bárándra megyek. — Abbizony, jó messze van, még toronyiránt is. (Háziasszonyomról annyit, hogy horvát származású volt, a férje a tiszaroffi malomban írnok. Zsidó ember, akit még a nyáron elvittek.) Másnap reggel, ahogy elindultam Tiszagyenda felé, az útkeresztezésben három halottat láttam. Talán katona is volt köztük. Ahogy elhagytam a halottakat, furcsa sziszegő hangokra lettem figyelmes. Golyók fütyültek körülöttem. Embert sehol nem láttam. Ügy döntöttem, visszafordulok. De másnap ismét útra keltem. Háziasz- szonyomtól kapott zsákban jó kiló kenyérrel, fél kiló szalonnával és szál kolbásszal. Mentem az üres határban toronyiránt Kunhegyesnek. Egyszerre észrevettem, hogy megelevenedett a határ körülöttem. Jobbra-balra végeláthatatlan szovjet katonák léniája. A csatárláncban egy-egy baktató lovas, egy-egy messziről rozogának látszó teherautó, és katonák, katonák... Igen most fejlődtek fel a Tiszához. Én kissé fázósan mentem a földúton, nem szólt hozzám a fene sem. Már régen magam mögött hagytam a szovjet csatárláncot, s egyre az motoszkált a fejemben, hogy lehetséges, hogy ez a sze- dett-vedett katonaság maga előtt kergetheti a világ Ie- győzhetetlennek hitt hadseregét? Míg így magamban morfondírozok, szembe vágtat velem egy muszka lovas. Teljes vágtából cövekeltette le a lovát. Mondja a magáét, én hallgatom, de nem értem. Kézigránátok fityegnek övében, pisztoly az oldalán, nyakában dobtáras géppisztoly. Végre megértettem. Kabátot akart velem cserélni. Az én bőrkabátom béleletlen, az övé kutyaszőrrel bélelt volt. Az enyém folt nélküli, az övén kettő is volt. Ahogy bal kézzel felnyitottam a kabátomat, meglátta a karórámat. Szeme összeszűkült, és kiáltotta: Davaj csaszi . .. Odaadtam. Ezek után tovább vágtatott. Még magamhoz sem tértem, egy másik lovas vágtatott szembe vélem, ez meg sem állt, de lekapta fejemről a kucsmámat. Űjra vágtatott felém két lovas, akik látták, hogy mi történt. Kiabáltak az előbbinek, majd a levegőbe is lőttek, mire a magános lovas kucsmámat ledobta a földre. A két tiszt pedig — mert ez utóbbiak azok voltak — integettek, hogy menjek érte. Szinte repültem, de már nem tettem a fejemre, hanem a kabáton belül hónom alá szorítottam. — Lassan magamhoz tértem. És most már észrevettem a körülöttem levő tanyákat, kukoricatáblákat, az itt-ott zöldellő lucernát. A dűlőúttól, ahol mentem, mintegy 150 méterre állt egy tanya, mintha a sarkánál emberfejet pillantottam volna meg. Odamentem. A fej mellett ember is volt, a gazda. Köszöntem, ő is nekem. — Hunnét jött? — kérdezte. — Innét a Tiszától. Bevetettem a csodafegyvert —• mondtam. — Jól tette. Hová? — kérdezte. — Bárándon vár az édesanyám. — Sok édesanya várja most a fiát, férjét. De le kéne tán ülni... S leült a tanya ajtajának küszöbére. Miután takarosán összehajtogattam a bekecset, letettem mellé, ráültem. Egy darabig néztük a kunhegyest református templom tornyát, majd megindult köztünk a beszélgetés. — Ismerős nekem ez a bürkabát. Különösen hátul a főt ja. Pontosan ilyen fótos kabátja van a komámnak is Kunhegyesen túl, nem messze a falutól. Űtkaparó a koma ... — Könnyen lehet — mondtam. Ugyanis egy muszkától kaptam. Cserébe. Aztán elmondtam töviről hegyire a csere történetét, már nevetni is tudtunk rajta. A gazda meg mesélt nekem a frontról, amelyik már túlment rajtuk. Mondta, hogy Mezőtúr környékén nagy csata volt. De még nagyobb a Hortobágyon. De hát sok lúd disznót győz. Menekült a német... Karcag szélén van három csúnya nagy tank. Egyikből még tegnapelőtt is kinézett egy muszka. Igaz, halott Volt. Ott érte őket a halál. A németek ott jó fogást tettek. Egyszerre hármat. Mondtam a gazdának, hogy én most már megyek, mert rám sötétedik. Volt vagy 3 óra. De a gazda lebeszélt, jobb ha itt alszom és hajnalban megyünk tovább. Igazat adtam neki, így aztán enni kezdtünk. Mindketten a magunkét. Aztán bementünk a tanyaházba, pad- lós volt és rajta bőven szalma. Jó lesz, ha bekötjük a nadrág szárát, mert sok az egér. Űjra kimentünk, és mind a nadrágunk szárát, mind a kabátunk ujját bekötöttük. Már erősen sötétedett. Ennél gyorsabban csak én aludtam el. KARÚN BOYE Kívánság Kívánok termő életet és egykor jó halált, világunk ossza bőkezűn sok gondját és javát. Nem vágyom semmi nagyra már, csak arra, mit szemem felmért, feleljen pontosan ítéletem. Ha hosszú földi életem határkövéhez ér, én felmutassam azt, mi majd mindennél többet ér. Legyen, mi azt jelenti: Lét, és Értelem, Világ, mely Emberségünk sarkköve: a Tisztaság. E végtelen világ, a föld egy palástfű-levél, kagylós kelyhének bolyha közt csak harmat cseppje fér. E néma csepp hajszí ; rés nagy életünk szemén Bár méltó lennék látni! Jöjj, tisztíts meg, remény. Tarbay Ede fordítása Jacob Jordaens: A Szent Család Keresztelő Szent Jánossal, Erzsébettel és Zakariással, angyalok társaságában (1617 körül) BABITS MIHÁLY Karácsonyi ének Mért fekszel jászolban, ég királya! Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt. Bölcs bocik szájának langy fuvalma jobb tán mint csillag-ür szele volna? Jobb talán a puha széna-alom, mint a magas égi birodalom? Istálló párája, jobb az neked, mint gazdag nárdusok és kenetek? Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt: kezed csak bús anyád melléért nyúlt.., Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? s nem vélted rossznak a zord életet? te, kiről zengjük, hogy „megszületett”! Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkűnkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt.
