Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
s JELENÍTS ISTVÁN A megfeszített Krisztus-magyarság Különös karácsonyi vers Márai Sándor Mennyből az angyala: felidézi az ünnep járulékait, de csak azért, hogy elutasítsa, majdhogynem visszájákra fordítsa őket. A vers címe — egyúttal kezdősora — a közismert karácsonyi éneket idézi, de igazi mondanivalójának. hangulatának meghatározása szempontjából a címmel csaknem egyenrangú fontosságú a keltezés: New York, 1956. Az emigráns írót 1956 karácsonyán Magyarország sorsa foglalkoztatja. Nem tud zavartalanul elmerülni a betlehemi hangulatokban, ha Jézusra gondol, akkor is a magyarok jutnak eszébe. Márai Naplóját lapozgatva megismerhetjük a költemény születésének személyes hátterét. 1951-ben Itáliában hallgatta a rádiót: „Este a rádióban, egyik látványos otthoni per vádlottja, egy öreg pap. az »utolsó szó jogán« nyöszörögve mondja: »...és meg kell köszönnöm azt a jóságos eljárást, amelyben a kihallgatásom során részesültem ... Volt úgy, hogy a börtönben öt orvos is állott az ágyam mellett...« A bolsevisták embertelen butaságára semmi sem jellemzőbb mint az a tény, hogy ezt a kijelentést világgá sugározzák. De akik mindezt kitervelik, nem törődnek többé logikával. A terror mindig logikátlan, ez föltétele. E perek célja: fokozni a rémuralmat, hogy félelmet keltsenek. Lehetséges-e, hogy a terror fokozásával párhuzamosan a felsőfokra hajtják rendszerükkel szemben a gyűlöletet. s eljön egy pillanat, amikor a terror nem erősebb, mint a gyűlölet, amelyet kiváltott? S a karhatalom, amelyet a terror ilyenkor a kétségbeesés lázadásával szembeállít, villámgyorsan átbillen a lázadók oldalára?” De lapozzunk az 1956-os évre! Egy pontosabban nem keltezett, valószínűleg nyári bejegyzés: „Egy repülőgép lezuhant a New York-i part közelében, hetvennégyen meghaltak. Az újságok dicsérik a lezuhant gép rádiósát, aki mindvégig »nyugodtan« adott helyzetjelentést... Néha úgy érzem, minden, amit évek óta írok, ilyen nyugodt helyzetjelentés.” A Napló egyik következő jegyzete a június 28-i poznani felkelés hírére reflektál. Október 23-nál egyetlen mondat: „Isten malmai gyorsan őrölnek”. Aztán a nov. 7-i sorok következnek, ezekből megtudjuk, hogy a naplóíró Münchenbe repült, egyértelműen azért, hogy közelebb legyen Magyar- országhoz, közvetlenül találkozzék a menekülő magyarokkal. „Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők.” A bejegyzések kiszakított mondatokat idéznek a magyar menekültek beszámolóiból: az októberi napok emlékeit, a novemberi fordulat döbbenetét. Az író csak néhány szót vet közbe, ezekből egy-egy alak is elénk rajzolódik: „Egy másik menekült — mérnök — ezt mondja: »minden nyugati rádió, újság, aztán az államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk éveken át, hogy van nyugati szolidaritás«. Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja: »Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.« Ez a jegyzet november 22-én kelt. Az ismeretlen mérnök utolsó mondatát ismét idézi a december 4-i bejegyzés. Márai visszatért Amerikába, New Yorkban sétál, az öböl fölött meleg köd, ott hallja újra ezt a „nyugodt, csendes” mondatot. Karácsony előtt vagyunk, az 56-os évről ez a Napló utolsó sora. Maga a vers — első két szakaszában — felidézi a nyugati világ békés, gazdag karácsonyát. De az angyalnak, akit a költő arra biztat, hogy „az üszkös, fagyos Budapestre” látogasson el, nem erről az ünneplésről kell hírt adni. Inkább egy csodáról, amit a világ értetlenül, de ámul- va figyel. • -.tv.'/ . AT. •' • • . • > • •• \ • *■ • Leonardo da Vinci: Mária a Gyermekkel (1480.) Juhász Gyula versében, A tápai Krisztusban már azonosult az útszéli kereszt piéh-Krisztusa a magyar néppel: „ .. .egy a zivatar, / Mely őt paskolja. s a falut veri / És folyton buzgó öt szent sebei / Nem a magyarság sorsát hirdetik?” Márai versében is megtörténik ez az azonosulás. Karácsonyi idill helyett a golgota képe rajzolódik elénk. A karácsonyfa keresztfává alakul át, rajta megfeszített Krisztusként a magyarság. A költő attól sem riad vissza, hogy egészen drasztikus szavakkal idézze állapotát: „Mert ez nagyon furcsa karácsony / a magyar nép lóg most a fákon.” A csoda, amelyet az angyalnak Budapesten hirdetnie kell, nem az, hogy Jézus megszületett, hanem hogy — ha késve, ha hitetlenkedve is — a magyar októberre fölnéz a világ. Krisztus is akkor lett mindenkié, amikor „felemeltetett” a keresztre; a magyarság se hiába vérzik. „Mindig új élet lesz a vérből.” A hosszú költemény legsikerültebb vers- szaka az utolsó. Ebben mégiscsak feltűnik a karácsonyi kép („a gyermek, a szamár, a pásztor”), a születés misztériuma. De mintha ez a karácsony a nagypéntekre és a hús- vétra következnék, a kereszten kicsorduló vérből merítene igazolást. Krisztuséból meg a magyarokéból, akiknek váratlan, csodás nekikeseredése mindenki előtt igazolta, „milyen nagy dolog a Szabadság”. 1992. karácsony, idehaza, Magyarországon. Olvassuk Márai versét, az idősebbek emlékeiket idézik, az aranydiós karácsonyfák alatt, gyertyák, csillagszórók fényében énekelgető gyermekek egy kicsit idegenkedve kóstolgatják a régi vers fanyar, szokatlan sorait. Vajon egy múltba vesző történelmi pillanat emlékévé vált ez a költemény, vagy van maradandó jelentése is? Budapest most nem „üszkös és fagyos”, bárcsak hihetnénk, hogy soha többé nem is kell azzá lennie. A mi karácsonyunkból nem hiányzik a zizegő selyempapír. az ajándék, bár némi didergés vegyül belé. Ma is szükségünk van arra, hogy százszor tört reménnyel reménykedjünk a népek szolidaritásában. Talán arra is, hogy felelősnek érezzük magunkat nálunk szegényebb testvérek karácsonyáért, ünnepi reményeiért. Olyan jó volna, ha egyszer csakugyan perfektumba, befejezett múltba tehetnénk ezt a megfeszített Krisztus-magyarság metaforát! Michelangelo: Pietá (Mária-fej) De azért az a legsikerültebb, legtalányosabb utolsó versszak, talán az a leg- élőbb ma is! Jézus életének tündöklő fényei azért nem fakulnak jámbor klisévé, mert összevillannak személyes és történelmi létünk tapasztalataival, s kölcsönösen értelmezik egymást. Talán a karácsony titkaihoz valóban maradandóan hozzákapcsolódik az ötvenhatos októberre, novemberre szakadó fekete december, a „műk” hideglelős várakozása, a házkutatások izgalma. Talán a Mennyből az angyal — még néhány emberöltőn át — arra a harminc-egy- néhány évvel ezelőtti „csodára” is utalni fog, s így válik hitelessé. Hogy kiszólítson abból a „lelki semlegességből”, amellyel sem élni, sem ünnepelni nem lehet. MARÁI SÁNDOR Mennyből az angyal m Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Na beszélj nekik a világról. Ahol most gyertyafény világai. Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal. Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett — És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti. másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán. nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta. Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta. verte, szidta: Testét ette és vérét itta — Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer. Mert ö sem szól már, nem is vádol. Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, ördög hozta, vagy Angyal hozta — Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát. Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon. És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja. Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy szép nap azt mondta: „Elég volt”. Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik. Hebegve, mert végképp nem értik — Ök, akik örökségbe kapták —: Ilyen nagy dolog a Szabadság?... Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor — a gyermek, a szamár, a pásztor — Az alomban, a jászol mellett. Ha az Élet elevent ellett. A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát. Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik — mennyből az angyal. (New York, 1956.)
