Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

OLVASÓMNAK

ÁLDOTT, BÉKÉS KARÁCSONYI KÍVÁNUNK!

3. oldal:

Márai Sándor:

MENNYBŐL AZ ANGYAL

Jeleníts István:

A MEGFESZÍTETT KRISZTUS- MAGYARSÁG

4. oldal:

Repiszky Tamás: HÁROMSZOR ETTEK, EGYSZER LAKTAK JÓL

5. oldal:

Futó Dezső:

ELFELEJTETTED

MÁR?!

6. oldal:

Nádudvari Anna:

.1 OÁ KIM,

A PÁSZTOR Balázs Gusztáv: ASZOD,

A KARÁCSONYFA BÖLCSŐJE

7. oldal:

Fekete Gyula:

A SZERETETÉHSÉG ÜNNEPE

8. oldal:

Kuncz Aladár:

KARÁCSONYEST

NOIRMOUTIER-BEN

9. oldal:

Karinthy Frigyes: KARÁCSONYI SZÁM Szuhay Balázs: KARÁCSONY

10. oldal:

Gál Judit:

KARÁCSONYI REGE, HA VALÓRA VÁLNA

13. oldal:

Hardi Péter: TESTVÉREK, MENJÜNK BÁTRAN!

13. oldal:

Mikszáth Kálmán:

A T. HÁZBÓL Karel Capek:

A SEMMITTEVÉS DICSÉRETE Tóth Árpád: KARÁCSONYI EMLÉK

Remenyik Sándor: NÉMELY PESTI POÉTÁNAK

14. oldal: Benedek István:

ELEK APÓ,

A MAGYAR MESEMONDÓ

lG.oIdal:

Szilágyi Ferenc: BÉKESSÉG A BÉJÖVÖNEK

17. oldal:

Mailár Éva:

„AZ EGYHÁZ ANNYIRA EMBERARCÚ!"

39. oldal:

Kosa Csaba: CSUHITTOS

21. oldal:

Török Bálint:

A GYERMEK Lászlóffy Aladár: ERDÉLYI TÉL

23. oldal: Deregán Gábor:

A HAZASZERETET JELKÉPEI

25. oldal:

Fábián Gyula: KENYÉR

ÉS HALKONZERV 28., 29., és 39. oldal: OLVASÓINK ÍRTAK

XXXVI. ÉVFOLYAM, 303. SZÁM

Ára: 13,30 forint

1993. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK

Andrea Mantegna: Madonna a Gyermekkel (1506 előtt)

Boldog vagyok, s ez így van rendj én

P izony nem ez lesz életem legboldo- gabb karácsonya. Az talán az volt, amikor megkaptam ama szélmalmot, amelyet madzagon kellett magam után húzni, s ha mentünk, forogtak lapátjai. Ám, lehet, tévedek. Boldogabb lehetett a legelső, miikor is egyhetesen, és ilymódon öntudatlanul, hallgathattam a tábori lelkész, Leel-Ősy Albert tiszteletes úr szavait. Megkeresztelt. Elénekeltek egy zsoltárt, ami furcsán hathatott a szülőházban, Multeréknál, Untertauringenben, a Bodeni-tó mellett.

Így kezdődött. Félig-meddig, mint afféle karácsonyi csecsemő, ajándékba kaptam az életet. Becsülnöm kell, mert nem adatott könnyen. Szegény Anyám meg- küzdött érte abban a nehéz egy-két órában, amiben az ezredorvos, Dorsich Pista bácsi volt segítségére. Hála érte nekik, s mindazoknak, akik azóta is, de hányszor nyújtottak segítő kezet. Ha rájuk gondolok, mérhetetlen boldogság lesz rajtam úrrá.

Most is boldog vagyok, bár voltak szebb, s meghittebb ünnepeim, mint amelynek most állok a küszöbén. Voltak, de nem bánkódom értük. Azoknak úgy kellett lenniük, ennek meg így. Mindenbe, ami változtathatatlan, bele kell nyugodni. Belenyugodni, és örvendezni, örvendezni annak, ami szép, ami jó. Sok-sok ilyen van.

Fontosnak érzem ezt kimondani, hiszen környezetemben a panasz, a zokszó és a borúlátás ellepi mindazt, aminek csillogni, ragyogni kellene. Csak gondoljunk bele: panaszkodunk, de Magyarországon menekülttáborokban, műanyaggal borított hosszú Folyosók végeiben állítanak karácsonyfákat. Otthonuktól távol lévő édesanyák simogatják szipogó gyermekeik fejét, telve reménnyel, hogy majd jövőre... Marosvásárhelyi barátom reggel kétségekkel teli szívvel indult szüleihez. Vajon mire megjön a Jézuska, begördülhet-e a kis ház udvarára? Odalent lőnek, s vannak rettegő családok, vajon a Pista gyereket meg a Sanyit behívják-e? Belenőttek a korba. És északra is naponta alakul valami. Nem a legjobban ...

De én — persze gondok és bajok közepette — mégis boldog vagyok. Boldog, mert hiszem: a csillag igenis azt jelentette Betlehem fölött, hogy megváltó született. Figyelme kiterjed ránk, hitünket jutalmazza. Megnyugtat, és boldoggá tesz. Nehéz, embert próbáló órákban, napokban is. És ennél nem kell több. Csak az így megtalált harmónia feledtetheti a gondot, a bajt.

Sokan nem értik ezt. Sokak életét keserítik meg a mindennapok, amelyeken átrobognak, mint gyorsvonatok az apró állomásokon. Pedig mennyivel szebb a lehúzott ablakon kinézve látni, hogy egy öregember leszáll, lépeget a tájban. Ide jött. Idáig, mert itt él. Az öregember mozdulatai tudatják: érdemes volt egy percre megállni.

]\'Tint ahogy érdemes megállni mindig, ha látjuk: bogár mászkál a leánder virágján; amikor eleddig nem ismert vörösben áldozik a Nap; amikor kérőn néz ránk egy fátyolos tekintetű idős nő vagy pici gyermek totyog előttünk a járdán. Vagy csak egyszerűen leülni odahaza, kibámulni az ablakon, s fölidézni egy régi szép karácsonyt, egy jó beszélgetést. Nekem ez örömöt jelent és boldogságot. Hiszek Istenben, szeretem felebarátaimat.

Boldog vagyok! — ugye, ez így van rendjén, Édesanyám?

A VILÁG VILÁGOSSÁGA

x «Áuv^ lí" ( a.

• vcsíÁéC J OcCf a

„Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgőit; vessük cl azért a sötétségnek cselekedeteit, és ültözziik fel a világosságnak fegyvereit” (ítm. 13,12)

Hosszú ideig voltunk sötétségben. Erősen hoz- zászokott a szemünk. Egész nemzedékeket ítélt országnyi börtönre, társadalmi szinten szentesített, ideológiai alapokon legitimált fogságra a zsarnokság. Egész térségünk H. G. Wells Vakok országához lett hasonlatos. Mintha örökös téli napfogyatkozás szakadt volna ránk. Éjszakai életet éltünk. Tartós vakságba süllyedtünk. A hazugság sűrű sötétje gomolygott közöttünk. Látnunk sem volt szabad. Aki mégis látott, bambán és célszerűen szemet hunyt a sötétlő valóság felett.

És egyszerre, váratlanul, mint mikor „átölel az Isten”, vaksággal vert világunk vakító világosságra ébredt. Három évvel ezelőtt, akár a betlehemi pásztorok a rendkívüli fényességgel párosult karácsonyi örömhír hallatán, a visszanyert szabadság fényei és hangjai káprázatában megindultunk az ígéret földje felé. Karácsony csillagzata alatt — ad astra.

1989-ben egészen új helyzet támadt. „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett”. Sőt, azt hittük, hogy már múlhatatlanul meg is érkezett. Azonban didergő álmunkból alighogy felserkentünk, kis idő múltán következett a sivár lehango- lás. Hogy még mindig van, csend és hó és halál... Sötétség. Mint a teremtés kezdetén: a kietlen és puszta föld felett és a mélység színén sötétség honol.

Ez az állapot nem csupán kívülvaló körülmény. Nem csupán egy kárhoztatott rendszer ránk hagyományozott öröksége, továbbélő társadalmi viszonyai. Az is. De több annál.

Kívül, belül sötétség. Környezetünkben és általa meghatározott vagy azt meghatározó szemléletünkben, magatartásunkban egyaránt. Az új helyzetnek megfelelő magatartást próbálgatjuk, keressük. Nem megy. Az új tömlőn régi a folt. A nappal világosságát a „sötétség cselekedetei” hómá- lyosítják. Tovább vakoskodunk ■hajnali fényben, a pincebörtönök sötétjéhez szokott rabok módjára takarjuk el szemünket a sértő, hasító fény elöl.

Nagyon is benne rekedtiijik a múltban. Krisztus születése után is Krisztus előtti állapotok foglyai vagyunk. Lelkiállapotunk is krisztustalan. Mintha még nem jött volna el. Alig tudunk kibontakozni az álom, köd, bűn és sötétség fojtogató szorításából, mely fogva tart és determinál. Még nem telik ki tőlünk az Érkezőnek kijáró, méltó fogadtatás. Nem készültünk fel jövetelére. Közel két évezred után, mai világunkban sincs hely számára. „Az övéi közé jőve, és az övéi nem fogadták be öt.” „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt” — írja János evangéliuma.

Oly korban élünk, mikor még nem állt helyre az idő váltakozó rendje. A nappalok és éjszakák örökkévalóságot ígérő ritmusa és harmóniája felborult. Világosság és sötétség mocskosán egybemosódnak. Diogenész lámpása imbolyog kétes dél fokán, és „éjféli hajnal” parázslik lidércnyomásos napfordulóinkon.

önmagát és jövőjét keresi a Társadalom, az elvesztődön Ember. A múlt romjain, szinte Teremtés előtti sötétségben, a pusztai vándorlás újkori viszonyai között keresi a kiutat.

Előtte jár az Isten „fénynek oszlopában”, és az örök Teremtés rendjén ma is így szól: „Legyen világosság!” És testbe öltözteti a Világ Világosságát, és világnak adja Krisztusát, hogy útjain fé- nyeskedjék. és elvezesse az elveszettet, a tévelygőt, a kétségeskedöt, a „vak dióként dióba zárt” földet az Életre. Kezünkbe adja „a világosság fegyvereit”, hogy kivágjuk magunkat a Gondviselés és Kegyelem új ígéret földiéi felé ...

Nagyvárad, 1992. december 23.

(Tőkés László)

Vödrös Attila