Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
Rembrandt: A gyermek Jézus körülmetélése . Bizony a karácsonfát a gyermekek meglátták. Az apa ismerős székely- tői vette a piacon és csak hazaküldte. — Adja csak be a konyhába! A két gyermek éppen ott volt. (Janiká ötéves, Mancika négyéves.) Csak el- ámultak a nagy zsámoly- kalábú fenyőfán Azelőtt Jézuska hozta a karácson- fát, nem székelyember. Es- hát a karácsonfa ezelőtt tele volt gyertyácskával és csillogó ajándékkalAz anya meg is zavarodott. — Az idén előreküldték a fát — magyarázta a gyermekeknek —, és Jézuska majd itt rakja rá az ajándékokat. A gyermekek elfogadták ezt a magyarázatot. Az utóbbi hónapokban sok mindenféle szokatlan történt velők. S mamuka ráfordítja a kulcsot az ajtóra. Janika elszontyolodik. Manóival ő egymaga nem tud játszani. Egy óra múlva odamegy megint az ajtóhoz. És kiált: — Pistuka! — No? — hangzik bágyadtan belülről. — Soká fekszel még? — Nem tudom. — Ne feküdj sokáig. — Nem is. A beszélgetésnek mamuka vet véget: — Mit kiabálsz itt? Zavarod a szegény beteget! Mamuka igen haragos. És a szeme csupa könny. Délben megérkezik apuka. Professzor ő a gimnáziumban. Aki professzor, mindent tud. De itt olyasmi történt, amiben ő sem bizonyos, mert igen csóválja a fejét, és igen gondolkodik. Különösen Pistukának a távozása. Pistuka ikertestvére volt Janikának, és hát .már a mamuka keblén összeszoktak. El se lehetett képzelni, hogy valaha az életben elválnak. Egy órára se lehetett elképzelni, hogy elválnak. Az ősszel aztán mi történik: Pistuka egyszercsak hallgataggá válik. Se étel, se játék nem kell neki. Szédül a feje, és tüzes-meleg a homloka. A kezecskéje is. A házban orvos bácsi jelenik meg. Pistukát beviszik apukának a dolgozó szobájába. Ott le is fektetik. Vaságyacskát hoznak, abba fektetik. Janika aggodalmasan nézi és hallgatja, hogy mik történnek Pist.ukával? Csak Mancika játszik tovább: öltözteti a bábuját, mintha semmi se történt volna. Mikor az orvos bácsi eltávozik, Janika felnyullász- kodik a kilincshez: most már talán be lehet menni Pistukához? Anyuka azonban visszaparancsolja: — Mit akarsz? Látod, hogy fekszik. — Én is fekszek. S a beteg megszólal: — Hadd jöjjön be Janika. — Nem szabad! Délben megszólal Janika: — Pistuka nem eszik velünk? — Nem. — Mikor mehetek be Pistukához? — Majd ha meggyógyul. — Mikor gyógyul meg Pistuka? — Majd az orvos bácsi megmondja. Az orvos bácsi el is jár a házhoz. Kétszer is egy nap. Aztán háromszor is. Pistuka már nem felel, ha Janika kiált az ajtónál. Mamuka egyre többet sír. Egyszer aztán apuka is sír, és azt mondja: — Most már bejöhetsz Pistukához. Hát csuda azt látni: két igen nyúlánk gyertya ... Sok virág között kis ezüst koporsó... Kis ezüst koporsóban Pistuka. Az-e? A cseléd fölemeli Janikát. Hát csakugyan Pistuka. A szeme be van hunyva, és az arca igen fehér. — Pistuka — szólítja halkan a kis testvér. Pistuka azonban nem nyitja ki a szemét. És nagy a sírás a házban mindenfelé! szobában is, konyhában is. — Nincs többé testvérkéd! — sírja mamuka. Janika is sír, de hát reméli, hogy majdcsak történik valami, és Pistuka megint fölkel. Másnap azonban beszögezik Pistukát és elviszik. Szép hintán viszik, éneklések és beszédek között. Gödörbe bocsátják a temetőben. — Vess rá te is egy marok földet. Janika csak akkor látja, hogy igazán nem lesz többé testvérkéje. Sír és napokig sír. Játékra nincs kedve. — Kivel játsszon? Csak Pistukával lehet játszani, Pistuka meg nincs többé. Ha nem sír is, üldögél, mint a beteg madár. És semmi ajándék, semmi kedveskedés meg nem vigasztalja. — Mért halt meg? — kérdezi szomorúan, — mér halt meg? — Isten vette el. — Mér vette el az Isten? — Hogy angyalka legyen. — Hát akkor én is ... Mamuka sírva ragadja karjai közé: — Nem, te nem! Mindezek zavaros ügyek és gondolkodásra késztök. Janika naphosszat üldögél a zsámolyon, és bágyaatan néz maga elé, mint a lógófejű vének. Mégis az, hogy angyalka lett a testvérkéjéből, valamennyire megnyugtatja. Látta már a nyáron a csillagokat az égen. Akkor mondták neki, hogy azokon túl laknak az angyalok. Hát Pistuka is már ott lakik, és ő is angyal. És Janikának lassankint megtér az étvágya is, és játszik — amennyire lehet —, Mancikával. A karácsonfa tehát megérkezett volna egyelőre pőrén. Be is állították apukának a dolgozószobájába. De hát még karácson három alvás. Azalatt sokat tűnődhetnek, hogy milyen lesz majd a nagy karácsonfa? Milyen lesz, ha majd Jézuska megrakja ajándékokkal. Az már magában is örvendetes bizonyosság, hogy a fát elöreküdte. Az utóbbi hetekben nem egyszer történt, hogy mamuka kétségeskedett a karácsonfa megérkezésén. Mindig kétségeskedett. valahányszor játék közben megkülönböztek és Mancika panaszkodott. Hiába: Mancika a gyöngébb fél, és igen árulkodó természetű, és két oktávval feljebb rí, mint az ügy természete szerint ríhatna. Janika bele is zavarodik mindig a mente- getődzésbe: neki is két oktávval feljebb kellene mentegetődznie. de a túlságoskodást csak a hosszú hajú érti. Hát csak ennyit tud mondani: — Mancika kezdte ... Mamuka igen haragszik: — Nohát nem kaptok karácsonfát — mondja határozottan —, Jézuska csak a jó gyermekeknek hoz, tudhatjátok. A két gyermek elszontyolodik. Dehát hiába: vannak olyan percek, hogy teljesen megfeledkezik a gyarló ember a karácsonfa feltételeiről. Node hálistennek, Jézuska figyelmét mégis csak elkerülte valahogyan a sok rosszalkodás. Most már apuka se kétségeskedik. Sőt, délben meg is kérdezgeti: — Mii szeretnél, hogy hozzon a Jézuska. — Konyhát — mondja Manci. — Csákót és kardot — mondja megvidámultan Janika. — Képeskönyvet — mondja Manci. — Nekem is. Amelyikben oroszlán is van, olyat. — Az enyimbe páva legyen és trucc. Apuka rábólint: No csak imádkozzatok este szépen, és kérjétek a Kisjézuskát, hogy hozzon. S a két gyermek imádkozik is az ágyban: — Édes Jézuska, hozz nekem konyhát és sok főzőedényt, és kis mozsár is legyen benne, és tésztareszelő, és képeskönyv, amelyikbe trucc meg páva. — Édes Jézuska, hozz nekem csákót és kardot, és hintalovat, és puskát. Mert én mindig jó leszek. Oroszlánt is a képeskönyvbe, ahogy ordít. Délután azonban már éppenséggel érdektelen minden játék. Mindegyre kérdezgetik: — Soká lesz még este? Apukával is szeretnének beszélgetni, kérdezgetni mindenfélét a karácsonfa felől. De apuka csökönyösen bezárkózik a dolgozó- szobájába. Ha ki is lép, ráfordítja a kulcsot. Pedig valahányszor kilép, Janika egyszerre ugrik és robog eléje az ebédlőszobán át. Végre az utolsó alvásból ébrednek. — Ma fog jönni? — Ma. — A két gyermek igen nyugtalan. Játszanak, az építőszekrénnyel játszanak, de csak mintha fizetésért játszanának. Mancika szokatlanul szemtelen. Janika már-már neki is görbíti a tíz ujját, hogy a hajába kap, de szerencsére még a kellő pillanatban rezzen eszébe a karácsonfa... — Megáll), iszen — mondja —, majd holnap! ... S enged Mancikának. Építenek tovább unalommal. — Itt van már? — Mondtam, hogy ne nyugtalankodjatok. És idejönnötök nem szabad! S titokzatosan suttogja: — Az angyalkák már itt vannak: dolgoznak a kará- csonfán. A két gyermek szent megrettenéssel bámul. — Az angyalkák? ... — Csitt! Nem szabad róla tudni. Csak éppen, hogy titkon mondtam. Húzódjatok vissza a szobába! Ki ne mozduljatok onnan, mert az angyalkák nem szeretik. A két gyermek visszavonul. Főzni próbálnak a Mancika konyháján, de Mancikát magát sem érdekli most a főzés. Hiába, nem lehet játszani, nem lehet. Apuka szobájában vannak... Röpködnek-e vajon? Röpködnek, bizonyosan röpködnek, mert hiszen szárnyuk van. Ha az ebédlőszobában szabadna játszani ... de nem szabad. Janika különösen izgatott. Fel és alá jár a szobában. Az ablakon is kipillant. Odahűzza a széket és feltérdel: néz, néz ki az ablakon rézsűt, hogy az orrocskáját majd széjjelnyomja —, néz apuka ablakja felé. Megint lekászálódik, visszatér az ajtóhoz. Felnyúl a kilincsre, megnyomja. Ujjnyira nyitva hagyja az ajtót es fülel, fülel, néz az ebédlőszobán át az apuka ajtajára. Olyan érdekes ajtó nem volt még a világon soha! S a titokzatos ajtó megint nyílik. Apuka kilép. A tíz ujja maszatos, arany- poros. A szeme könnyes. A konyhába igyekszik. Amint Janikát meglátja, rögtön bezárja az ajtót. A kulcsot is levonja. — Mars be! Janika visszavonul. Apuka sokáig künn időz. Mikor visszatér, Janika egészen ott áll lábujjhegyen a titokzatos ajtónál, es hallgatódzik. Apuka a fejét csóválja. Janika lábujjhegyen fut hozzája. — Apuka, én csak... — Hát nem várhatsz? Hiszen már mingyárt alko- nyodik! — De apuka, én... — Micsoda erőszakos ember vagy te! Mars be! És toppant is haragjában. — Apuka — könyörög remegve Janika —, csak egy picit... egy picikére talán ... nyitva hagyhatná az ajtót... > Szinte egész testében reszket. A szeme csupa tűz és esdeklés. Apuka azonban hajlítha- tatlan. — Nem szabad, no nem szabad. Hallatlan kíváncsiság! Hányszor mondjam még, hogy az angyalkák nem tűrik! — De én csak éppen, hogy csak, egy picit, egy igen picit benéznék, hogy ... hogy ... csak azt nézném, hogy... hátha köztük van Pistuka is? Maso Finiguerra: Krisztus születése (1464 előtt) GÁRDONYI GÉZA Hallatlan kíváncsiság!
