Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-23 / 302. szám
A karácsonyfa Akkoriban fenn laktunk a hegyekben, tá'vol mindentől és mindenkitől. Autónk nem volt — ezen a vidéken nem is nagyon ismerték az ilyesmit —, így gyakran órákig kellett gyalogolnunk, hogy beérjünk a legközelebbi kis falucskába. A házunk egy kerek tisztás közepén állott, melyen ilyenkor december táján már vastagon állt az érintetlen, fehér hó, amit általában csak egy keskeny, letaposott sáv szakított meg. Ezen a sávon jártunk le a faluba, ha édesapámnak valami fontos intéznivalója akadt az ott élő emberekkel, vagy ha megürült az éléskamránk. Ilyenkor mindig édesapám ment elöl, mögötte én szedtem szaporán a lábaimat, utánam pedig Józsika futott, a kisöcsém. ! Édesanyám kórházba került ezen a télen, ami miatt teljesen megürült a ház. s mindannyian kedvetlenül éltük napjainkat. Én és Józsika persze gyakran kijártunk a közeli dombra, melynek lankája egészen a házunkig futott. Ott aztán jól meghó- golyóztuk egymást, majd kimelegedve, önfeledten hemperegtünk a puha hóban. Égjük nap édesapám bement kis műhelyébe, mely a ház végében állott, s ahová mi csak nagy titokban osonhattunk be néha. Egész délután dolgozott. Hallottuk, hogyan dalol a fűrész, s találgattuk, mi készülhet odabenn. Később kopácsolás hangja szűrődött ki. Sejtettük, valami nagy dolog lesz ez. Aztán előkerült végre édesapám, egy szánkót tartva a kezében. Régóta szerettünk volna egy szánkót. Lenn a falusi boltban már ki is néztünk egyet magunknak. De hát pénz nemigen jutott ilyesmire, így csupán sóvárogtunk utána. Józsika egyszer el is pityeredett, amint a faluból hazafelé jövet megláttuk a szánkózó gyerekeket. Nekem is elfacsarodott a szívem, pedig én már akkor is nagyfiúnak számítottam. Édesapám megcirógatta a fejünk búbját, s csak ennyit mondott: — Ne szomorkodjatok, na ... Nektek is lesz rövidesen. S íme, lett is, mint ahogy megígérte. Szabályos szánkó volt, azt rögtön láttam, amint letette a hóba. Üzletben sem vehetett volna nekünk különbet. — Hát akkor vegyétek úgy, hogy ez a karácsonyi ajándék. A szánkó csak úgy csúszott, amint meglökte. Alig tudtuk utolérni. Pedig nyomban utánaeredtünk. Felrohantunk vele mindjárt a dombtetőre, ahonnét olyan sebesen siklottunk le, hogy a hajlat végére érve majdnem beütöttük a házunk oldalát. Aztán fel újra, és megint le. Fel-le ... Már kezdett sötétedni, a nagy, sápadt hold is előbújt a kémény mögül, de mi még mindig nem fáradtunk bele a szánkózásba. Végül is édesapám jött ki értünk. Odabenn aztán Józsika — hogy ez akkor hogyan jutott eszébe, még ma sem értem — megkérdezte: — És a karácsonyfát a Jézuska hozza? Édesapám nagyot nézett, s egy ideig hallgatott. Aztán azt felelte, hogy másnap lesz karácsonyfa is. Reggelre csodálatosan kék lett az ég. Sütött a nap, sugarai csak úgy csillogtak a fenyőfákra fagyott havon. Persze hideg volt, talán hidegebb, mint azelőtt bármikor is. Édesapám elővette a szánkót, s intett, üljünk fel rá. Az erdő felé indultunk. Hosszú kötélen húzott bennünket. Időnként futott is velünk. Ilyenkor aztán jól egymásba kapaszkodtunk. nehogy lepotyogjunk a hóba. Hamarosan elértük a fiatal fenyvest, mely alig kétkiáltásnyira volt a házunktól, s ahol megannyi karácsonyfa sorakozott szép sorjában. — Hát itt lennénk — mondta édesapám, mi pedig gyorsan leugráltunk a szánkóról. Hosszan, mélyen felsóhajtott, amint végighordozta tekintetét a fiatal csemetéken. Megállt a legelső Meglepődtem, mert az úgynevezett „konkrétumokat” eddig éppen háromszor íratta le vélem, mindazáltal hűr ségesen elismételtem újra s a legjelentéktelenibb dolgon kezdtem. De ez megint felháborította a lecsöndese- dett embert: — Kisvárdai Gyulának, a csillaghegyi iskolaigazgatónak az átengedését kérnénk a kultuszminisztériumtól. A kormánybiztossághoz kívánkozik. Hasznát vennénk! Tizenhat esztendőt töltött Bukovinában, mint tanító. Teleki Pál felpattant és felcsattant: — Ha valakit én ki akarok venni a kultusztól — kiáltotta —, az az ember öt perc alatt ki van véve... ! Akkor láttam, hogy beteg, nagyon beteg a mi Aranyemberünk. A második „konkrétumra” már oda sem figyelt. De írt, írt, írt — százas sebességgel írt, én pedig szüntelenül az arcát figyeltem, melyen annyi volt már a friss ránc, mintha nem is Teleki Pál régi arca lett volna, hanem a régi Magyarország vízrajzi térképe. A patakok és könnypatakok rendszerével és a vízmarásokkal. Ahogyan Reményik megénekelte és- Teleki a saját arcára térképezte: Valahol felgyűlnek a könnyek, Egyenkint, lassan, csöppre csöpp, Magyar-szemek-elsírta könnyek, Nem hullott soha több! S ha majd Óceánná dagadtak, Egyszer majd visszajönnek. És akkor mindent elsöpörnek, Mindent, meddig a szem ellát, Egy tenger lesz a bűnök földje És nem lesz Ararat. Már egy sereg félívet összefirkált, engem pedig elfe- ejtett. Ügy látszik, „ezt is” egyedül akarta megcsi- lálni, a hazatelepítésünket. Tapsifüles vonalakkal, gir- sén-görbén, valami pihentető óriás barakkot is terve- :ett. Aláírta: — Nagyilvai pihentető állomás. Vágyam támadt a ceruzája után! A ceruzát, a pasz- ellkrétát és az ecsetet mindig jobban szerettem, mint i tintatartót. Kedvem lett volna megörökíteni azon a fánál, mely alig volt alacsonyabb tőle. Körüljárta, nézegette, majd gyengéden leverte róla a havat, minek nyomán a sötétzöld tűlevelek derűsen rázkódtak meg a napsütésben. Aztán megcsóválta a fejét, s így szólt: — Ezért bizony kár lenne ... Ebből szép, sudár fenyőfa lesz. Megállt egy másiknál, s azt is méregette egy ideig, de azt sem volt szíve kivágni. így járt a harmadikkal is meg a negyedikkel is. Majd hirtelen felragyogott az arca. Gyorsan felrakott bennünket a szánkóra, s futólépésben indult velünk visszafelé. Meg sem álltunk hazáig. — Itt van ni! — mutatott a kis fenyőfára, mely közvetlenül szobánk ablaka alatt állott. — Ez lesz a karácsonyfa... Ki sem kell vágni, itt van helyben. Boldog volt, hogy rátalált a megoldásra. Jókedvűen ment be a házba, mi pedig csalódottan követtük. Benn levetette vastag erdészkabátját, s kétcsövű vadászpuskája mellé, az előszobafalra erősített szarvasagancsra akasztotta. Másnap reggel álmosan tipegtem az ablakhoz. Gondoltam, megnézem, nem hozott-e valamit Jézuska a karácsonyfánkra. Hát bizony, még a lélegzetem is elállt, amint ráesett első tekintetem. Nem akartam hinni a szememnek. Aztán rohantam, s Józsikát is ki- ráncigáltam az ágyból. Alig ismertünk rá a kis fenyőfára. Körös-körül fel volt díszítve árvalányhaj- jal, s csak úgy tündöklőit a reggeli napsütésben. A fa csúcsáról pedig egy ezüstszínű angyalka mosolygott ránk. Ez ugyan papírból volt, nekünk mégis úgy tűnt, mintha élne. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy az alsóbb ágakra aggatott szalonna- darabok körül megannyi színes madárka ugrált, fázósan csipegetve az eledelt. Homlokunkat az ablaküveghez szorítva bámultunk kifelé. — Ugye szép? — szólalt meg mögöttünk édesapám. Óvatosan, csendesen, kinyitotta az ablakot. Lélegzet-visszafojtva hosszú percekig gyönyörködtünk a madarak csodaszép énekében. Aztán fátyolos hangon kimondtam, amire mindannyian gondolhattunk abban a pillanatban: — Milyen kár, hogy édesanyánk nem láthatja ezt az élő karácsonyfát. Édesapám nagyot nyelt, majd karjaiba vett, s jóságosán megsimogatott. Bartók Zoltán Budapest Hiába várikarácsonyfa (1934) Amióta a „zs” betűt is megtanultam, én lettem az összekötő családom és a nagymama között. Apám öt éve meghalt, anyám két éve a debreceni Auguszta Szanatóriumban feküdt, tizennégy éves testvérem Pesten egy fegyvergyárban dolgozott. Ha valamelyiktől levél jött, a nagymama kezembe adta a levlapot, és rám szólt. — Válaszolj neki! — Én pedig válaszoltam szép kövér betűket gömbölyítve a lapra. így történt ezen a napon is. Nagymama lázasan teregetett ki egy csomagolópapírt az asztalra. Közepébe állított egy erős papírdobozt. Aztán hozott be mindenféle jókat. Olyasmii is, amit még én életemben soha nem ettem: egy hatalmas sárga narancsot. Piros almát, mézszínű körtét, diót. egy mákos és egy diós hajtott kalácsot, füstölt sonkát és kolbászt is tett az asztalra. Minden szépen becsomagolva. bekerült a dobozba. Ekkor a kezembe nyomott egy képeslapot. — It'd meg anyádnak! — Elállt a lélegzetem. Csillogó-ragyogó karácsonyfa volt a képen. Én még igazi karácsonyfát soha nem láttam. Most szívvel-lélekkel gyönyörködtem a látványban. Fél szemmel nagymamát figyeltem, aki egy fenyőágat tett legfelülre a csomagba, és egy zacskóba pár szem szaloncukrot. Nekem az se jutott soha. Szerettem volna ellopni a képeslapot, de nagymama szemmel tartott. NEMETH KALMAN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 33. szürke, fogalmazópapíron a Teleki Pál vívódó, vergődő arcát. Mert hiába ült ő, most az asztal mellett, a szoba egyetlen székén. Megéreztem erről az Aranyemberről, hogy országával és a Békénkkel együtt haldoklik szegény ... Egész életemben szerettem az ábrázolást kínai tussal, indiai tintával és ecsettel. Vízzel és olajjal. Pici koromban tudtam rajzolni kancsi katonát, amint az egyik szemével céloz, a másikkal pedig sakkban tartja az ellenséget. Egy öreg, német festőművésztől lestem el néhány műhelytitkot, vívódó és kétségbeesett arcok ábrázolásánál, magasan, mennyezeten kiterült falképeknél. Az almos arc élénkké válik, ha egy fehér pontocskát pöttyentesz az alak orrára. Nem nagyobbat, mint egy madárnak a szeme. Mikor „Józseffalva égését” megfestettem, akkor a kétségbeesés különböző fázisait akartam ábrázolni egy égett bölcső körül. Ügy oldottam meg, hogy az alak két szemében megkarcoltam a szemlencsét. Két, messziről nem is látható kérdőjelet tettem a két lencsébe. A másik alaknál keresztet rajzoltam az egyik szem lencséjébe, a másikba pedig Mózes egyik kőtábláját. Aki nem hiszi, hogy egy ilyen rejtelmes nézésnek milyen hátborzongató hatása van a nézőre, az próbálja utánam rajzolni kicsiben, papíron. Teleki Pál, a magyar főcserkész, a Béke apostola, a Semlegesség őre, azonkívül az Angolvilág őszinte barátja: ilyen nehezen megrajzolható és kétségbeesett volt március tizenötödikétől errefelé. Ilyennek mutatta őt a már nehezen megrajzolható, kedves arca. Amikor elválottunk, arra kért, hogy ezután ne a hi■— írjad már, mert a csomaggal fel akarom adni. — Nekem miért rtem hoz a Jézuska sohasem karácsonyfát? — Elfoglalta magát a csomag lekötésével. Nem válaszolt. — Kertészéknek minden évben ekkorát hoz! — mutattam a kezemmel. — Pedig ők rosszak, én meg jó vagyok. — Közben megírtam a lapot, és odanyújtottam. Most sem szólott semmit, hát folytattam. — Este-reggel imádkozok, pénteken nem eszek húsfélét, és magának is mindig segítek. Mégsem volt még soha fám. — Elvágta a madzagot, és rám nézett. — Kertészéknek van apjuk, anyjuk, keresztapjuk, nagyanyjuk, nagyapjuk, neked meg csak én vagyok. Fizetem apád után a bankhitelt, eltemettettem apádat, most gyűjtöm a pénzt anyád temetésére. Azért nincs karácsonyfád! — A Jézuska attól hozhatna ! — Csodálkozva rám nézett, és egy nagyot nyelve tiszta szakácskát kötött maga elé, abroszba kötötte a csomagot, a hátára vette, és elindult Tá- piógyörgyére a postára. Hiába reklamáltam. Három gyereket engedtem szárnyára. Nekik plafonig érőt díszítettem fel minden esztendőben. Horgosné Bander Ilona Újszilvás Üzenet a hazának Tisztelt Szerkesztőség! Az Érden élő német nemzetiség történetének kutatása közben bukkantam erre a versre, amelyben , a bácskai költő kifejezi a hazától való elszakadás fájdalmát, a reménytelenséget, de a sorsba való beletörődést és a békevágyat is. A vers alapgondolata — úgy érzem — érvényes minden hontalanra, akik szétszóródtak a világban. Mondanivalója különösen most, karácsonykor aktuális. Üzenet a hazának Ha vándorlás közt lábad új hazára talál ne lázadj! — idegenben ha sok kín, A munka vár. Ne kérdezd — mi a vétked és ne keresd okát, simogasd szánalommal a legvadabb kutyát. S a megcsonkult kereszthez — az árokszéleken tégy egy szál rozmaringot mely „békejel’’ — legyen. Jakob Wolf versét, amelyből mi egy rövid részletet közlünk, fordította: dr. Kerékgyártó lmréné. Karácsonyi fohász és óda Kérem, fogadják szeretettel e néhány sorom: FOHÁSZ Mi atyánk, ki fent vagy a mennyekben. Tekints le a sokat szenvedő népedre! Ne engedd, hogy itt, e földön uralkodjon bosszú és gyűlölet! Ne itt legyenek istenek! Könyörgünk, adj békét, megbékülést! A népednek hitet, reményt. Hogy e földön újra legyen szeretet! Hogy az egész világon nyugodtan élhessen a te néped! Ámen. KARÁCSONYI ÖDA Szép karácsony, újra itt vagy, Csillog, ragyog a ruhád, Szórod szét a fenyők illatát, Zenged szeretet és béke himnuszát. Elszárad a fenyőág, Kialszik a sok-sok gyertyaláng. Lesz még tavasz, kikelet, Alleluja, béke és talán szeretet. Óh szeretet ünnepek ünnepe, Ugye újra visszajössz jövőre? Hoztál könnyeket, örömet, bánatot, Kinek mi jutott, azt te nem tudhatod. Már elfáradt kezemnek ennyire tellett hetvenkét évesen. Boldog leszek, ha írásaimat olvashatom az újságban, mert akkor tudom : nem dolgoztam hiába. Szász Mátyásné Vecsés vatalaiban keressem, hanem ebben a kis szobában. Pallós Lajosnak szóljak, a főportásnak, a Sándor-palota portási szobájában, vagy mindjárt az inasnak, Papp Györgynek. Rövidesen, kegyelmes gazdikája halála után: eltűnt az élők sorából. Ügy mondták, hogy tüdőbaj vitte el. Másik kérése igen komoly volt Teleki Pálnak: — Mint a lapokból bizonyára tudja, csak a minap feleltem egy kínos interpellációra. Ellenségeim a bukovinai telepítés kérdését szegezték a mellemnek, a legkínosabb formában. Azzal vádoltak meg egy interpellációban, hogy a bukovinai telepítés kérdését akarattal elnapoltatom. Mester Miklós most újabb ugrásra készül. Ügy vagyok értesülve, hogy éppen maga szerelte fel fényképekkel, továbbá a már türelmetlen székely nép agyafúrt leveleivel. Igaz ez? — Adtam neki képet és levélanyagot, feleltem. Nem emlékszem azonban, hogy interpelláció céljából kérte volna. De ha így is lett volna, nekem nem volt fogalmam, hogy kegyelmes uramnak ez annyira fájhatott. Lehet, hogy én bizonyultam rossz kovácsnak, aki egyszerre két vasat is tartok a tűzben. No, de én pap is vagyok, akinek a szentelt gyertyát nem is szabad mind a két végén égetni. Megyek azonnal, még ma a Mesterhez, mint valamikor Nikodémus. — Menjen, jól teszi! Hálás leszek érte! Holnap lenne az interpelláció, de akkor jaj maguknak! Tudja a Mester címét? — Hogyne. Vilmos Császár út 51. Az eucharisztikus kongresszus óta lettünk jó barátok . .. Április elseje volt, a kifordított, érthetetlen dolgok bolondos napja. Kedden, 1941-ben. Mester Miklósék nem voltak otthon. Éjfélig vártam őket a vasrácsos folyosón. Hajnalban aztán egy örvendkedő telefon ébresztett fel, a dr. Tamás Józsefé: (A következő részlet lapunk december 23-i, hétfői számában jelenik meg.)
