Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-23 / 302. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP ÜNNEP ELŐTT 1902. DECEMBER 23., SZERDA Karácsonyi boldogságok Börtönkarácsony Hosszú kőkerítés menten haladunk az egyik budapesti börtön bejáratához. A két méter magas kőfal tetején tüskés drótkerítés meredezik őrtornyokkal, gépfegyveres őrökkel. A bejárathoz érve a kaputelefonon név szerint bejelentkezünk. Az elektromos kapuzár berregése jelzi, hogy beléphetünk. „Az emberi sors sokféle, mit tagadjam, én nyomorúságba születtem. így mesélték a rokonok. Nem tudom, hol kezdődik a szegénység, de úgy gondolom, aki a szülői házban cseperedik sihederré, az nem lehet boldogtalan. Annak irigye vagyok. Pendelyes ötéves koromban szolgálni adtak, sosem éreztem, milyen a szülői szeretet. Fenyőfát, incifinci bárányt nekem nem hozott az angyalka, kedves szó fülemig nem jutott. Asszony lettem, de az ég gyerekkel nem áldott, kis híján megölt a fájdalom. Árvákat fogadtunk, a karácsonyt már együtt ünnepeltük. Kicsiny fenyőn kockacukrok, alma, dió, mogyoró ... Istenem, hogy örültek az én drágáim. Régen nem tudtam már sírni, mégis feltört belőlem a csillagszóró fényénél a zokogás. Akkor értettem meg: ilyen a boldogság .. A karácsonyi emlékek hallatán az asztal környékét néhány pillanatra mély csend üli meg. Nagykőrösön a nyugdíjasklubba karácsony táján korábban járnak az angyalok, hiszen az ünnep nem csupán önmagunké, hanem mindenekelőtt a családé. Ebben a Kunság-széli kis városban nincsenek külsőségeiben mélyen gyökerező hagyományai az ősi keresztény szokásoknak, de a szívekben ezek annál inkább élnek. A legszentebb szimbólum, a fenyő, ott van minden házban, és ha a kevéske nyugdíjból nem futja drága fenyőre, legalább egy zöld gallyacska odakerül az ablakokba. Enélkül nincs ünnep, enélkül úgy érezné az ember, mintha nem tartozna sehová... — A legnagyobb örömöt mindig az jelentette, ha magunk díszíthettük fel a fát — meséli Németh Jó- zsefné. Valamikor nem volt szaloncukor, magunk csomagoltuk az apró édességeket, mintha csak a boltban vettük volna. Tettünk rá süteményeket, diót, ami éppen volt a háznál. Nem voltunk gazdagok, néhány hold földdel bántunk, de karácsonyra mindig tudtunk disznót vágni. Mákos rétes, túrós beles is jutott az asztalra. Azt nekem ne mondja senki, hogy a régi világban éheztek az emberek. Aki dolgozott, az nem volt szűkében a betevőnek. Apám 9 gyereket nevelt, Néhány hete hírt adtunk a perőcsényiek tervéről hogy faluházát szeretnének létesíteni. Ám, úgy tűnik, ez sajnos csak terv marad. — Községünk egyik házát akartuk erre a célra megvásárolni — mondja Együd László polgármester. — A tulajdonossal azonban hiába próbáltunk tárgyalásokat folytatni; a házért irreális árat szeretne. Mi 400 ezer forintot adtunk volna érte. ő ellenben 820 ezret kért. A ház egyébként olyan állapotban van, hogy legalább még egyszer ennyit kellene a tatarozására költenünk Ekkora összeget nem képes az önkormányzat előteremteni. Igaz, az ötletet nem vetettük el véglegesen, ám nem valószínű, hogy jövőre megvalósulhat a faíuház. — Ha erre nem, másra jutott-e pénzük? mindnyájunkat szépen, becsülettel a szárnyunkra eresztett, igaz, nem is voltunk olyan igényesek, mint a mai gyerekek. — Hál' istennek, sok karácsonyt megért jó egészségben. Melyik ünnep volt a legemlékezetesebb? — Hát, amikor a bátyám barátja, a Kapus Gyurka fenyőfával ajándékozott meg. Az olyan boldogság volt nekem, hogy a mai fiatalok talán el sem tudják képzelni. Mert akkor nem volt ám mindenkinek karácsonyfája, mint mostanában, legfeljebb ilyen picik, ni...! De annál nagyobb volt az öröm. — A karácsonyban a legszebb az, hogy adhatunk szeretteinknek, barátainknak — veszi át a szót Pe- terla Jánosné. Sosem az számít, mennyit és mit, az a fontos, hogy szeretettel adjuk. Sosem felejtem el, a tiszta zsebkendő sarkába csomagolta anyánk a cukorkát, úgy adta a szánkba. Amióta önálló lettem, a mi házunkban sosem múlt el úgy a karácsony, hogy ne lett volna fenyőfa, ajándékozás. A fát már most kinéztem magamnak, szentestén alatta lesz a gyerekeknek, az unokáknak az ajándék. Ez az én legnagyobb boldogságom. — A karácsony szerves része a keresztény kultusznak, szokásoknak. Vannak, akik az ünnep tiszteletét a vallásossággal összefüggés ben látják. Mit gondol, a templomba járó, hívő embereknek többet jelent az ünnep? — Ki-ki saját lel'kületé- nek megfelelően éli át ezt a napot. Ha valaki nem vallásos, attól még kinyilváníthatja megbecsülését, szeretetét hozzátartozóinak, barátainak, embertársainak, hiszen a karácsony tartalma éppen az, hogy szeressük, tiszteljük egymást. Persze, akkor szép igazán az ünnep, ha legalább egy évben egyszer elmegy az ember a templomba is, ahol meghallgathatja azokat a tanításokat, amelyeket mindenkinek egyformán követnie kell, hovatartozástól függetlenül. Nálunk, otthon szokás, hogy a fenyőfa előtt elénekeljük a Mennyből az angyalt... — Az ember már olyan, hogy a legnehezebb sorsában is tud örülni. Számunkra a hit. a reménv adott erőt még a háborús — Igen, ettől függetlenül sikerült eg.y-két dolgot vég. hezvinni. A gyerekeket Mikulás napján megajándékoztuk, s most, karácsonykor is lesz egy hasonló akciónk. Természetesen nem kell nagy ünnepségre számítani, de egy kis támogatással mi is hozzájárulunk a karácsonyhoz. — Pontosan mit jeleni majd ez? — A község gyermekei részére fejenként kétezer forintot juttatunk — feleli a polgármester. — Nem ekkora összeggel ugyan, de gondoltunk a nyugdíjasainkra is. Nekik egy-egy ötszáz forint értékű vásárlási utalvánnyal kedveskedünk. Sajnos többet nem tudunk adni. Lehet, hogy kevésnek tűnik, viszont ezt a kévést szívesen adjuk. (nádai) években is — sorolja Héj- jas Ferenc. — Furcsa, de így van, a legemlékezetesebb, legszebb karácsonyaim az első világháború idején voltak, pedig apánk valahol a harctéren szenvedett. Mégis, talán azért voltak boldogok ezek az évek, mert a nagymamánk nevelt bennünket, ö vallásos volt, s ez oly mély nyomot hagyott bennem, hogy a családból egyedül én maradtam istenfélő. Emlékszem, 1944-ben, amikor az oroszok elől elmenekültünk Pestre, még a légópincében is megünnepeltük a karácsonyt.. — Boldog, aki adhat, aki nincs egyedül. Sajnos, az én férjem 9 éve elment örökre. Gyerekeink nem születtek, teljesen magam maradtam. Időnként volt munkahelyemre meghívnak egy kis beszélgetésre. Jólesik, szép emlékek kötnek oda — beszél életéről Bacsó Balázsné. Nem is tudom, mi lenne, ha nem volna ez a klub. Ide járok már több mint 10 éve. A karácsonyt azért szeretem, mert az évben legalább egyszer ezen a napon ösz- szejönnek a rokonok. Ilyenkor érzem, mégsem vagyok egyedül, tartozom valakikhez, vannak, akik szeretnek, számon tartanak. Aztán amikor vége az ünnepnek, elmúlik ez a jóleső megnyugvás. De nem keseredem el. Azt szoktam mondani, aki hisz, remél és bízik Istenben, az nincs egyedül ebben a világban. M. J. Ficze István 29 éves. Munkanélküli, és nincs hol aludnia. Több társával együtt kéregetésből tartja fönn magát, úgy-ahogy. Engem egy templom előtt szólított le. Adtam neki némi aprót, és sorsa felől érdeklődtem. — Hogyan került ki az utcára? — Nevelőintézetben nőttem fel, ahol tisztességgel kitanultam egy szakmát. Amikor 18 éves lettem, a saját lábamra kellett állni. Munkát kerestem és kaptam is, de pár hónap után elküldték, mert túlkínálat volt munkaerőből. A betelepültek jóformán éhbérért mennek dolgozni. Próbálkoztam máshol, de sikertelenül, sehova sem kellettem. Ebben az időszakban megismerkedtem azzal a nővel, aki később a feleségem lett. Alkalmi munkákat vállaltam. Szűkösen éltünk, de volt fedél a fejünk fölött és nem éheztünk. — Mikor változott meg mindez? — Évekig éltünk így, de a megélhetés gondjai ellentéteket szítottak közöttünk. Elegem lett, és elhatároztam, hogy változtatok a helyzeten. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy részt vettem egy betöréses lopásban. Nem telt el sok idő, és a sitten találtam magam. Hat év szabadságvesztés volt a büntetésem, és az, hogy elvesztettem a nőt akit szerettem. Mire kiszabadultam a börtönből, feleségem már mással élt, beadta a válópert. Oda nem mehettem vissza. A barátok, ismerősök sem tudtak befogadni, így kerültem ki az utcára. Missziósként „bejáratos” vagyok ebbe a fegyveresek által őrzött intézetbe. Belépőül egy nemzetiszínű „missziós” igazolvány szolgál, amit a személyivel és a portai adatkartonnal gondosan egyeztetnek. Mielőtt újabb elektromos kapu nyílik meg előttünk, az őrök megmotoznak. A táska, a szatyor tartalma is érdekli őket: szaloncukor, sütemény, narancs, alma és karácsonyi képeslapok kerülnek elő. Felmutatom az írásos börtönparancsnoki engedélyt. Kivételesen élelmet is bevihetek, hiszen karácsony van! Ezúttal nem egyedül jövök, kíséretemben ott van tizenhét éves nagyfiam. A belső udvaron és újabb portán áthaladva végre célba érünk. A folyosón már izgatottan vár a missziósügyeletes. Az a fiatalember, aki máskor is összeszedi a „fiúkat”, csoportom tagjait. Míg összehívja a mintegy 30 fős társaságot, a különteremben elkészítjük számukra az ünnepi asztalt. A táska mélyéről fenyőág, gyertyák, aDró papírtálcák kerülnek elő. Mindegyikre teszünk egy-egy kis halmot a többféle, saját sütésű süteményből. szaloncukorból. Alma, narancs is illatozik az ünnepi asztalon. Nincs fehér abrosz, porcelán ét— Nem próbált újra elhelyezkedni? — Dehogynem. A szakmám telítve van, 15-20 forintos órabérért dolgoznak a munkások. Higgye el nekem, hiénákkal van tele az ország. A munkáltatók fillérekért robotoltatják az embert, ha véletlenül talál munkát, akkor pénzt kell adnunk annak, aki felvesz, hogy utána reggeltől estig gürizhessünk. Tudja milyen hideg van az állványokon ilyenkor, decemberben? Az ember keze kékre fagy, és ha itallal melegítjük magunkat, könnyen az életünkkel fizet link érte... — Most hol él és mit csinál? — Az utcán csavargók este 8-9-ig. Kéregetek, hogy legyen mit ennem. Nem mondom, iszom is, de ezt másképp nem lehet kibírni. A kocsmába sem az italért, hanem a meleg miatt járok. Egy fröccs tíz forint, egy kóla húsz. Persze, hogy a bort választom. Amikor beesteledik, behúzódom valamelyik ház pincéjébe vagy lépcsőfordulójába. Ekkortájt, bezárják a kaput, és reggelig viszonylag nyugtom van. Másnap aztán kezdődik elölről az egész. Reggelente eljárok a Moszkva térre, s reménykedem, hogy engem választanak ki a tömegből valamilyen munkára. Hajnali öthat óra felé kb. 100-150-en ácsorgunk ott. Sittrakodás, gödörásás, teljesen mindegy, csak a nap végén legyen valami a zsebünkben. De nem sok sikerrel járunk. Elmegyünk dolgozni készlet, mégis meghatottan ülik körbe a hosszú asztalt a közben betóduló elítéltek. Egyikük nyakában ott lóg a gitár, amivel az alkalmi, karácsonyi énekeket kíséri. Amíg hangol, kiosztjuk az 5-6 karácsonyi dalból álló „gyűjteményt”. A füzetkék már nem először vannak a kezükben: egy hónapja — hétről hétre — tanulják az énekszövegeket és dallamokat. A hétfő délelőtti misz- sziós órákon sokat gyakorolták. Ilyenformán már volt egy kis karácsonyi előzetes. Előbb csak ketten-hár- man, kissé bátortalanul, aztán egyre többen kapcsolódnak be az éneklésbe: „Krisztus Urunknak áldott születésén ...” Majd felolvasom a gyönyörű karácsonyi történetet Lukács evangélista írása szerint: „... született néktek ma a Megtartó, ... az Ür Krisztus...” és az angyalok éneke: „Dicsőség a magasságos meny- nvekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” A szent történet felovasása után „gyertyagyújtás” következik. Fenyőfa helyett néhány fenyőág, rajtuk egy-egy gyertya. A Csendes éj dallamára kigyúlnak a csillagszórók... — mintha csak otthon lennénk, csaláegy tál levesért, 1 kiló kenyérért, meg három-négy sörért. Pénzt csak kevesen adnak. Természetes, hogy szakadt vagyok, szőrös és büdös, nó, meg persze éhes, és egyre elkeseredettebb. — Most például teljesen normális a megjelenése. Nem kelt rossz benyomást. — Köszönöm, de ennek van rossz oldala is. Elmesélem, kinek köszönhetem ezt. Pár nappal ezelőtt valami „vagány” összevisszarugdosott, amíg aludtam. Elvette a kabátomat és a személyimet. Orrcsonttöréssel a detoxikálóba. majd a kórházba szállítottak. Egyetlen éjszakát töltöttem ott, majd kiraktak az utcára. Eleredt az eső. Ronggyá ázva, egy szál pulóverben vacogtam a kapu alatt. Meglátott egy fiatal nő, és azt mondta: szörnyen néz ki. Én mormon vagyok, és ha velem jön, nálunk meg- fürödhet, kap tiszta ruhát és ennivalót. Vele mentem, meleg vízben megfürödtem, és aztán tetőtől talpig felöltöztetett. Téli kabátot is kaptam. Amikor eljöttem tőle, annyit kért cserébe, hogy vasárnaponként menjek el a Ráday utca 32-be, ahol istentiszteletet tartanak. Nagyon hálás voltam neki, és hónapok óta nem éreztem magam olyan jól. Ekkor odajött hozzám egy kisgyerek a mamájával, és néhány forintot kért. Nem volt miből adnom. Felettébb komikus helyzet volt, hogy pont tőlem kérnek. Ez a szomorú. Ha ápolatlan vagyok, levegőnek néznek, és szótlanul továbbmennek, vagy félnek tőlem, pedig én soha senkit nem bántottam. di körben. Fiam elszaval egy alkalmi karácsonyi verset, s utána oldódik az ünnepélyesség. Miközben a süteményt fogyasztják, csoportokba verődve, az asztaltól felállva, egymáshoz közelebbhúzódva beszélgetnek. Előkerülnek a féltve őrzött fényképek. Van, aki gyermekei képét mutatja, párásodé szemmel. Egyikük megszólal: nekem is van egy ilyen idős fiam. Régen írt, nem látogat. Nem tudom, mi van vele ... Lassan letelik a kiszabott idő. Az őrök be-benéz- nek, és udvariasan kérik, hogy hamarosan fejezzük be a karácsonyozást... Többen kérik, adjam nekik a szentelt gyertyákat. A búcsúzkodásnál előkerülnek az ő ajándékaik is: kulcstartó, fafaragások, díszdoboz. Meghatottan veszem át tőlük szeretetük és ragaszkodásuk sok-sok jelét. Búcsúzóul megköszönik, hogy elhoztam a fiamat: így családiasabb volt a hangulat... Egymásnak kölcsönösen kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánva jövünk el erről a szomorú helyről. Elgondolkodva, szótlanul rójuk az utat a buszmegállóig. Milyen kevéssel tudtunk eny- nyl embernek örömöt szerezni. • Isten is ugyanezt teszi velünk, ajándékozó jókedvében: „Ügy szerette Isten a világot, hogy az Q Egyszülött Fiát adta .. .” — Semmilyen szociális támogatást nem kap? — Nem volt meg a segélyhez szükséges minimális munkaviszonyom. Nem kapok pénzt, és rajtam kívül több ezren járnak ilyen cipőben. Nem marad más, mint járjuk a szeretetszolgálatokat, ahol levest, teát, meg zsíros kenyeret kapunk. Az éjjeli menhelyek zsúfolásig tömve vannak öreg csavargókkal, ezért ott sem tudunk aludni Azon csodálkozom, hogy egészséges vagyok még, és nem kaptam valami csúf betegséget ilyen életforma mellett. Néha azon töröm a fejem, hogy kárt teszek magamban, és legalább a kórházban jó dolgom lesz, de eddigi tapasztalataim szerint ez sem biztos. Hét éven át rendszeres véradó voltam. Ügy látszik, a véremre nagyobb szükségük van az embereknek, mint rám. A Vöröskereszttől csak lelki segélyt kapok, de azt nem tudom megenni. A rendőrök is elzavarnak minket, ha látják, hogy valamelyik kapualjban meghúzzuk magunkat. — A napokban itt a karácsony. Mit csinál majd akkor? — Valószínűleg ugyanazt, mint máskor. Itt leszek az utcán, és reménykedem benne, hogy a Jézuska ad majd nekem becsületes munkát és egy kuckót, ahol emberhez méltó életet élhetek. Ha ez túl nagy kérés, akkor csak annvit, hogy adjon erőt és betevő falatot, mert bűnözni többé nem fogok, ha éhen döglök is. Szűcs László Mégsem less faluháza Pcrőcsónyben Szívmeleg ajándékok Ficsór Győzőnó FÉLNEK TŐLÜK, PEDIG NEM BANTANAK SENKIT Egy hajléktalan keservei
