Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-23 / 302. szám
A múzeumról beszélgetnek karácsonykor is Lujzika és a Bácsikák Jeles évfordulók váltogatták egymást idén a tápió- szelei Blaskovich-múzeum- ban. Az alapító, névadó nemesi sarjak — Blaskovich György és testvére, János — nyolcvan éve telepedtek erre a vidékre, s vásárolták meg a nemrég épült klasszicizáló kisnemesi kúriát, amely kezdettől fogva a fivérek egyre gazdagodó gyűjteményének is helyet adott. A kúriát hivatalosan negyven éve minősítették múzeummá, s huszonöt éve „keresztelték” el a Blaskcvichokról. Lujzika — a hivatalsegéd, a teremőr, aki „szaladó lányból” lett tagja a családnak — mostanában múlt hetvenéves. Errefelé köztudott, hogy Schlier Lujza maga az élő történelem. Birodalmát körbejártuk, s közben beszélgettünk. — Nézze csak ezt a pipát! Ha szívjuk, fel s alá jár a nyelve. Egy törököt örökítettek így meg, aki beférkőzött a magyarok bizalmába, azután szétfecsegte a titkaikat. Kétszáz darabból áll a pipagyűjtemény, szinte valamennyinek ismerem a történetét. A Bácsikák — én csak így neveztem őket — sokat meséltek a környéken végzett ásatásokról, amelyekről akkor a Pest Megyei Hírlap is írt. íme a Képes Biblia! Ideérvén szoktam megkérdezni a férfiaktól, hogy vajon miért Ádámot teremtette meg. először az Üristen? Na, miért?. 9 Eqyszerű! ö — mármint mi férfiak — vagyunk a teremtés koronái! — — Dehogy! Éva a remekmű. Adám csak piszkozat. Ezért készült hamarabb . .. De menjünk tovább. Itt vannak Barabás Miklós festményei, a gyönyörű akvarellek. Emitt a Bácsikák nagyapja, aki Kossuth embere volt... 9 Hogyan lett családtag? — Anyám lengyel, apám sváb volt Hányatóttan éltünk. Pestről kerültem ide Szelére, egy tanyára — arrafelé ma is szívesen kimegyek. Elutazott nyaralni a Biaskovichok tanítónője, s rövid időre' adott oda anyám, afféle „szaladó lánynak”. Tizenhat évesen ■— 1333-ra — a szegénységünk miatt még a négy polgárit sem tudtam kijárni. Itt pedig mentem naponta a postára, Marcsó nénivel — János bácsi lányával — a piacra. Megszerettem őket. Kijelentettem, hogy engem innen most már csendőrrel sem visznek el! Szerencsémre á család ragaszkodott hozzám, hát maradtam. Emlékszem: vonultat a cirkuszosok, tevékkel, medvékkel, szájtátva bámultam utánuk. Gyurka bácsi szólalt meg mögöttem: na Lujzika, mennél-e cirkuszba? Dehogyis, sza- bódtam félénken, hiszen egy egész pengő a belépődíj! S ha kapsz egy könyvet és belépőt, akkor melyiket választod? Hát... inkább a könyvet Adott két pengőt s könyvet, egész héten át olvastam. Megnyertem bizalmukat, mindent rám bíztak. Gyurka bácsi még a háború előtt azt mondta: négyen vagyunk, négy oszlopa a leendő múzeumnak. Gyurka bácsi, János bácsi. Marcsó néni és én. Ebben a rangsorban, persze. Csuda feszítettem! Befogadtak. © A Blaskovicholcat — úgy hallottam — a falusiak is szerették. — Hogyne, bár inkább tekintélyük volt, tartásuk. A Bácsikat tisztelték a környékbeliek. Azután se nagyon kötekedett velük senki, hogy bejöttek az oroszok, nem hordták szét a javakat, holott történt errefelé is efféle eset. Emlékszem, Tápiószentmár- tonban pénzért akarták tőlük megvenni a kishaszon- bérlők a kiparcellázott Biaskovich-földeket. A Bácsikák nem adták, mondván becsapnák az embereket Hiszen előbb-utóbb úgyis elveszik az egészet. Látták ők jól... 120-140 holdjuk lehetett. Jött is a rendelkezés, vagonszámra követeltek búzát, kukoricát — míg végül „önként” lemondtak a birtokról, csak a kúria és a hozzá tartozó kert megmaradjon. Közben az ásatásokat. a szkíta temető feltárását folytatták, „beleásták” magukat a munkába. előadásokat tartottak mindenfelé, kiállításokat rendeztek például Darwinról. Több nyelven járattak újságokat, jó kapcsolatuk volt a tudós, emberekkel. Előre látták az események menetét. Egy alkalommal nagyon el akartam menni a vasárnapi kis- . misére, de valakik bejelentkeztek megnézni az akkor már múzeummá nyilvánított gyűjteményt. Ilyenkor nekem ott kellett lennem, dúitam-fúltam hát. János bácsi rámszólt: Lujzika! Ne haragudj annyira a múzeumra, majd még hálás leszel neki! Honnét tudta? Mert igaza lett. 9 Ezek szerint védettséget élveztek a Biaskovichok azokban a kemény időkben is? — Nem, dehogy. Azért csak kulákoknak mondták őket, például egy újságban, ahol mint „elsikkasztott kulákokrói” írtak, azaz elhallgatott, megbújt gazdagok. Megjelentek a pitiáner helyi hatalmasságok: az egyikük például a kúriákért mellett lakott, ezért úgy gondolta, kikanyarít- ha'' egyet belőle. Fényképet kértek a Bácsikéiról, hogy kitelepítésükre tegyenek javaslatot, de a Nemzeti Múzeum valamelyik vezetője kivette a dossziéból, visszaküldte a tanácshoz. Ám ott két évig ezt titkolták, hogy a család rettegésben maradjon. Aztán adták vissza nagy kegyesen. Amikor meghaltak, akkor tudtam, éreztem meg, hogy belülről mit élhettek át... 9 Hivatalosan 1952-ben nyilvánították múzeummá a kúriát, a fivérek lettek a vezetői. Kaptak fizetést? — Gyurka bácsi nyugdíjat, majd mint tudományos munkaerő kapott valami kiegészítést. János bácsinak havi 350 forintban állapították meg a fizetését. Én előbb 150 forintot kaptam, majd kiderült, hogy ez „kizsákmányolás”, s 250-re emelték. Az idősebb Bácsi 1960-ban meghalt, s ezután János bácsi kikötött-e, hogy az ő halála után engem ezer forint havi járandóságért csak napi négy órát dolgoztathatnak. Aztán 1967-ben ez is bekövetkezett: egy éjszakán hagyták el a földi világot János bácsi és Marcsó néni. Ugyanazon az éjszakán! Itt ravataloztuk fel őket a múzeumban... Amikor ezen túljutottunk, közölték velem: alkalmaznak ezer forintért, de nyolc órában. Ez volt az első pofon. De jobban fájt, hogy mindent elvettek tőlem. Pedig János bácsi egy listát állított öszsze. mi az, amit az államnak átad. Végrendelete szerint a többi az enyém. A rengeteg könyv, a vázák ... Nem vettem volna én ezeket ki a gyűjteményből a világ összes kincséért sem, csak tudnám, mondhatnám, mutathatnám: Tőlük, a Bácsikáktól kaptam, én Schlier Lujza ... Azért maradt néhány tárgy, személyes emlékem. A Bácsikák finom, figyelmes jólelkű emberek voltak: elmen tea Pestre, én kipucoltam minden cipőjüket. Erre karácsonyra kaptam egy gyönyörű cipőt, benne a „pártás kislány” kerámiából. Ugyancsak karácsonyra kacsákat neveltem: kerámia kiskacsákkal leptek meg. 9 Lujzikát szeretik Tá- piószelén. Sokan el sem tudják képzelni nélküle a Blaskovich-múzeumot. — Mint hivatalsegéd, teremőr most már tényleg négy órát dolgozom, itt lakom a kert sarkában lévő épületben. Nettó négyezer a fizetésem, a nyugdíjamat minap emelték fel nyolcra! Most már belenyugszom, hisz senki sem rossz, a munkatársaim egyben a családom tagjai. Befogadtak, mint a Bácsik. Karácsonykor elmegyek a templomba, a temetőbe, beszélgetni majd velük, elmondom, hogy jó kezekben van a múzeum, én meg épp elmúltam hetven. Persze ők ezt is számontartják, biztosan meglepnek valamivel. De nézze csak! Egy csoport érkezett, sietek hát, s mesélek nekik a Bácsikák- ról... Tóth Ferenc Téli tárlatok — Az elmúlt hét végén újabb kiállítások nyíltak Vác kulturális intézményeiben. A Múzsák képzőművészeti csoport alkotásai december 30-ig láthatók a MTESZ-székház- ban. Váci és Vác környéki alkotók munkái között ragadják meg a figyelmünket L. Andresz Gréti hangulatos akvarelljei. M. Garami Mária szép tájképével a klasszikusok után is tud még újat hozni a visegrádi Duna-szorosról. A gödi Vass István modern, nonfiguratív látomásai tehetséges festő munkáit reprezentálják. Sz. Gál Gabi képei közül legmaradandóbb emléket hagy a nézőben világos házfalaival, barna, barokkos ajtóival egy valahol látott pincesor. A fotóművészek munkái közül ismét itt látható az elmúlt héten ugyanitt kiállító Lehotka László, különleges technikával készült műve, a felnagyított és így fotózott tárgyak fantáziát megindító, szépséges látványa. Az Erdélyből Vácra települt Tamás Pál a Dunakanyar műpártolóinak közeli ismerőseként szerepelteti már néprajzi és népmeséi ihletésű domborműveit. Érdekesek F. Farkas Andrea tűzzománc képei. Ismét vidám színfoltja a kiállításnak Monos József két színgazdag festménye. És a sor folytatható ... Á MTESZ Pest megyei székházának új és szerencsés vállalkozása mellett jelenleg a Madách Imre Művelődési Központ a másik kiállító hely. Vasárnap este Koch Aurél bevezető szavai után Bartos Ferenc polgármester nyitotta meg a váci művészek téli tárlatát. Egyben átadta a művelődési központ díjait, az elismeréssel járó pénzjutalommal együtt. Az első díjat Balázs Imre festőművész kapta, második díjas lett Koltai Gábor festő-grafikus. Harmadik díjas Németh Árpád festőművész. Balázs Imre Tavasz című képe előtt beszélgetve, a művész a látvány magyarázataként mondta el: — Absztraktabb élményeiVácott met próbálom megfesteni. Nem kimondottan mostani korszakom ez. Régebbi impresszióim is visszavisszatérnek. Ez nem jelenti azt, hogy a figurális festészetet elhanyagolnám. Kettős Tamás ugyan nem nyert díjat, de mindig sok érdeklődő áll meg különös munkái előtt. — Lakótelepen élek — mondja a művész. Nagy tervem, hogy álmaimnak megfelelő lakótelepet tervezhessek. Ház formájú paravánokra fogok képeket festeni. Közel áll hozzám az ikonfestészet. Talán a mitoszrombolás erejével ható újkori, lakótelepi ikonok ezek. A festészet mellett írással is foglalkozom. „Vadmeséket” és „vadre- gényeket” írok. A Kráter Kiadó hamarosan megjelenteti a könyvemet. Huszadik századi kérdésekkel foglalkozom. A január 10-ig látható kiállításon két német festőművész képei is láthatók. Lothar Weber és Arnold Phemann alkotásai. K. T. I. Filmek múzeumában Gödöllőn A Jávor búcsúzott — Ezt már tessék eldobni! — mondta a mozibérletemre a jegyszedő néni a gödöllői művelődési ház színháztermének ajtajában. És még azt: január 11-én indul az új sorozat. Évek óta hat- vagy héthetes sorozatokban nézhetjük hétfőnként a régi magyar filmeket a Magyar filmek múzeuma vetítésein Gödöllőn. Törzsközönség nézi. Korántsem telnek meg velünk a színházterem piros bársony széksorai, de azért vagyunk szép számmal. Mikor eloszlunk, látom, sokan a buszállomásra igyekeznek: messzebbről jöttek. Talán még környező falvakból is. Idősebb emberek, akiket fiatal korukra emlékeztetnek a múzeumi filmek, valószínűleg egyetlen vagyok a törzs- közönségből, aki annak idején, bemutatásukkor még nem láthatta őket. Mára naivakká váltak az ezekben a filmekben megmutatkozó érzelmek, nemegyszer megmosolyogtatóak bennük a mondatok, a gesztusok. Egy-két csúcson kívül — mint például az Emberek a havason — nem tartoznak a filmművészet jeles alkotásai közé. Többnyire a hajdani világot megszépítő, a valóságban sosem volt mesék. De az is jellemző egy korra, hogy milyen meséket mesél magának. Mire áhítozik. Mi a szép, mi a jó számára. A múltunk értékeit, divatját, érzéseit felismerhetjük a mesén keresztül is. Elődeink min nevettek, min sírtak. Hogyan vallottak szerelmet, hogyan szo- morkodtak, ha például nem volt állásuk; miként mentek be egy cukrászdába, mulattak egy mulatóban, vagy akár, hogy hogyan tartották a cigarettát — megtudhatjuk e filmekből. Persze nem csupán azért ülök be, hogy a múltat vizsgáljam. Bár ez sem utolsó szempont. Szórakozni ülök be. jól érezni magam. Ezeknek a filmeknek még volt közönsége. A Háromszázezer pengő az utcán vetítésére későn érkezve, nem olvashattam el a szereplők listáját, s nem is ismertem fel a női főszereplőt, ezért amikor kifelé indultunk, megkérdeztem egy nézőtársamat, ki volt. „A” Bárczy Kató, hangzott a felelet. Még csupa „határozott névelős” színészek szerepelnek. A Páger, a Karády, a Percsel Zita, a Kabps ... Egy színész fogalom. Egy történet közösségalakító. Meg lehet beszélni. El lehet mesélni. Sírni rajta — együtt. Nevelni — együtt. Beleszédülni, milyen szépségek is vannak nálunk. Az Űrilány szobát keres című filmmel Egerbe látogattunk el, a Karosszékkel Visegradra. Egy időre mintha idegenforgalmi propagandafilmet látnánk, ahogy végigpásztázza a kamera e helységek műemlékeit. Na, és a magyar rónát mennyit láthatjuk! A gulyát, a ménest, az aratást. Ránk tukmálják őket — de hát ezek mégis csodálatosak! A Hazafelé című, 1.940-ben készült film azt mondja, hogy a haza nélkül nem lehet élni, az 1939-es Fűszer és csemege, hogy csak a munka boldogít. Szájunkba rágják ezeket a gondolatokat. — de ezek mégis igazak. Dankó Pista halálával búcsúzott a legutóbbi sorozat december 21-én. „A” Jávor haldoklóit az 1941- es Dankó Pista című filmben egy karosszékben ülve. Előtte a szőke Ilonka — Simor Erzsi — térdelt. A banda húzta: Most van a nap lemenőben ... Most van a nap lemenőben ... Hányán sírtak már errefelé ennek a nótának a kíséretével? Ilányan vallották meg szerelmüket a Madár vígan dalol a lombos ágon kezdetűvel? Hányán mulattak az Egy cicára? Vége a filmnek, felgyullad a villany. Vannak, akik a januárban induló sorozatról kérdezik a jegy szedő nénit. Még nem jött meg a program. Mivel is folytatódik majd a filmek sora, még nem tudni. De folytatódik. Nádudvari Anna
