Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-23 / 302. szám
|í opogott a lába alatt a sok h6, ahogyan átment az udvaron. Egy pillanatra átfutott agyán, hogy legalább a kapuig meg az istállóig el kellene lapátolni, mert a söprés itt már semmit nem segít, annyi esett, és még mindig nem szűnik. Pedig jó lenne, ha abbahagyná, nincs aki lapátoljon. Mire ideért gondolataiban, a sírás kerülgette, de erős akarattal visszaparancsolta könnyeit és lenyelte a torkát düllesztő gombócokat. De az istállóban, fejés közben mégis a zsétárba csöppent a visszatarthatatlan. Holnap karácsony. A szeretet ünnepe, ő meg itt bőg, egyedül. A gyerek se szól hozzá, csak ha sokszor és egyre mérgesebben kérdezi, akkor lök oda egy-egy rövid válaszfélét, durcásan, szomorúan. Lám, most is úgy csinál, mintha aludna, pedig dehogy szokott ő még ilyenkor ágyba menni! El se tudták zavarni, de mégcsak be sem tudták csalogatni, parancsolni a hóból, annyira szerette túrni, taposni, dobálni. Most meg ki se jön, nemhogy eltolni segítene, mint az apjával szokta mindég. Pedig ő nem tehet semmiről, erősítgelte magát, miközben gondolatai keserűségével arányosan egyre nagyobb adagokban, egyre erősebben spriccelteivé húzta a tejet, szinte dühösen rángatva szegény Boris tőgyét, pedig az aztán végképp nem tehetett semmiről. Még jó is, hogy van — gondolta. — Mi lenne, ha még ez a tehén sem lenne, meg az ura is itthagyta már egy hete?! Nagy szégyen lesz, ha nem jön vissza, megszólják a faluban, hiszen ők mindig szépen éltek, nem is csak kifelé, mit mondjon majd? Szidja az embert? — Mit képzel, Julis néni?! — vágta oda nagy hangon tegnap is a minden lében kanál szomszédasszonyának. — Elment munkát keresni, mert erre nincs. Tudhatja, hogy megszűnt a gyára! — és ez egyszer még örült is annak, hogy János munkanélküli lett, jó indoklásul szolgált az ura távollétére. Még csak az kéne, hogy megtudja a valóságot és szájára vegye ez a falu pletykása! De ha nem jön vissza? Amilyen makacs ember . .. Pedig hát nincs igaza! Most meg aztán végképp nincs, ha eddig lett volna is. Mit kezdenének még egy gyerekkel? Pont most. mikor állása sincs: Még ha az lenne, de hát így? Megállt a keze, elgondolkodva abbahagyta a fejést. Valami furcsa érzés ütött belé, valami lelkiismeretfur- dalás-féle. Áthasított rajta: nem volt ez mindig így. Erre nem hivatkozhat. Nem lenne igazsága. János mindig dolgozott, de amikor dolgozott, jól keresett, neki meg akkor se kellett a gyerek. Elégnek tartotta Jancsikát. Minek több? Nem azért kaparkodott, épített nagy házat, művelte a földet, tartotta a sok állatot, hogy aztán majd sokfelé osztódjék! Neki is mennyivel könnyebb lett volna ha mindjárt valamivel indul! Igaz, testvére neki sincs, mégse volt háza. A Jánoséba jött, de azt már rég lebontották! Ehhez már neki is köze van! Benne van az élete, az egészsége, fiatalsága. Joga van hozzá! — folytatta gyorsan a fejést, de gondolatai csak tovább zakatoltak agyában. Tudta, hogy nem annyi ez a jog, mint ami Jánosnak lenne, mégis ő ment el belőle. — Nem én üldöztem el — vonta meg a vállát, de ez a mozdulat már érezhetően nem volt olyan hetyke, mint a mellé társult mentegetőzés. Már rég végzett a tejjel, de csak ült a háromlábú fejőszéken, mozdulatlanul, elgondolkodva. Nem értette, mi történt vele. Bemenni nem volt kedve, itt legalább a tehén szuszog, bent, a nagy házban Jancsika elvonult és magára zárta a szobaajtót, hogy ne kelljen vele beszélnie. Kerülte a saját anyját. Csak nem hallgatott ki valamit? — rémült bele Terusba, és már nem is tudott szabadulni ettől a felismeréstől. Biztos, hogy meghallotta a halk veszekedést is! Nem is volt az veszekedés, csak János most hosszabban tett szemrehányást, mint az eddigi eseteknél. Arra hivatkozott, hogy a gyerek is csak kistestvért akar, már évek óta kéri. hogy legyen. Karácsonyra, születésnapra. Igaz, most már nagyobbacska, tízéves múlt, már érti, hogy hiába kér, abbahagyta. Próbálta elhessegetni ezt a gondolatot, de egyre biztosabban érezte, hogy a gyerek hallgatása és szomorúsága mögött nem csak az apja elmenetele van. Biztos, hogy meghallotta a veszekedést, az egymás gvőzködését. ö meg éppen azzal érvelt, hogy a gyerek már tízéves, csak nem nevetteti ki magát, meg a gyereket is egy csecsemővel?! Az ura meg csak legyintett: — Akkor is hivatkoztál valamire mindig, amikor Jancsika még csak kétéves volt! Neked akkor is inkább angyalkát kellett csináltatnod Pesten, jó messze innen, nehogy megtudja a falu, mit művelsz velem! Aztán betett a táskájába néhány holmit, bement a gyerekhez, megcsókolta és elment. Terus egyre izgatot- tabb lett. Most már biztosan tudta, hogy Jancsika mindent hallott. Azt is. hogy bizony lehetett volna neki „ajándék” karácsonyokra is. születésnapokra is, ha már semmi másnak nem tudott örülni, csak testvér kellett volna. Hiába vett neki drága játékokat, hogy le ne maradjon a többi gyerektől. STOLMÁIt G. ILONA Terus Lassan elindult befelé a tejjel. Meg kell szűrni, frissen, de csak leült a konyhában, kezébe temette az arcát. Mit tegyen? A gyerekhez hiába megy be, attól János még nem jön Vissza. Azt sem tudja, merre indult, hol kereshetné. Már a szégyen sem érdekelte. Mi az ahhoz képest, hogy János nem szereti, elment örökre, meg az egyetlen gyereke, is megveti, akiért pedig mindent megtett születése óta. —■ Mindent? — biggyesztette le száját, szinte gúnyolódva saját magán. Éppen csak azt az egyet nem, amit annyira akart, amit annyira vágyott. Nem is tudja megmagyarázni, miért nem. Miért nem akart még egy gyereket? A szüléstől félt? Hiszen a kaparás se volt kellemes, még szégyenkezett is minden alkalommal, meg félt is rettenetesen, hogy mégis ismerőssel találkozik, hiába ment messzire. Még az emlékektől is megborzongott, nem először, de most elviselhetetlenül. Sírni kezdett a szégyentől is, tehetetlenségében is. Hüppögött, de már arra sem gondolt, hogy a fia fölébredhet, hagyta érzéseit szabadon tombolni. Reggel nagyon lassan, kedvetlenül kezdte a munkát, nem is tudta, minek készülődik, kinek készíti a sok ételt, süteményt. Náluk nem lesz az idén Szenteste. Minek is lenne? Kivel? A gyerek biztosan nem jön ki, hiába csinálja meg a fát is. ő meg mit csináljon alatta egyedül? Zokogjon? De már zokogott is. Észre sem vette, hogy Jancsika az ajtóban áll. Amikor meglátta a gyerek szomorú szemeit, csak nézte, nézte könnyein át, kezében mozdulatlanul tartotta az éppen felakasztani szánt karácsonyfadíszt, ami végül kicsúszott elerőtlene- dett kezéből és százezer darabkaként csillogott szerteszét a parketten Jancsika szemében valami furcsa fény villant, sarkon fordult egy villanásnyi idő alatt, bevágta az ajtót és elrohant. Terus hallotta, hogy az előszobaajtó becsapódása után a kapu is csapódik a dobogó léptek elhalkulása után. Vége! A gyerek is itthagyta. Pedig éppen meg akarta neki mondani, hogy megtartja a picinyét, ha az apja visszajön. így egyedül talán nem, de még az sem biztos — gondolta bizonytalanul. Milyen furcsa: mióta elhatározta, hogy megtartja a magzatot és megszüli, hogy örömet szerezzen szeretteinek, azóta jobban szereti ezt a picinyke életet, mint saját magát, de azóta jobban szereti Jancsikát is, meg Jánost is. Most aztán ezerszeresen lüktetni kezdett benne a fájdalom, amiért elhagyták azok, akiket a világon legjobban szeret. Lám, annyira, hogy még szülni is hajlandód kedvükért, ha már annyira csak ezt akarják. És most éppen ők fosztják meg az örömtől. Egymagában mégsem vállalhat egy gyereket... Már egészen besötétedett, Terus meg csak ült a íp- telben a félig kész karácsonyfa mellett, a mindenütt csillogó színes üvegszilánkok között. Már nem gondolt semmire, könnyei is elapadtak, kiüresedett, elzsibbadt teste-lelke, agya tompa volt. A furcsa zajra sem mozdult, pedig belül, valahol mélyen tudatosodott benne, mintha lépteket hallana, a vastag hóréteg csikorgását, de arra sem mozdult. Csak nagyon lassan fordította fejét az ajtó felé, inkább csak érezte, hogy áll ott valaki. Azt hitte, szét veti a szíve dobbanása, akkorát ütött belülről rajta. Az ajtóban a férje és a kisfia állt. János kezében a táska, amivel ''lment. Jancsika fogta apja kezét és csak néztek rá mosolyogva. Mintha megállt volna az idő, Terus nem tudta, mióta nézik őt és mióta nézik egymást. Föl akart ugrani, de csak belsejében ugrott valami, mire ő maga is mozdult volna. Aztán érezte, hogy mosolyog, valami nagy melegség tartja kí- vüá-belül. Kinyitotta a szemét: János karjaiban volt. Menyasszony kora óta nem kapta őt karjába ez az ember. Nem.szokás az ilyesmi a falusi embereknél — gondolta, vagy talán mondta is félhangosan? Nem is tudta hirtelen. Már csak azt látta, hogy Jancsika karjai ki- tárulkoznak és kettőjüket öleli át, mosolygós arcán patakokban folynak őszinte gyermeki örömkönnyei. — Drága, drága édesanyám! — tört ki a gyerekből, de csak szemével kérdezte félve, hogy jól értette-e a kedvező döntést. — Jancsikám, kisfiam. Az idei Jézuska meghozza neked végre a kistestvért. Megtartjuk. Majdcsak lesz valahogy! Isten megsegít — nyugtatta gyorsan. A két férfi pillanatok alatt befejezte a fa díszítését. Terust nem hagyták fölkelni a fotelből. Az elkészített vacsorát is ők hozták az asztalra, aztán mosogatni mentek. Ezt is meg lehet tanulni — gondolta János, aki már eldöntötte magában, hogy ha nem talál állandó munkát, majd alkalmit keres, meg többet segít otthon. Terus is elmúlt harmincöt. Szép fiatalasszony — nyugtázta, de Jancsika bólintott rá mosolyogva. Még be sem fejezték a konyhai munkát, kopogtak. Egy régi osztálytárs jött a faluvégről, ebben a szokatlan órában. — Csak azt akarom mondani, János, hogy vállalkozásba kezdtem. Kellene egy ilyen jó szakember, mint te, ha eljönnél hozzám társnak ... TVf ire leültették a váratlan vendéget, már szólni sem tudtak, csak nézték a csodát és nézték egymást olyan boldogságban, amilyet eddig soha nem éreztek. Szinte ragyogott minden, a vendég, a szoba, a karácsonyfa, és a nesztelen hóesésben valahonnan csilingelő gyermekhangok szálltak egyre erősödőn: Fel, nagy örömre, ma született... Ügy mondják, a házasságok sorsa nem azon múlik. égiek vagy földi halandók színe előtt köttetnek. Ám olykor mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, nemcsak az emberi természetnek, hanem a gondviselésnek is közé lehet a sokáig tartó, boldog együtt- léthez. Hiszen, akik ma ülik gyémántlakodalmukat, a 60. házassági évfordulót, azok élete a bizonyság: a szeretet végtelen. Ők már tudják a titkot is, amit a fiatalabb nemzedék vagy a házasság intézményének avatott hivatalnokai legfeljebb csak sejtenek: hogyan képes az ember a szeretet erejével leküzdeni a bajokat, az oly sokszor gonoszkodó élet megpó’oálta- tásait. Id. Lestyán Béla és felesége, Berényi Ilona most, december 23-án erősítik meg a pesterzsébeti templomban 60 éve tett fogadalmukat Kotschy Ferencné, Nagykőrös város anyakönyvvezetője előtt. Hat gyerekük, 14 unokájuk és 11 dédunokájuk ünnepli őket. És mindenki, aki ismeri a Csillag utcában a kedves, barátságos házaspárt. — Hej, sokan mások is megkérdezték már, mi a jó házasság fortélya. Én mindig azt feleltem, boldog csak az a házasság lehet, ahol gyerekek vannak. Mert a gyerek maga az élet. Nélkülük nem sok értelme volna a küzdelemnek, a munkának. Értük kell és érdemes élni — mondta Hona néni, majd DINASZTIÁT NEVELTEK Hat évtized szeretet sorra veszi a családot, közben jókat nevet, amikor a családfa vékonyabb galy- lyairól kimarad valaki... — Nos hát: Ilona a legidősebb, tanítónő, támlám, már ő is nyugdíjas. Béla, a legöregebb fiú üzemirányító a Démásznál, György is villamosipari technikus,. Gabriella gyors- és gépíró az ügyészségen, László lakatos, Sándor pedig vállalkozó, de ő is a villamossági pályán kötött ki. Aztán jönnek sorjában az unokák, dédunokák, s Ilona néni mosolyogva summázza: Hát ilyen szép nagy a mi családunk ... A Lestyán házaspár egybekelésük negyedik évében települt Nagykőrösre. A papa napszámosként kezdte, majd 1937-től a városi villamos műnél dolgozott sok éven át, mint hálózati főszerelő, ahonnan 1972-ben ment nyugdíjba. Villanyszerelő-dinasztiát neveltek. — Jó 3 évet rá is húztam a nyugdíjra — meséli Béla bácsi —, de még maradtam volna. Egy napon azonban leestem az oszlopról. Kitört kezem, lábam, többet nem bírtam felmászni a póznára. Nagyon kemény szolgálat volt az. Éjjel vagy nappal, akár esett, akár fújt, ha baj volt valahol a hálózaton, menni kellett. Akkoriban a vonalak nagy része nem utak mellé épült, hanem toronyiránt, szántáson, erdőn át. Rádiónk nem volt, mint a maiaknak, gyalog vagy biciklivel kellett kilométereket menni, mire telefont talált az ember, hogy beüzenjen a központba. Mégis szerettem ezt a munkát, sok jó emberrel voltam együtt. Bugyi József, Héjjas Ferenc, Pászti Imre, Boros Dániel nevét említhetem, de aranyos ember volt a főnök is, Vajda György. De sorolhatnám a többieket is, sajnos sokan már elmentek. Hiába, az öregek elpotyognak lassacskán ... — Ilona néni bizonyára a család gondját látta el idehaza... — Itthon voltam, d"e dolgoztam én is sokat, 13 évig kesztyűket varrtam. Akkor feküdtem le, amikor mások keltek. Muszáj volt, nyolcunknak nem volt elég a papa keresete. Én sem kaptam sokat, a 2801 forinton felüli teljesít- ] ményt ki se fizették, így1 volt ez akkor a bedolgozó- rendszerben. Amíg Erzsé-1 beten laktunk, női szabó- ként angol és francia di-1 vat szerint varrtam a dámáknak egy szalonban. Az más volt. Kilencven fillért adtak óránként, jó pénz volt. Igaz, sokat is dolgoztunk. Mindig az utolsó villamossal értem haza. Amikor nyugdíjas lettem — az is régen volt — 480 forintot állapítottak meg. Akkor még többet ért a forint, de annyival bizony nem nagyon lehetett fickándozni. — Látom, azért megvan mindenük. — Ami kell, megvan, de a magunkfajta öregeknek már nincs nagy igényük. 82 éves vagyok, a papa 85. Hál’ istennek, a házat el tudjuk látni, igaz, jószág nincs, csak ez a két nagy macska, öregek már ezek is, mint az országút, pici koruktól itt élnek. Tudja, a legnagyobb baj az, hogy az orvos nálunk is egyre gyakoribb vendég.-— A hosszú téli estéket hogyan töltik? — Régebben sokat olÉJFÉLI MISE DUNAHARASZTIN Éledő hagyományok? A megyei nemzetiségek közül a német ajkú polgárok őriztek meg a legtöbbet karácsonyi szokásaikból. — Oklevelekkel bizonyítható, hogy az első telepesek — 63 család — az 1600-as évek végén tutajokon érkeztek a Dunán Harasztiba. Később mások is csatlakoztak, s megalapították még Taksonyt és Soroksárt. Az ünnepek előtti, így a karácsonyi előtti szokásaikban, hagyományaikban a római katolikus hitet követik — mondja Kultenecker Ferenc, a dunaharaszti gimnázium német—történelem szakos tanára, helybeli néprajzkutató. A kitelepítés évei után mind Taksony, mind Dunaharaszti szokásaiban jelentős módosulások mentek végbe. Taksonyban fennmaradt a betlehemezés (a gyermekek viszik a jászolt, Jézusnak, angyalnak és Máriának öltöznek), eljátsszák a szálláskeresést. Mostanában kizárólag az iskolán belül tudják elevenen tartani ezt a népszokást. Az emberek inkább vastunk, de már nem nagyon látjuk a betűket. Inkább tévézünk. Leginkább a papa ül a masina elé. De enné fene, egyre rosszabb műsorok vannak a tévében. Bennünket, időseket mintha nem is vennének számításba a szerkesztők. Ha meg egy jó film mégis akad, azt meg éjszakára teszik. Ki győzi kivárni? — Amúgy Sanyi fiunkhoz járunk leginkább, vagyis hogy ő jön értünk a kocsival, aztán este visszahoz. Az ünnepeket is náluk töltjük. A karácsonyt nagyon szeretjük, akkor együtt az egész család. A mostani ünnep is biztosan olyan szép lesz, mint hatvan éve, amikor egybekeltünk. M. J. csendben, otthon ünnepelnek. Haraszti és Taksony számos polgárának rokonsága él Németországban és Ausztriában. Érződik az idegen hatás, az adventre való emlékezést már onnan vették át. Karácsony előtt egykor böjtöltek a svábok. Alvófalvakká váltak a hajdani híres német nemzetiségű települések. A lakosok rohannak a fővárosba dolgozni, munkát keresni. Az ünneplés közben talán jut majd arra idejük, hogy elmenjenek egy német nyelvű éjféli misére — reménykedik Kaltenecker Ferenc tanár. Ha minden igaz, ez az idén megvalósul Dunaharasztin. — im —
