Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-23 / 302. szám
4 PEST MEGYEI HÍRLAP ÜNNEP ELŐTT 1992. DECEMBER 23., SZERDA Égi (Erdősi Ágnes felvétele) JÓL VANNAK A TÚRÁI NÉGYES IKREK Fényképük ott lesz a karácsonyfa alatt Micsoda véletlen egybeesés: Erzsikével, azaz Sára Istvánnéval, a túrái négyes ikrek édesanyjával egy sor dologban hasonlítunk egymásra. Mindketten harminchét évesek vagyunk, s — ki ezért, ki azért — sokáig vártunk a gyermekáldásra. Aztán 6 is, én is egyszer szültünk életünkben, már harmincon felül. Igaz, ő négy gyereknek adott életet, míg magam „csak” egy fiút hoztam a világra a nagy pillanatban ... Érthető, hogy első találkozásunk alkalmával rögtön tegeződünk. — A szerkesztőségünk ajándékát hozom neked, nektek: egy-egy tízezer forintos betétkönyvet a kicsiknek ... — Köszönöm, nagyon hálás vagyok az érdeklődésért — mondja gyorsan Erzsiké, hogy mihamarabb közölhesse a jó hírt. Képzeld! Anikó, aki harmadikként született, már szopik! Holnap pedig hazamehetek, így férjemmel, aki — július hatodika óta, amióta a II. Számú Nőgyógyászati Klinika „lakója” vagyok — rendületlenül vár haza, végre egvütt lehetünk. — De nem. kettesben?! — Ténylegesen még csak ketten leszünk ezen az ünnepen, de a négy kicsinek a fényképe, akikre oly sokat, tizenhat esztendőt vártunk, ott lesz a fa alatt... Még szinte ma sem tudom elhinni, hogy a másfél évtizedes meddő várakozás után, egyszeriben nagycsaládosok lettünk! A Sára házaspár tizenhat évvel ezélőtt úgy ment az oltár elé. hogy mind a ketten tudták: az asszony, eav korábbi műtét miatt nem tud gyermeket foganni. Mégis szerették egymást, s a gyermekvárás reménytelensége sem oldotta meg e szentségi köteléket a két ember között. Aztán a türelmes belenyugvás mégis meghozta eredményét: a lombikprogram elterjedése számukra felcsillantotta a rég várt lehetőséget. Az asszony unokatestvére, mint donor bocsátotta Erzsiké rendelkezésére érett petesejtjét, melyet aztán — mesterséges úton — a férj spermájával termékenyítettek meg, s ezt ültették be a meddő nő méhébe. Ahogy lenni szokott egyszerre több petesejtet is megtermékenyítettek, hogy abból legalább egy megmaradjon az anyává váló testben. Erzsikét különös módon kísérte az isteni gondviselés: a Bécsben végzett műtét eredményeképpen mind a négy petesejt magzattá, majd gyermekké fejlődött... — Olyan izgatott vagyok — mondja Erzsiké miközben egyik utolsó kórházi ebédjét kanalazza az étkezdében —, vajon mi vár rám Túrán. Szinte újra be kell költöznöm a faluba, a házba, olyan régen eljöttem már szeretteimtől ... Aztán, ha az első teendőkön túl vagyok, irány vissza a klinikára! Az új esztendőben már naponta járok majd be szoptatni. S persze várom, hogy talán februárban. talán március elején együtt lehessen a túrái nagy család. Karácsonyfát díszítenek a klinika intenzív osztályán. Az éppen felvillanó égőcs- kék fényénél meg-megcsil- lan a kis Anikó feje búbja. Erős gyermek már ő, mert kitartóan szopja az életet jelentő anyatejet. A szeretet, amely fél éve körülveszi a várandós anyát — a klinikán, és a családi, baráti körben — immár az új életet is éltetni hivatott. — Ügy szeretnénk mindenkihez, aki az életünket emberien széppé tette, elmenni s nekik boldog új esztendőt kívánni . .. Vagy legalábbis ehhez, a mi örömünkhöz hasonlót remélni, vágyni azoknak az életébe is — kezdve a munkahelyi vezetőktől és kollégáktól, át a gödöllői önkormányzati vezetésig, el egészen Roszik Gábor evangélikus lelkészig, akitől alapítványa jóvoltából nemcsak a pénzt kaptuk a műtéthez, de kimondhatatlanul sok emberi, lelki vigaszt és biztatást —, akiknek a boldogságunkat köszönhetjük. Szerkesztőségünk — az ajándék mellé — természetesen hasonlóan nagyon sok boldogságot kíván a túrái nagy családnak az ünnepekre s az új esztendőre, amikor — ígérjük — figyelemmel kísérjük a négyes ikrek s szüleik életét. Mallár Éva KARÁCSONYI HANGULAT A SZOBI NEVELŐOTTHONBAN Testet, lelket erősítő kapcsok Keskeny kapun át lehet csak belátni a szobi nevelőotthon udvarára. Érkezésünkkor néhány leányka kukucskál az utca felé. Abban a pillanatban, amikor kocsinkkal lefékezünk a bejárat előtt, a lányok, mint érintésre a pillangók, szétrebbennek. Néhány perc múlva — magunk is besétáltunk az udvarra — lázas sietséggel terelgetik felénk az igazgatónőt: tessék igyekezni, egy idegen bácsi és egy néni jött be az otthonba! Koppány Józsefné nevetve jön fogadásunkra. — Olyan izgalomban vannak már reggel óta ezek a lányok, mintha nem is tudom én, milyen nagy emberek érkeznének az otthonba. Bár talán más is fokozza hangulatukat: áramszünet miatt ma nem volt tanítás, így teljesen belevethették magukat a karácsonyi készülődésbe. Téli tájat, ünnepi jelképekét festenek az ablakokra, s már készül a sokméteres ragasztószalagból összeállított fadísz is ... Ahogy e néhány szó kíséretében bejutunk az épületbe magunk is meggyőződünk a hallottak igazáról: a gyerekek az izgatott „ide- genvárás” melett szinte fel sem emelik fejüket érkezésünkre a nagy munkából. — Versenyt lehetne hirdetni a csoportok között — jegyzem meg. — Annyira különlegesek, fantáziadúsan ezek az üvegfestmények. A harcosan kimondott gondolat azután bekapcsolja a lányokat is a beszélgetésbe. Koránk gyűlnek, s egymás szavába vágva meséli, ki-ki a számára legfontosabbat. Egvikük azt hadarja el — mihamarább, nehogy egyetlen lényeges mondat is kimaradjon az előadásból —, hogy az ünnepekre három másik társával együtt Hollandiába utazik. ’— Már itt sorakoznak a bőröndök... — folytatná az előzetes élménybeszámolót, de újabb „előadó” érkezik. — Beszélni szeretne velem — súgja olyan halkan, hogy magamnak is oda kell hajolnom írógépéhez, amelyen egyelőre még csak keresgéli a betűket. — írok ... Novellákat, most az életem történetén dolgozom .'.. Meg szeretném jelentetni, sőt ha lehet filmesíteni is ... Az édesapámmal már megbeszéltem... — talán tovább is tartana a beszámoló, ha az igazgatónő nem Intene továbbhaladásra bennünket. — Nem kell azért mindent szó szerint venni tőlük. Ezek a lányok, serdülő-kamasz hölgyek nagyon érzékenyek, de más az értékrendjük, mint nekünk, akik családban élünk, nőttünk fel. Sok, számunkra különleges dolog nekik a lehető legtermészetesebb, s ily módon nem is tudnak örülni azoknak, míg más, apró, mondhatni jellegtelen esemény a végletekig fel tudja kavarni egész lényüket. Tulajdonképpen mi. „kint élők” fel sem tudjuk fogni, képtelenek vagyunn a maga teljességében megérteni őket. Nem érezzük azt a mérhetetlen fájdalmat. amit ezek a lányok — életük ilyetén- alakulása miatt — magukban hordoznak. Talán ezért is igaz, hogy megoldani minden gondjukat, bajukat nem is tudjuk. Amire vállalkozhatunk, az csupán annyi, hogy némiképpen enyhítsünk helyzetükön, lelki kínjaikon. A szobi nevelőotthon gyermekei — s ők ezt, talán a fentiekből már érthető miért, fel" sem fogják — mérhetetlenül jó helyzetben vannak. Igaz. messze a család, sőt többeknek ez a fogalom majdhogynem ide— kezem nyújtom verseiért. — A karácsonyi verse sokáig a faliújságunk dísze volt — ajánlja kis növendékét az igazgatónő. — Szeretek verset írni — folyik immár Margitból a szó. — Bár keveset olvasok. a vallással sem foglalkoztam még soha, soik-sok érzés megragad az életem során. Nem tudom, honnan jönnek ezek a gondolatok, de egyszer csak írnom kell, s akkor már nem is töröm máson a fejem .., fajában. Kezében vaskos, kockás papír kötege. — Bangó Margit vagyok — mondja nagy halkan, meg- Uletődve. — Csak akkor enyhül félelme, s bátorodik fel némiképpen, amikor — már tudtam, hogy ki is ő gén fa karácsonyt is csaknem 10-12 gyermek az intézetben ‘ölti), az otthon nevelőinek áldozatos munkája, a hihetetlenül szép környezet, a művelődésre, sportra, szórakozásra nyíló számtalan lehetőség talán- talán némiképpen valóban enyhítheti az élet korán ejtett sebeit. — Döbbenetes azt tapasztalni — állít meg ismét egy szóra az igazgatónő, miközben áthaladunk az udvaron, hogy megnézzük, hogyan készülnek a mézeskalács figurák —, hogy 16- 17 évesen is bekerülhetnek állami gondozásba gyermekek. Olyanok, akik eddig valamilyen családban éltek. Hát nem volt a másfél évtized alatt egyetlen intő jel sem kis életükben, mikrokörnyezetükben, ami arra figyelmeztetett volna tanárt, körzeti orvost, védőnőt, vagy akár csak szomszédot, hogy vigyázz, rossz felé halad a kicsi élete ebben a közegben? ! S mindez nemcsak a puszta tény miatt döbbenetes. Hanem ez egyben azt is jelenti, hogy ezek a nagylányok már egy visszafordít-* hatatlan folyamat része- (se)ivé váltak addigra, amikor megjelennek intézetünkben. S erre már az sem mentség, hogy az utóbbi években megszaporodtak az anyagi okok, a munkanélküliség, a sok gyerek eltartásának megnövekedett gondja miatt hozzánk kerülő gyermekek .. . Ahogy mondtam, mi „csak” enyhíteni tudjuk bajaikat, s nem meggyógyítani. Pedig a szobi növendékek ez utóbbi szempontból sem állnak olyan rosszul. Any- nyiféle hasznosat megtanulnak az intézetben, hogy — legalábbis e téren — felnőtté válásuk pillanatában szinte egyenlő esély- lyel indulhatnak a családból kikerülőkkel. A helyszínjárásunk végén egy kis fekete leányzó vár bennünket az iroda aj— Margit is olyan lány, akinek szinte alig van kapcsolata a külvilággal — egyengeti a kusza gondolatokat az igazgatónő. — Az egyetlen biztos pont életében az intézet, amelyben, mint aféle háromszögelési ponton, összetalálkoznak gyermekeink a tőlük mesz- szire szakadt, vagy felnőtté vált testvéreikkel, esetleg a kinti iskolákból származó barátokkal. Ezeket a láthatatlan szálakat igyekszünk magunk is ápolni, hiszen gyermekeink életében ezek vitathatatlanul erőt adó, testet, lelket erősítő kapcsok. (maliár) (Vimola Károly felvételei)
