Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-09 / 290. szám

É | PEST MEGYEI IIlRLAP LEVELÜNK JÖTT .-. .JSÍ* •' > ' esYv.'L"' -g - -v ...J.':.g ' 'Ytl 1992. DECEMBER 9., SZERDA ^ 3 Jó kapcsolatot a megyével! Tisztelt Főszerkesztő Úr! Örömmel olvastam a lapban nemrég Többet- jobbat című írását. Nagyon tetszett. Pár éve több cik­ket írtam e kedves újságba, és mind le is közölték. Az akkori szerkesztőségnek (Cegléden) ajánlottam, kel­lene egy olyan oldal, amit az olvasók szerkesztenek, illetve írnak. Szerettem volna elolvasni, mi az, amit jónak Iát az olvasó, mi az, amit rossznak. Másképpen él át egy helyzetet a képvi­selő vagy egy egyszerű munkanélküli. Köszönöm, hogy ön megvalósította, il­letve elindította a folyama­tot. Kívánom, hogy tervei, gondolatai mind valóra váljanak. Bízom abban, hogy nemcsak én. de sok ezer ember érdeklődéssel és megelégedettséggel olvas­ta sorait. Eddig is olva­sott lap volt a Pest Megyei Hírlap, de ha az, amit ígér­nek, megvalósul, akkor biz­tos vagyok abban, hogy ol­vasóik tábora még jobban meg fog növekedni. Nagyon jól látta T. Fő- szerkesztő Űr, hogy vannak városok, ahol eltérő életfor­mák alakultak ki. Van, ahol a segíteni, a tenni akarás uralja a lakosságot, van, ahol az irigység, a rosszindulat. Van elmara­dott, elhanyagolt város, van egyre szépülő, épülő falu, amely eléri a városi színvonalat. Mert összefo­gással, tenni akarással sok mindent el lehet érni még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is. őszinte in­formációkra is nagy szük­ség van. Egyre több az el­keseredett, életunt, munka­nélküli ember. Egyre töb­ben vállalkoznak, de gya­korlat nincs, kiváltják az engedélyt, és reménytelenül kérdezik: hogyan tovább? A felvett kölcsön, az adó mindent elvisz, sokszor még a házat is a fejük fölül. Apró rezdülésekre is felfigyelnek, írja a Főszer­kesztő Űr. Bizony, nagy szüksége van az emberek­nek arra, hogy valakik tö­rődjenek velük. Egy jó szó, egy biztatás, egy reménysu­gár emberek sokaságát hozná vissza az életbe. So­kan el vannak keseredve. Az egyedül élő idős embe­rekre, a munkanélküliekre, a létminimum alatt élőkre, az elhagyott férjekre, fele­ségekre bizony jobban oda kellene figyelni. Mi az oka, hogy egyre több házasság fut zátonyra? A válás so­ha meg nem gyógyuló se­beket ejt a gyermekeken, tönkreteszi a kis lelkivilá­gukat. Nagyon jó olvasni, hogy a szerkesztőségben minden­ki a rendszerváltás híve, meggyőződéses magyarok, és figyelemmel vannak nemcsak a városi, de a kis­településen lakó emberek örömeire, bánataira. A kis­települések lakói tele van­nak tervvel, tenni akarással. Építkeznek, jószágot nevel­nek, zöldséget-gyümölcsöt termelnek, de sajnos sok­szor senki sem figyel rá­juk. A megtermelt árut csak úgy tudják értékesí­teni, ha több kilométerre elviszik, de a benzin olyan drága, hogy sokszor tönkre­megy a zöldség, a gyü­mölcs, nincs aki felvásárol­ja. Cegléd mellett is van több kistelepülés, ahol a le­hetőség adott, de kellene valaki, aki pénz nélkül is el tudná indítani a folya­matokat. Főszerkesztő Űr nagyon helyesen gondolja, hogy a most divatos könyörtelen kritikában nem akarnak részt venni, nincs is értel­me. Igaz, hogy sokkal töb­bet — sokkal jobbat vár­tunk, amikor leadtuk sza­vazatainkat jelenlegi veze­tőinkre, de egymás mocs- kolásávai nem segítünk, csak rontunk az amúgy is rossz helyzetünkön. Be kel­lene látni azt, hogy kriti­zálni sokkal könnyebb, mint megoldani a dolgokat. Itt az összefogással, egyet akarással nagyon sokat le­hetne tenni. Igaz, hogy ke­vés a pénz. igaz, hogy nap­ról napra érezhetően szegé­nyebbek leszünk, igaz, hogy az égbekiáltó áreme­lések naponta borzolgatják idegeinket, de az is igaz, és nagyon fontos, hogy ma még béke van országunk­ban. Boltjaink tele vannak áruval. Csak pénz nincs, hogy vásárolni tudjunk, és ezen kellene sürgősen se­gíteni. Kis országunk olyan, mint egy kincsesbánya, csak akarni és tenni kell érte. Keresni kell a kiutat ebből a nehéz gazdasági helyzetből, nyugodtan, hig­gadtan, nem lázadással, hisz a tüntetés nemcsak or­szágunknak, de az embe­reknek is nagyon ártalmas. Borzadjunk el az erőszak­tól, a terrortól, hisz napon­ta láthatjuk a tv-híradó- ban, mily borzalmas dolgok történnek a körülöttünk lé­vő országokban. Vigyáz­zunk nagyon, ne jussunk ilyen helyzetbe. Próbál­junk meg szeretettel lenni egymás iránt, próbáljuk meg összefogással kihúzni országunk süllyedő szeke­rét a kátyúból, addig, amíg nem késő. Szívből kívánom, hogy az egész megyében minél előbb a legjobb kapcsolatot alakítsák ki. Bízom abban, hogy terveik megvalósítá­sában sokan, szívesen segí­tenek. Munkájukhoz további sok sikert kíván egy régi olvasójuk. Ferencvári Tiborné Cegléd Búcsú A szó vallási értelemben (Értelmező szótár 1. kötet 153. oldal) két fogalmat ta­kar: bizonyos számú napi purgatórium elengedése és templom vagy egyházköz­ség védőszentjének vagy a templom fölszentelésének emlékünnepe. . Ez a szó és fogalom nap­jainkig megmaradt, de — kitágítva a vallásos embe­rek körét — más megfogal­mazást kapott. Búcsú napja a családi összejöveteleit, szórakozásolt, vigasságok napja, ami persze kötődik az eredeti naphoz. így Fo­ton augusztus 20. Szent Ist­ván napja, Veresegyházon, ahonnan eszmefuttatásomat írom, Erzsébet napjai utá­ni vasárnap. Ezen a jeles napon meg­indulnak a barátok, roko­nok a szomszéd községek­ből — ma a gépkocsik vi­lágában távolabbról is — közös vigasságra. Ahol le­hetőség van rá, megelőzi a disznóölés, de pusztulás van a lábasjószágban. Ilyenkor módosabbja, sze- gényebbje igyekszik kiten­ni magáért, jó illatok száll­nak a konyhákból, sül a pecsenye, a sütemény, a fánk a rendkívüli vigalom­hoz. akkora ünnep ez, mint a karácsony vagy a hús­vét... Mindez együtt di­cséretes dolog, melegen tartja széthúzó világunk­ban a családot, a rokonsá­got, barátokat. Kifogás leg­feljebb az ellen lehet, ha valaki ezt, erején fölül csi­nálja, avagy a szeszmeny- nviség meghaladja a kultu­rált mértéket — finomab­ban fogalmazva. Meg kell hagyni, a vallá­si jelleg se kerül egészen háttérbe: a hétköznapi va­sárnapok templomi látoga­tottságát erősen meghalad­ja a búcsúnapi. Még a re­formátus templomban is sokkal több férfi volt ezen a vasárnapon, mint egyéb­ként. Mert búcsú napján illik elmenni a templom­ba. Senki leikébe nem lá­tunk, mennyi volt az illem, és mennyi az áhitat. A felnőttek tehát ünne­pelnek, ünnepi ebéd van, délután kellemes (vagy ke­vésbé kellemes) italozás, barátkozás, politizálgatás, hisz politizáló ember a ma­gyar. (Megjegyzem: Németor­szágban másképp néz ez ki: van egy nap, a Busstag — búcsú napja, és ebből kö­vetkezik, hogy az egész or­szágban egy napon van ez az ünnep, így a társadalmi jellege jelentéktelenné vá­lik.) A búcsú napja azonban elsősorban a gyerekek ün­REGÉNY-■ *C fi - yy/y . y y. ,V A m Kis idő után az alezredes lépett hozzám: — Parancsom van, hogy önt egy percig sem hagyjam magára...! Együtt kell elmennünk a postahivatalba is. ön aláírja a szelvényeket, én pedig átveszek minden pénzt. Mert akárkitől is jönne a pénz, az mind román pénz! Hiszen Őfelsége, a román királynak a képe van rajta. Mint közpénz: a megyefőnök-ezredes-úrnak tarto­zik a hatáskörébe. Persze, igen jól tudom, mi a véle­mény a magyar berkekben a románok ügykezelése és a románok pénzkezelése körül. Ebben az esetben önök kellemesen fognak csalódni...! Különben is. igazságta­lan az az általánosító vád. hogy a románok lopnak. Ez sohasem volt igaz. Legfeljebb annyiban, hogy némelyek csakugyan — „könnyen veszi'- a dolgokat...” Az alezredes úr most egy kis szünetet tartott a hápo­gásában. Egy olyan parányi szünetet, mint amikor a fa­kopáncs, a harkály-madár kukacot keres az eperfában. Előbb lyukat fúr a fába. Aztán sürgönyt kopog le a ha­lálosan megijedt kukacnak. Akkor félrebillentett fej­jel, nagyéhesen meg is köszönti a kukacot, mielőtt ki­emelné az ágyából. Én ezt a rövid szünetet arra hasz­náltam fel, hogy alázatos tisztelettel megkérdezzem: — Alezredes úr, mi lesz azzal a pénzzel, amit tegnap és ma a román királyi postán máris lefoglaltak? Mi lesz a leégettek könnyes és megátkozott pénzével? Egyedül az én püspököm, Rab Mihály: ötvenezer lejt küldött Yassiból, Jászvásárról. Édes. kolozsvári magyar testvé­reink pedig többet küldtek kilenc új ház áránál, amit most mind lefoglaltak, biztosítás és egyetlen sornyi iga- zoló-elismerés nélkül. Nem hiszem, hogy őfelsége, Ká­roly román király jó! érezze magát, lefordított fejjel a megyefőnöki ezredes-uniformisnak a komisz kincstári nadrágjában, annak is a zsebében .. . Bukovinában sem­mi sem gyors, csak a tél. A lengyel-szeles, muszka-viha­ros, kegyetlen bukovinai tél. Legalább tíz kolozsvári sürgöny mondja: — Holnap, holnapután ottan leszünk ... ! A három erdé­lyi püspök: Márton Áron római katolikus püspök, to­vábbá Vásárhelyi református püspök, valamint Varga Béla unitárius püspök. Kolozsvárról. Hárman vállalták, hogy fejei lesznek a kétszáz tagú visszaépítő bizottság­nak ... Háromszáz erdélvi kőmívest és ácsot már el is indítottak Magyarfenesről és vidékéről Józseffalvára, hogy a visszaépítést haladéktalanul megkezdjük, erdélyi, magyar becsületességgel. Itt körülöttünk pedig úgy kap­kodnak a tiszteletre méltó, előkelő kezek a megátkozott pénz után, mintha nem is égés lett volna itten, hanem szilvaszüret... NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai sxékeiyek regénye 21. Felháborodva, majdnem jajveszékelve folytattam: — Nem értem ezt a világot, a maguk világát, alezre­des úr. Egy húszfilléres hiányért egy szegény magyar kalauz ma is meghalni volna képes szégyenében, ha azt a húszfilléres turpisságot reá tudnák bizonyítani... No. most tessék megnézni ezeket a ceruzával írott leveleket, alezredes űr!... Ezen a noteszpapíron a járásunk romín főszolgabírója, a Primprétor: húszezer Iejes kölcsönt kér az elégetteknek küldött irgalompénzből. Valószínűleg a kártyaadósságait szeretné kifizetni. Ezen a másik pa­píros pedig a szintén illisesti-i postahivatal fiatal posta­mestere rimánkodik a feleségével. Éppen a tüzünk harmadik napján jutott eszükbe, hogy családi házat sze­retnének építeni, az égettek pénzével vagy legalább a kölcsönével. Alezredes úr — mondtam —, a világon sok nagy-étvágyat láttam már a különböző állatkertekben, de sehol sem akkora nagyot, mint Nagy-Romániában. Az alezredes úgy felfortyant hirtelen, mint a lyukra tett tejeslábas. Ilyeneket mondott mérgében: — Senki ide ne tegye a lábát! Se püspök, se ács, sem kőmíves. Ha nekünk, románoknak szükségünk még valaha egy ilyen tűzfészekre, amilyen ez a falu volt a kigyulladása előtt, akkor is: mi fogjuk intézni az épí­tés menetét, nem pedig a „túlvilági magyarok”, ahogyan Önök szokták nevezni a pestieket. A román alezredesnek most hirtelen egészen halkra és bizalmaskodóra csendesedett a hangja. Majdnem úgy suttogott, ahogyan a bűntársak, a bajszerző pajtások szoktak sugdosni: — Atya — suttogta —, határozza el magát és közeled­jék a népével az ortodox vonalhoz. Nézze, itt a közelben nemhogy erdeje, de egyetlen szálfája sincsen másnak, mint az ortodox vallás-alapnak. Ha úgy akarjuk, akkor még pénzzel sem kaphat fát, annyit, amennyi egy ké­mény, vagy kutyaház anyagának a kiégetéséhez szüksé­ges. Viszont, ha mi úgy akarjuk, akkor csupáncsak tég­lából építkezhetnek újra, hiszen hatvan évvel ezelőtt is nepe. Zsenge koromban, a húszas évek vége felé a Fő téren állt a körhinta meg a hajóhinta, és felkapasz­kodtunk az előbbi tetejére hajtani, mert tíz forduló után kijárt az ingyen me­net .. . Pénzünk egy mézes­kalács-olvasóra vagy (és) tíz deka kókuszosra volt. Azóta nagyot fordult a világ! Veresen is áthelyez­ték a búcsút a Búcsú tér­re és a Találkozók útjára. (Méltatlanul száműzte elő­ző rendszerünk a Hősök ligete nevet, ahol 1929-ben az aradi 13 emlékére, a 30 éves évforduló tiszteletére nyárfasort ültettünk — egy-egy még mindig meg­van —, a vissza keresztelés pedig ködbe vész!...) Már egy héttel korábban kezdtek letelepedni, mint minden évben, a mutatvá­nyosok: fényárban úszó körhinták, immár elektro­mos hajtással, dodzsemek, kisvonatok. űrhajók és egyéb csodaszerkentyűk, lassan lefőzve a München­ben, a sör ünnepén a Teré- ziamezőn látható szórakoz­tató csodákat. Gyerekeink. unokáink pedig tódulnak, egyedül vagy felnőttkísérettel, szó­rakozni. Ez jól is van így! Ami nincs jól: előtte meg­nyílnak a pénztárcák, ver­sengve adja a költenivalót a szülő, keresztszülő, a na­gyik, a jóbarátok, és a gye­rek nem csupán pirosha- súakkal érkezik: nem rit­kaság a magasabb művé­szet: Bartók és Ady is a gyerek kezében. Mindez abból a hibás szemléletből: — Ha már nekem nem telt, jusson neki bőven! — És a gyerek nem tanulja meg a pénz megbecsülését. A gyerek szórja a pénzt, lévén, hogy értékét nem is­meri, veszi a játékot, ami­nek az óra három számje­gyű, és napok alatt megunt és eldobásra kárhoztatott bóvli, célba lő és horgá­szik, lövésenként-fogáson- ként húszasért (tessék bele­gondolni: 5 lövés egy szá­zas!), ketten felülnek egy dodzsemre ötvenért, az űr­hajóba nyolcvanért, és nemcsak egyszer ám! Meg­veszi persze a nyalánkságo­kat, 50-80 forint egy szelet­ke, és 250-300 forint a kó­kuszcsemege kilója. Tévedés ne essék: sine ira et studio: harag és ér­dek nélkül írom morgoló- dásomat. Nem vagyok a szórakozás ellensége, és boldog vagyok, ha vidám­ságot látok. Csak hát éppen messze kerültünk azoktól a fogalmaktól, amiket az Ér­telmező szótárból idéztem. Egyébként az idei búcsú, november 22-én, sokaknak csalódást jelentett: az idő­járás téliesre fordult, esett a havas eső, zuhogott a hó, az egyemmegek hamar át­fáztak és hazakívánkoz­tak. A máskor tömött so­rokban csak lézengtek, és a mutatványosok keservesen csalódva, ráfizetéssel sze- relkeztek le, és mentek to­vább ... Persze ahogy mondani szokták: a pakli­ban, az üzletben ez is ben­ne van! De lesz Erzsébet-nap jö­vőre is, amikor ismét ki­jönnek a gyerekek a búcsú­ba, de laposabb pénztárcá­val és szerényebb igények­kel, de nem azért, mert az életszínvonal ezt kívánja, hanem győz a józanabb, ta­karékosabb megfontolás ... Fazekas Mátyás Veresegyház A megoldás: népszavazás Egy ébredező demok­ráciánál népszavazással kell biztosítani a demokrá­cia érvényesülését. Én ugyan nem vagyok politi­kus, és tagja sem vagyok egyik pártnak sem, de egyetértek a Létminimum Alatt Élők Társasága azon döntésével, miszerint alá­írásgyűjtést indítanak ... Ügy érzem, hogy hazánk népének mostani hangula­tát figyelembe véve — több százezer aláírást is lehetne gyűjteni. És ez vezethet a legésszerűbb megoldáshoz. Sztruhár Gyula Vác leégtek ezen a hegytetőn. Ha meg hozzánk csatlakoznak lelkileg, akkor kétszeresen is szabad az út a faépítkezés felé, amit szívéből kíván a nép. Mindenki megfagy itt, amíg a piros téglákig Önök elérnek. Ingyen fát kapnak majd, ha csatlakoznak ... A tüzes, tatár-kardoktól félig megvakítolt szemeim csak mostan nyíltak ki egészen. Csak most vettem ész­re, hogy megkínzott, leégetett bőrünk alatt már a meg­gyötört lélek piacát is keresgélik. Nem mondhattam ke­serű meglepetésemben egyebet: — Alezredes úr. valami szűkfejű ember, valami szűk- nyakú üvegből szívhatta ezt a szűkmeUű, buta bölcses­séget. Azzal sietve meg is fordultam, hogy kirohanjak a szo­bából. Nehogy még többet mondjak ingerültségemben, amiből aztán majd selyem-zsinórt lehessen fonni a nya­kam köré. Egy nagyon régi történetíró így sóhajtott fel hajda­nában, amikor Kleopátrának, a megejtő-szépségű, egyip­tomi királynőnek, a Julius Caesar és az Antonius nyak­törő babájának megírta az életrajzát: — Ha Kleopátrának az orra két centivel rövidebb lett volna, vagy legalább hosszabb, akkor manapság egészen másképpen nézne ki Európa térképe és törté­nelme. Ha pedig egy jövendőbeli történész a két, testvér nél­kül éldegélő népnek fogja megírni a történelmét, a ma­gyar és a román egymásra-utaltságát a német tűzhá­nyó és a muszka tűzokádó közelében, ezekben a sors­fordító időkben — talán így fog felsóhajtani: — Ha az egyik jobban tudta volna, mit kell beszél­ni, s a másik jobban tudta volna, mikor kell hallgatni, az ő térképük és az ő további történetük is másképpen nézne ki! Mikor az előbb még bömbölő, azután meg hízelkedő alezredest faképnél hagytam, Szent Pálnak az írása szerint — ugyanakkor egy fáradt vándorba ütköztem, aki poros bakancsban várakozott az üszkös tornác előtt. Horosz Béla újságíró volt. Kolozsvárról. Kitűnő öreg­cserkész, kiváló műkedvelő színész, akinek több szere­pet írtam már a Kolozsvár-Alverna szabadtéri játékok alkalmából. Kétszekérnyi, kedves, kolozsvári vendégek érkezését jelentette. Ezért ugrott le a gyalázatos és ne­héz kaptatónál, az égett falunk bejárójánál. Leugrott a szekérről és előreszaladt. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents