Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-04 / 260. szám
Mondjátok meg lengyel testvéreinknek... Jobbra fordulunk. Előttünk a Budapestre vezető út... Masíel kilométerrel odébb, az útkereszteződésben egy csoport leinti a gépkocsit. Néhányuknál puska. Mindegyikük hajtókáján nemzetiszín kokárda. „Ezek ők" — mondja a soí'ör, és fékez. Körülveszik az autónkat. A számomra ismert magyar szavak egyikét mondom: „lengyel”. Csak ezután derül fel az areuk. Egyikük benyúl a félig lehúzott ablakon, és megszorítja a sofőr kezét. Kiáltásokkal búcsúznak tőlünk, amelyeket S. fordít: „lengyel barátaink”, „lengyel testvéreink”! (Marian Bielicki: Az első nap Budapesten, A Varsói Szerződés tagországainak sajtói közül a lengyel volt az egyetlen, amely rokonszenvvel és tá- mogatólag számolt be a magyar forradalom eseményeiről. Az október végi napoktól több mint tíz lengyel újságíró tartózkodott hazánkban. Az ő tevékenységük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban hiteles kép alakuljon ki a forradalomról. Néhányuknál éppen a magyar forradalom vérbefojtása oszlatta el az illúziókat a rendszer megreformálható- ságát, illetve az úgynevezett saját szocialista modell felépítését érintően. Az „ellenforradalom” jelzővel 1956 végéig lengyel újságíró tollából, lengyel újságban egyetlenegyszer lehetett találkozni: a Lengyel Egyesült Munkáspárt elméleti folyóiratának decemberi számában. Érdemes megjegyeznünk, hogy a negyvenes évek második felétől egészen 1990- ig létezett Lengyelországban a preventív cenzúra intézménye: a megjelenés előtt minden cikket be kellett mutatni a cenzornak, aki kihúzta azokat a részeket, amelyeket áz épp érvényben levő irányelvekkel összeegyeztethetetlennek ítélt. Az ötvenhatos lengyel változások a sajtó terén is éreztették hátásukat. A cenzorok nagy része tájékozatlan lett, pillanatonként érték egymást a nemegyszer ellentmondásos központi Ledőlt az A rendszernek, amelyet népi demokráciának neveztek, százszor kevésbé volt köze a demokráciához és a néphez, mint bárhol máshol. . . Ezt érzem a kivágott címerű zászlókból áradó ridegségben. Nem könnyű írni erről, tudatában annak, hogy any- nyi éven át hittem a jóban, amely nem volt, a nemességben, amely gyilkosságnak, a nagyságban, amely hitványságnak bizonyult. Megérteni — ez egyáltalán nem jelenti a saját lelkiismeretünk megtisztítását. Annál nagyobb a fájdalom, annál nagyobb a düh. De nem most van az ideje annak — amikor az ablakon túl, a budapesti éjszaka homályában lövések dördülnek, kelepeinek a géppuskák, emberek vesztik életüket —, hogy jegyzeteimben saját gondjaimat és összeomlásomat fejtegessem. Tehát a nép ledöntötte a szobrot. Ledöntötte, ami az elnyomást és a törvénytelenséget, a szolgaságot és a gonosztetteket jelképezte. A szobor kémén yen állt, az emberi düh és az emberi akarat köteleit elszakította. Rendíthetetlenül kitartott. Vontatók érkeztek. A munkások rohamra indultak. És a bronzból készült ember a kövezetre zuhant. Az emberek rávetették magukat és öklükkel ütötték az érzéketlen, hideg fémet, hogy kifejezzék dühüket és gyűlöletüket a gonosztettek iránt. Azután pedig traktorokkal Po prostu, 1956. XI. 25.) utasítások, s ebben az áldott zűrzavarban számtalan olyan cikk jelent meg, amelyeket korábban nem engedélyeztek volna. Mint ahogy aztán később sem tették. A viszonylagos sajtószabadság 1957 januárjáig tartott. Igaz, november 4-e után „a lengyel államérdekre” hivatkozva a napilapok már nem közölhettek a magyar forradalom iránti szimpátiát kifejező, Kádárt és a szovjet beavatkozást elítélő írásokat, s a folyóiratokban is csak november 4-ig terjedő beszámolók jelenhettek meg. Az ezt követő időszakról már csak a PAP lengyel hírügynökség közölt tudósításokat, de ezek túlnyomó része is aprólékos és objektív. Nemzeti ünnepünk idei évfordulójának előestéjén a Varsói Magyar Kulturális Intézetben Jerzy Hoffman poznani grafikus kiállítását nyitották meg. Hoffman művei 1956-ban készültek és a magyar október inspirálta "őket. A tárlat megnyitóját követően az intézet kerekasztal-beszélgetés keretében fogadta azokat a még életben levő lengyel újságírókat, akik az októberi napokban Magyarországon jártak, és tudósítottak, írtak az eseményekről. Néhányuk tollából idézünk most egv-egy rövid részletet. amelyek alapján a magyar olvasó is képet kaphat arról, miiven egyedi szerepet játszott a korabeli lengve! sajtó a magvar szabadságharc bemutatásában. új Bastille a térről a szerkesztőség nagy épülete elé vonszolták. Sok utcán keresztül tette meg utolsó útját a bronzszobor, hogy barikád szerepét is betöltse, amely mögül az emberek a szabadságot védik. A sofőr kérésünkre lassabban hajt. Az emberek a kijárási tilalom ellenére a házak előtt, a kapualjakban, a járdákon gyülekeznek. A kis fehér-piros zászlócska a barátság igazolványa. Az ablakból, a harmadik emeleten néhány fiatalember hajol előre. Integetnek. Az egyik tölcsért formál a kezéből, és valamit kiált. Lehúzzuk az ablakot, és egy pillanatra megállunk. A kiáltás így hangzik: „Lengyel-magyar két jó barát,” Roman a vállamra teszi a kezét, valamit akar mondani, de láthatóan mindketten azt érezzük: itt minden szó hamis pátosszal hangzana. Lassan elhagyjuk a csizmás talapzatot, amely fölött büszkén leng a nemzeti zászló. Nehéz visszatartani magunkat az összehasonlítástól: íme, ledőlt az új Bastille, íme, maradványaira kitűzték a szabadság zászlaját... Kanyar. Az őszi fák utcája. A Gorkijról elnevezett utca. Üres és halott. Egy magányos járókelő oson a párkányok alatt. Mondanál valamit, Makszim elvtárs? Az ember — ez büszkén hangzik? (Marian Bielicki, Pro prostu, 1956. XI. 25.) A tiszta forradalom Már két órája várakoztunk a budapesti repülőtéren, amikor megtudtuk, hogy a követségi gépkocsinak vissza kellett fordulnia, mert találat érte. Ezért a lengyel gyógyszerszállítmány mellé préselődünk be a Vöröskereszt teherautójába. A kocsi napok óta csaknem szünet nélkül szállítja a sebesülteket, az orvosokat és a csomagokat. 15 perccel később beérkezünk Budapestre. Az utcák kivilágítottak. Néhány száz méterenként felkelők járőrei állítanak meg minket. A fiatal fiúk kezében pisztoly, puska. Miután megtudták, melyik országból jövünk, megszorítják kezünket, megköszönik a szolidaritást, a gyógyszereket, a lengyel vért. Minél közelebb érünk a belvároshoz, annál jobban látszanak a harcok nyomai. Felszakított utcakövek, leszakadt villamos- és telefonvezetékek, elhajlott villamossínek ... — A mi forradalmunk teljesen tiszta — magyarázza égy szemüveges, kendős doktornő. Továbbmegyünk. Mi magunk is meggyőződünk az orvosnő szavainak igazságáról. Az egyik főúton egy nagy cipőboltot látunk. A bolt összes kirakata be van törve, de a cipők szimmetrikus rendben sorakozz nak a kirakatban. Senki sem nyúl hozzájuk, — így van ez már négy napja — mondja a sofőr. Huba utca 7. A Magyar Vöröskereszt raktára. A magyarokkal együtt kipaÉljen „Éljen Varsó!” — ezek voltak az első szavak, amé- lyeket az „SPC—14” típusú nagy testű, ezüstös repülőgép pilótái a repülőtér irányítótornyától hallottak. Lassan leszálláshoz készülődünk. Óvatosan gurulunk a légikikötő épülete elé, hiszen a gép dugig meg van rakva a lengyel nemzet oly értékes adományaival a magyarok számára — vérrel, gyógyszerekkel és kötszerekkel. Az első üdvözlések. Egyenruhás és civil fegyveres férfiak vesznek körül bennünket. Sapkáikon nemzetiszínű szalag. Sok ember visel a karján gyászszalagot... A repülőtéren belga, svájci, brit repülőgépek is állnak. Mindegyik gyógyszert, kötszert, élelmiszert, egyszóval segítséget hozott a tragikus napokat átélő városnak. Re- préselődünk a Magyar Vöröskereszt kocsijába. Belül a repülőgépek hozta gyógyszerek és élelmiszerek. Velünk együtt keresnek helyet maguknak az ápolónők is. koljuk a gyógyszereket, bevisszük a ládákat és a csomagokat. A raktárban a lengyel gyógyszerek mellett van már osztrák, svájci, ma még érkeznek csehszlovákok is... Hogy Magyarországon forradalom van, ehhez a legkisebb kétség sem fér, hogy a forradalom tiszta, nincs rablás, ez szintén biztos. Biztos még az is, hogy Magyarországon néhány nappal ezelőtt el lehetett volna kerülni a vérontást. Sajnos a párt akkori vezetői nem álltak feladatuk magaslatán. Sztálinista maradványokkal terhelten makacsságtól és rosszakarattól vezették magukat. Most láthatók ennek következményei. Meggyilkolt ezrek, sérült tízezrek és rendkívül bonyolult helyzet az országban. Ha a felkelők nem hátrálnak meg, akkor a szovjet csapatok kivonása mellett teljesíteni kell másik feltételüket, nevezetesen, vonják felelősségre a nép előtt mindazokat, akik ezt a szerencsétlenséget előidézték. Reggel elhagyom a kórházat. Elbúcsúzom az orvosoktól. — Soha nem felejtjük el — mondják nekem — a szívet, a vért és a testvéri szeretetet, amellyel Lengyelország viseltetik irántunk. A mi ügyünk jogos és igazságos, s Lengyel- ország volt az első, amelyik segítségünkre sietett... (Boquslaw Reichhardt, Gazeta Zielonoftórska, 1956. X. 31.) Varsói Igazi barátokként tekintenek ránk. Sajnos megérteni nehéz egymást. De egyes kifejezések, beszédes pillantások és mindenekelőtt a mosoly, az őszinte és baráti mosoly talán mindennél jobban fejezik ki a belülről jövő érzéseket... Budapest nyugodt ma reggel. A harcok javarészt megszűntek. A szovjet csapatok kivonulnak a városból. A közlekedés még szünetel. Néhány nyitva tartó élelmiszerbolt és pékség előtt hosszú sorok kígyóznak. Külön meg kell említeni. hogy ha lehet valamit vásárolni, akkor azt csak pénzért. A forint nem vesztett értékéből. Budapest utcáin sok fegyveres' munkást látni. A felkelők figyelmesen igazoltatják a gyanús járókelőket. Mindazonáltal egyetlen szó — „lengyel” — azonnal megnyit előttünk minden utat... (Zygmunt Rzezuchowski, Slowo Polskié 1956. XI. 1.) Mintaszerű nyugalom és rend A katonai repülőtér, ahol leszálltunk, Budapesttől 30 km-re délre fekszik. Magyar katonák üdvözöltek minket. Az első, ami rögtön szemünkbe tűnt, hogy a katonák leszaggatták a jelvényeiket sapkáikról. Állítólag a magyar nemzeti zászlókról is szorgalmasan eltávolították a címert. Az értünk jövő követségi kocsi nélkül nem jutottunk volna be Budapestre. Néptelen településeken haladunk keresztül. Csak ritkán fordul elő, hogy hanyagul öltözött, borostás, egymással hevesen vitatkozó emberek kis csoportjai tűnnek fel. Erős nemzeti érzésről tanúskodik, hogy legalább minden második magyar a hajtókájára tűzött kokárdát visel. Az autórtkat szívélyesen köszöntik és örömmel integetnek nekünk... ... Délután 14 óra körül a rádió hírül adta Nagy Imre tűzszüneti felhívását. Azt várja mindenki, hogy a Központi Vezetőség jelenleg ülésező plénuma teljesíti a nép követeléseit, s ezáltal nem lesz alapja a harcok további folytatásának. Valóban, lassan elhallgatnak a fegyverek. Kezd visszatérni a nyugalom és a biztonság. Az utcákat járókelők tömegei lepik el. Csak az élelmiszerboltok tartanak még nyitva. Az üzletek előtt hosszú sorok kígyóznak. A boltok tele vannak árukkal. Csak a kenyérrel vannak gondok. Mindezek ellenére mintaszerű nyugalom és rend uralkodik. Van ebben valami, ami el kell gondolkoztasson: a forradalmi helyzet ellenére nincs feketepiac, nincs spekuláció. Az árukat rendes értékükön adják el, a pénz nem veszített értékéből, általánosan elfogadják. Rendesen üzemelnek az elektromos művek, ahol lehetséges ott esténként kivilágítják az utcákat, van vízszolgáltatás Is, a telefonnal egy kicsit rosszabb a helyzet. Csupán a városi közlekedés szünetel... Az égjük legszembetűnőbb jelenség, hogy szinte minden házra zászlókat tűztek ki. Magyar nemzeti zászlókat és gyászlobogókat. Ezek a napok a magyarok nagy gyászának napjai ... Megismerkedem egy fiatal magyar orvossal. Amikor elmondom, hogy lengyel vagyok, jóindulat és a szívélyesség maximumával találkozom. Egyébként ez lép- ten-nyomon így van. Ő meséli el nekem, mi történt. Tüntetésekkel és tömeggyűlésekkel kezdődött, amelyekben a főszerepet az egyetemisták és a fiatal értelmiség játszotta, a munkások teljes támogatása mellett. Október 23-án. kedden, a lengyel forradalom iránti szolidaritási tüntetést hirdettek meg a Bem-szoborhoz. Lengyel és magyar zászlókkal, a lengyel—magyar barátságot hirdető transzparensekkel emberek tízezrei jöttek el, akik a demokratizálást, a szocializmus magyar útját, a lengyelországihoz hasonló módon a Magyarország és a Szovjetunió közötti kapcsolatok új alapokra helyezését követelték. Hogyan került sor a lövöldözésre, ezt ma már nehéz megállapítani. Tény, hogy ez volt a kezdet. Aztán valaki a szovjet csapatokat hívta segítségül. Az orvos és más magyar beszélgetőpartnereim is azon a véleményen vannak, hogy ez a valaki Gerő volt. Nagy Imrét kényszer- helyzetben kész tények elé állították. Ez vezetett a magyar tragédiához. Ezután megkezdődött a harc. Egy sebesült felkelővel beszélgetek. Munkás. Szerdán sebesült meg. Miért s ki ellen harcolt? — faggatom. — Az ÁVH ellen és mindazok ellen, akik Rákosi oldalán állnak. — A gyárban volt több munkás is, akik ugyanezen a véleményen voltak? — Mindenki ugyanezen a véleményen volt. S nemcsak abban a gyárban. S nemcsak a munkások ... (Leszek Kolodziejczyk, Zycie Warszawa, 1956. X. 31.) Hajnali lövések ... A visszaút a határról csigatempóban zajlik. Minden faluban megállít minket a fegyveres őrjárat. A forradalom résen van. Az egész országban a forradalmi rend a kötelező. A sötétből fegyveres alakok bukkannak fel. Figyelmesen ellenőrzik az útleveleinket, aztán megszorítják a kezünket. „Mondjátok meg lengyel testvéreinknek, hiszünk nekik, közel állnak hozzánk, és kedvesek számunkra.” Érezzük, hogy a velünk való kézfogás ezeknek a sötét, nyirkos éjszakában a szovjet tankoktól hemzsegő országutakon őrködő fiúknak reményt ad ... A városban az ellenőrzési pontok még sűrűbbek. Megint elámulunk a példás fegyelmen. Most a sötétből autós őrjárat bukkan elő, eláll ja az utunkat, ellenőrzi az iratokat. Viccelődünk: érdemes volna idehozni a rendőreinket, és beiskolázni őket a nemzetőrökhöz. A szívünkbe remény költözött. Ez a csodálatra méltó rend, fegyelem, nyugalom, komolyság megengedi nekünk azt a feltételezést, hogy a folytatódó fegyveres beavatkozás ellenére minden jól fog végződni. Szívélyesen elbúcsúzunk két derék barátunktól, megbeszéljük, holnap délelőtt 11 órakor értem jönnek. Nem, nem holnap, hiszen már november 4-e, éjjel két óra van. Lefekszünk aludni. Négy órakor lövések ébresztenek bennünket. Megkezdődött a támadás Budapest ellen. (Hanna Adamiecka, Sztandar Mlodych, 1956. XII. 3.) Irta és összeállította: Tischler János (Alcímeink nem azonosak az eredeti újságcikkek címeivel — a szeri:.) A lengyel vér- és segélyszállítmányok volfak az elsők, amelyek Magyarországra érkeztek. Ezek mértéke másfél héten keresztül meghaladta az amerikaiét, és az első helyen állt, később sem csúszva le az élmezőnyből. Lengyel orvosok és ápolónők sokasága fejezte ki szándékát, hogy Magyarországra utazik és segít a sebesültek ellátásában. Az országban sokhelyütt magyar zászló lengett, az utcákon nagy ládákat helyeztek cl, amelyekbe gyűjtötték az emberek pénzadományait. A rádió és az újságok naponta tájékoztattak, hol lehet vért adni, milyen számlára kell befizetni a segélynyújtó összegeket, hol gyűjtik az adományokat. Egy november 10-i beszámoló szerint október 27. és november 9. között a Lengyel Vöröskereszt a társadalmi segélynyújtás keretében a következőket küldte Magyarországra: légi úton 795 liter vért, 415 liter plazmát, 16 500 kg vérhclyetlcsítő szert, szérumot, gyógyszereket és kötözőszereket, 4000 kg tejport, 8000 kg egyéb gyógyszert és kötszert. Űt- ban volt egy 24 tonnás szállítmány, többek közt 15 000 kg liszttel, 6000 kg gyógyszerrel és kötszerrel. További szállítmányokban 52 000 kg lisztet, 20 000 kg heringet, 15 000 kg befőttet és lekvárt küldtek, s a későbbiekben jelentős mennyiségű építőanyagot is.
