Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-28 / 281. szám

sp» KULI KULTÚRA . URA KA '«fjH?'í>.-VVv • -• ,•,*!* 1992. NOVEMBER S3., SZOMBAT UTAZÄS, 1989. triptichon, vászon, olaj, 150X150 cm Léváról Szentendrére Az igazi művészet kitör a régiből... A művész munkája előtt Hajdú László festőmű­vész 1938-ban született Lé­ván, a Felvidéken. Tízéves Volt, amikor családjukat a szlovákok áttelepítették Magyarországra — 1989-től (néhány évvel a budapesti Képzőművészeti Főiskola elevégzése után) Szentend­rén él és alkot, önálló ki­állításai 1975-től követhe­tők nyomon. Azok közé az „építkező” és öntörvényűk bűvkörében munkálkodó festők közé tartozik, akik eléggé nagy időközönként lépnek a nyil­vánosság elé. Három évvel ezelőtt a fővárosi Doroty- tya utcai kiállítóteremben láthattuk a festményeit — legutóbb a szentendrei Art- Éria Galéria nyitotta meg termeit előtte (hatodik egyéni tárlata ez!). — Igazi ..kárpát-meden­cei családból” származom — jegyezte' meg Hajdú László, amidőn hetekkel ez­előtt műhelyében, művész­telepi otthonában felkeres­tük —, anyám Horvátor­szágban született német szülőktől, apám pedig Er­délyben, Brassóban .. Hogy a sors Szentendrére hozott, az valószínűleg a véletlen műve, de mint jel­zésértékű mozzanatot, nem szabad mellőzni. Igen: jel és jelzés. Elné- zém a festőállványok (!) mellett és mögött várakozó munkáit: mintha a szivár­vány íve tört volna apró darabkákra, úgy csapódnak a pontszerű jelek a térbe, négyzetbe vagy háromszög­be... És becsapódnak jobb­ról is, balról is, hogy egy- egy — már jelzésértékű — idom, pontosabban: mérta­ni test, térrész fogalmazód­jon meg szemünk előtt. A két irányból befutó vona­lak metszőpontja — mint a homokóra garatja — ho­mokszemcsékké; időzuha- tággá minősíti a színes ecsetnyomokat. A másak képen eltolódik a két egy­másba néző ék — mintha az idő is megállna, vagy legalábbis késlekedne. (Hogy történelmünk során volt ilyen helyzet, azt em­líteni Is fölösleges.) Egy harmadikon valami kimoz­dul ebből a színes „hava­zásból”— talán egy torony vagy a keresztfa megma­radt ága. — Ügy érzem — fordu­lok a művészhez —, vala­hogy így szoktak metszetet, il’etve metszetelemzést ké­szíteni a hullócsillag nyo­mában húzódó fényjelből, az üstökös fénycsóvájából. — Találónak és ■ igén megtisztelőnek érzem ezt a megjegyzést. Én ugyanis már pályám kezdete óta ar­ra törekszem, és talán ezért tűnik annyira „lassítottnak” az én ívelésem, az én pá­lyám. mert egy olyan vitá­lis területet akarok, létre­hozni «íunkáimmal, ame­Jókai Anna kitüntetése A Magyar Köztársaság elnöke — a miniszterelnök javaslatára — irodalmi munkássága elismerése­ként Jólcai Anna József Attila-dijas írónak, a Ma­gyar írószövetség volt el­nökének a Magyar. Köztár­sasági Érdemrend közép- keresztje kitüntetést ado­mányozta. Az átadáson —■ a Parlament Nándorfehér­vár termében — jelen volt Tornai József, a Magyar írószövetség új elnöke, va­lamint Fekete György, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkára is. Kierkegaard Budapesten Sörén Kierkegaard dán filozófus, író november 30- tól december 5-ig Budapest vendége lesz — persze csak szellemiségében. A 42 éves korában. 1.37 évvel ezelőtt elhunyt sokarcú dán böl­cselő bemutatása a célja ugyanis a Budapesti Ka­maraszínház rendezésében november 30-án kezdődő „Kierkegaard Budapesten” _ című kulturális hétnek — jelentette be a teátrum igazgatósága. Magyarországi városok A Magyarországi városok a századfordulón című kötet a történelmi Magyaro~szág 68 városát mutatja be. Lap­jain az ország egymástól gyökeresen eltérő jellegű városainak változatos ké­pe, mindennapi élete ele­venedik meg. Szalmafonó művész Lacházán Országcímer búzakoszorúban lönben belemennek a mo­lyok meg az egerek. — Azt hogyan találja ki, miket készítsen? — Ügy spekulálok rajta, vagy meglátok valahol va­lamit. Lógós lámpát oél- dául a máriabésnyői temp­lomban láttam. Mondták,: hogy olyat biztosan nem tudnék csinálni. Másnap megcsináltam. De , én álta­lában másként dolgozom, mint mások, például én nem használok spárgát, ná­lam minden össze van fon­va. — Átadja-e a tudását má­soknak is? es Esőben ázik a kiskunlac- házai utca, áznak a házte­tők, a kiskertek, melyekben néhol még november végén is olyan frissen virítanak a rózsák, mintha nyarat ír­nánk. — Levegyem a csizmám? — kérdem, hogy a sárős ut­cáról betérek az egyik ki­csi házba. A ház asszonya, Horák Mihály né, Éva néni tiltako­zik. — Él még, aki takarít — mondja. Azért kerestem fel, mert láttam már a helyi műve­lődési házban, csodálatos tárgyakat készít szalmából. — Hogyan kezdődött? Mikor tanulta a szalmafo- nást? — Lánykoromban szed­tük a gabonát a kaszások után. Ha esett az eső, mi marokszedők bebújtunk a keresztek alá a csomólyuk­ba. Hogy ne unatkozzunk, sodortunk kis csigákat szal­mából. Divatba jött, hogy ajándékot kell adni az ura­ságnak. Egy öreg nénit meg­kértünk, csináljon nekünk koszorút, azt adhassuk oda. Azt mondta, megfonja az­zal a feltétellel, hogy ado­gatom neki a kalászokat. Vittük be aztán az uraság­hoz a szalagos búzakoszo­rút nótaszóval. Mi lányok kaptunk tőle 10-10 málnacukrot — nagy volt ez akkor —, a férfiak meg egy-egy pohár bort. Kz olyan 1923-30-ban volt, de később is folytatódott. Ha­marosan már én fontam a koszorút... A házban egy kis hűvös folyosón vannak a mostani munkái. Koszorúk középé- Ilorák Mihályné szalmából font tárgyai között. „Sok külföldi vett már olyan magyar ben koronás magyar címe- címert, amit én készítettem” Rozsszalmából dolgozom .. hoz ... Meg (kellett keres­nem azt a pontot, amikor a festészet már eléggé le­csupaszított, de még nem üres. így magyarázom ké­peimen az egymásba néző éleket — az ellentétek szembesítését, amivel tulaj­donképpen az egyensúly le­hetőségét keresem. Így ma­gyarázhatom azt a teret ké­peimen, amely egyidejűleg dinamikus és statikus is; összeszűkülő és kitáguló, mozgó és álló. Elnézem újra a homok­óraszerű képet. Mintha az idő egyensúlyozna az alá­hulló — és színben játszó — homokszemcsékben. Bágyoni Szabó István gobelines időszakod, amikor feleséged (aki a Barcsay- képek szövési jogát körül­belül ebben az időszakban kapta meg) részére gobe- lintarveket is készítettél. — Volt. De voltam én kolorista is a kezdetekkor, majd absztrakt-eszpresszio- nista is. Általában azonban kevésbé tárgyhoz kötöttek voltak a munkáim. A nyolcvanas évek váltóján aztán úgy éreztem: vissza kell térnem egy pontosabb szerkesztési módozathoz. Ekkor támadt föl bennem az az igény, hogy minél messzebb kerüljek a mani­pulálható anyagtól. Így ju­tottam el az anyagrészecs- kékhez meg a tér variálásá­■— Így van — veszi vissza Hajdú László a szót —, lát­szatra a hajdani nagybá­nyai iskolára épülő festői elképzelés, amely az egy­féleképpen értelmezett rendre és . színhatásra alapozott, mára már eltűnt. Én inkább azt mondanám: felszívódott, és ez természetes. Az igazi művészet véleményem sze­rint nem hagyja magát be­skatulyázni; kitör a régi­ből ... Hajthat egyetlen tő­ből is akár a fa, de erede­tinek és utánozhatatlannak keli lennie. Egyben igaz­nak, romolhatatlannak. És hogy a szóképnél marad­junk: aki megmássza gyü­mölcséért ezt a fát, annak a számára ez a gyümölcs akár fanyar is lehet — de rothadó semmiképpen! — Ügy tudom, volt egy lyet nem lehet manipulálni — sem belemagyarázni, sem kiforgatni. Nos, itt lép közbe az előbbi meg­jegyzésed: igenis a mozgó anyagot követem, ezért akár kozmikus elemeknek is nevezhetjük azokat a szín­jeleket, amelyek mintegy becsapódnak a geometrikus térbe ... Beszélgetésünk során szót ejtek a klasszikus szentend­rei piktoráról, s természe­tesen az attól elrugaszkodó, a szín- és képvilágot más­ként megelevenítő modern törekvésekről is — a Bar- csay-, Deim-vonulat utáni Pentaton csoport tagjainak alkotásairól. Megjegyzem, hogy manapság már szinte beszélni sem lehet „iskolá­ról” a festők városában, Szentendrén. rek, aztán virágtartók, kis csillárok vagy lógós lám­pák — mint nevezi a meny- nyezettől függő, csigákkal díszített lámpabürákat. A csiga esőcsiga, így hívják, nem is tudja, hogy miért. — Rozsszalmából dolgo­zom — magyarázza —, mert az acélosabb, fehérebb, mint a búzaszalma. Ha mégis barnul, fehérítem hidro- peroxiddal. Mennyit jár­tam utána, míg megtudtam, mivel lehet fehéríteni. A búzának a kalászát hasz­nálom. Amit nyáron össze­gyűjtők, elteszek magam­nak, lenaftalizom, mert kü­gozik. Szeretném, ha lenné­nek, akik jól megtanulják a szalmafonást, mert én mar hetvennyolc éves vagyok, kéne az utód. Az idén nyá­ron nem mehettem a lac'oá- zai napközistáborba taníta­ni, mint két évben már vol­tam, mert el volt rehülvz a nagy aszályban a szalma, nem felelt meg a fonáshoz.-—Hol mutatta már be a tárgyait? — Tavaly nyáron volt az első országos kalászfonó-ki- állítás Törők szén tmiklóson. Ott mutatkoztam be, külön- díjat kaptam. Az Ország- házban van már két címe­rem, mert mikor a török­szentmiklósi polgármestert meghívták oda, vitt aján­dékba. Van munkám a Me­zőgazdasági Múzeumban, az Ikarus Művelődési Házban. Sokan eljönnek ide is, vesz­nek tőlem valamit. Sok külföldi vett már olyan ma­gyar címert, amit én készí­tettem. Legközelebb egy hódmezővásárhelyi klubban fogok bemutatkozni, majd küldik róla a papírt. Akkor reklámszatyorba pakolok két-három darabot, és me­gyek. Nádudvari Anna — Az unokáim eljönnek, és itt fonnak mellettem. Most tanul nálam egy olyan lány, aki virágüzletben dől-

Next

/
Thumbnails
Contents