Pest Megyei Hírlap, 1992. november (36. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM Olcsó fogással úgy kezdhetném: ha élnél, idén lennél kilencvenkét éves. Szeretteink képe nem változik bennünk holtuk napjánál tovább. A tiéd meg különösen nem, hiszen épp elég látott arcaidat is sorsképpé összerakni: a még túlvilágon inneni, Ady-hívő magyart. Tagadhatatlan, Ady köpenyéből bújtál ki Te is, a voltaknál nagyobbakra nézve, és láttál is annyit, mint bármely kortársad láthatott. Más kérdés, hogy működésedből, látásodból mi vált, s válhat időtálló esztétikummá, és mi „marad” gyakorlati széptan. Nem az én dolgom ez ügyben ítélkezni. (Egy híved, munkásságodról könyvet írt.) Hívednek neveztem őt,' mert én magam, ismeretségünk kezdetétől (1970) atyai barátomnak tekintettelek, s közeli családtagodként tartottál számon Te is. S noha sokat beszéltünk irodalomról (mindkettőnknek ez volt a kenyere), kapcsolatunkat nem mondanám irodalmi barátságnak, illetve atyafi (ú) ságnak. Nekem a történelemben gondolkodó és politizáló férfi okossága tetszett, Adyval szólva kényes bőröd gyáván nem óvtad. Ám emberi esendőség iránti érzékenységed kettősségéről sem hallgathatok: a gyöngéd megértés, s a derűvel oldott gyilkos gúny végletei között lifteztél. Utóbbi tulajdonságod kevesen voltak képesek elviselni, noha nem csupán kifelé gyakoroltad. Olyan csatákat vívtál magaddal, s a külvilággal, melyeket aligha kilzd- hettél volna végig prófétai komolysággal. Amit férfi- korodban a környezet belőled észlelt, annak alapján ARCAID Féja Géza emlékének Tizennégy éve, 1978-ban halt meg a magyar irodalom egyik legendás „nagy öregje”, Féja Géza, Nem kerek évforduló, meg aztán halálévfordulót nem is igen szoktunk ünnepelni — jegyezné meg az olvasó. Nem is ünnepelni, emlékezni akarunk, mert úgy érezzük, kevés szó, figyelem esik e kisszerű korban nagyszerű elődeinkről. egy kelet-európai ország Don Quijotéjének és Thyl Ulenspiegeljének vonásait vélhette kiállásaidban elegyedni. Pedig volt egy másik „tónusod” is: a gyötrődő aszkétáé, önéletrajzi kötetedben olvastam Gyónás című kis remeklésedet. Ezerkilencszázhetvenöt karácsonyán írtad e lapidáris tömörségű számvetést. Éjszaka van. Ülsz az óbudai faluház hatodik emeletén, barokk munkaaszta-: lódnál, majd kissé görnyedt, öles termettel ablakhoz lépve, a hegyek felé nézel, s a pilinkéző havazáson át látod a lakógépeket. Mint hatalmas utas- szállító hajók horgonyoznak az alkalmi békesség öblében. Látod a kivilágított fenyők körül a szeretet kompromisszumait, s egy asszonyra gondolsz, ki ifjúságod társa volt; a feleséged, akit talán bántottál is néhanap, mert hiúságod, becsvágyad csúcsáig nem érhetett. Sorsrendezői fordulat: másik dimenzióba távozott, hiányával kísérve utad. Régtől sejted, de mostanra bizonyos: egyetlen volt. Sikerekkel próbáltad beépíteni a benned üresen tátongó sivár teret, de csak sebeket adtál-kaptál, s könyvekkel jelezted léted a sárgítva-sárguló Időnek. Megérte? — kérdezed. Ütött az órád. Megfordulsz, s egy képről megérint asszonyod bensőséges mosolya. Könnyezel és a fényességben átéled a vágyott hiánytalanságot. Légszomjad aztán (sokunk légszomjának jelképeként) egyre fojtogatób- bán jelentkezett. Hasztalan kúráltad magad Mátraházán, s az Adria-menti halászfalvak csöndes panzióiban, a tüdődben püffedő daganat kórházba kénysze- rített. A Kútvölgyi négyágyas „fogdájában” kínlódtál az utolsó nyáron. Ott a gutaütéses hőségben folytatódtak búcsúzkodó beszélgetéseink. Nem voltak kétségeid jövődet illetően. Én pedig nem traktáltaíak kegyes vigaszhazugságokkal, hiszen tudtam, nem félsz a kaszás csontmikulástól. Mikor érzetét sürgetve róla beszéltél, hallgattam, s a már nem emberi fájdalmak láttán, azt kívántam: ha nem érne „jó halál”, a rám mért szenvedést majd jellemed szerinti férfi keménységgel viselhessem. A megpróbáltatásnak is van legeslegje. Utolsó találkozásunkkor (hetvennyolc idegbeteg augusztusának elején) apád ön- gyilkosságát hoztad szóba, s a vadászfegyvert, mely ha a kezed ügyében lenne .. i Néztem a megtöretéstől szinte már áttetszővé véko- nyult testet, s a szemed ép, gyermekien tiszta kékjét. Néztem a lélek szeretetvá- gyó, s kibocsátó prizmáját, mely utolszor még engem is fókuszába vont. Búcsúnkkor saját termésű vajkörtéből ígértem kóstolót legkö- zelebbre. A Moszkva tér felé menet egy hirtelen eleredt felhőszakadásban rópggyá áztam, s az esővíz örökre elmosta a nyomokat, együtt a hozzád vezető útiránnyal. A kóstolóból persze. nem lett semmi. Valamitől máról holnapra lerohadt a körte. Te pedig sorsoddal megbékéltem kiléptél a bajoktól szétzüllött porhüvelyből, hogy a kozmosz egyetemes polgára légy. öreg, ha látsz engem valahonnan, figyeld működésem! Aztán majd egy égi kiskocsmában megvitatjuk a dolgot, s jókat „veszekszünk” megint, az Isten termelői borát iszogatva ... Sárándi József KANN AS ALAJOS A holtaknak HIÁBA mondod hogy Hiába BEVÉSŐDTÜNK Korunk falába mint kőzetbe hullt levelek már a Szívekben élünk újra a Gyorsuló Idő gyalulja még Életünkben legyalulja a reánk zúdult hegyeket Nemzedékek Bartos Bullanda Ildikó grafikája ...Az élőknek Hiába mondod hogy hiába bevésődtek a kor falába mint kőzetbe hullt levelek a mélyben élnek élnek újra s az idő lassan legyalulja a rájuk zúdult hegyeket 1943 nyarán Balatonszárszón, Veres Péter, a békessé- ges, lecsapta fekete kalapját a homokba, s így kiáltott fel: „Csak ezt a Jézus Krisztust hagyná már, ne emlegetné folyton Sándor bátyánk!” Karácsony Sándor előadása után békétlenkedett így Veres Péter, aki, amikor elmondták neki az író zsörtö- lődését, nagy csöndesen s kicsit megszomorodottan megjegyezte: Ha tudná Péter, hogy egyes-egyedül a Jézus Krisztus kegyelmének köszönhetjük, hogy ezt a konferenciát háborítatlan megtarthattuk. Ő tudta — Kodolányi Jánossal egyetemben —, hogy jelen volt a Gestapo, ő vezette félre anekdotáival a „hegyezett fülűeket”, s mondanivalóját előadása második részében ezzel adta közre: Magyar nevelés. Ezzel bizony keveset tudott kezdeni a nevezetes német elhárítás, jól niegke- veredetten úgy összegezték a s:>.rszói tapasztalatokat: voltak ott megfigyelésre való kommunistagyanús baloldaliak, egyébként pedig zavaros, keresztyén szellemet képviselő gyülekezet volt, még „begyűjtésre” nem érettek. A rendezés a Soli Deo Gloria bibliaórás, zsoltár- és népdaléneklések szervezésében született, a magyar baloldalt képviselő Darvas, Erdei, Nagy István, Kovács Imre és kis részben Veres Péter előadásait, hozzászólásait elegyítette a lelki megújulást, az új reformációt igénylők más igékre figyelmező serege, akik között Karácsony Sándor mondotta a leglényegesebbet. Nincs magyar filozófia, nincs modern pedagógia, szakadék tátong nép és értelmiség között, s mindkettőtől megírt más mélység választja el az ifjúságot és a szo- fokráciát. Megzavarodott és felbomlott az értékrend, amely nélkül kormányozhatatlan a nemzet. Nem érti egyik ember a másikat. Márpedig ha én, a megszólaló, akinek feltétlen fontos közlendőm van a másik ember számára, de nem tudunk szót érteni, akkor megbomlott a viszony, a rendező elv. amely nélkül hiábavalóvá válik minden próbálkozásom. Mindez miért történhetett? Nem értjük egymást, mert nem beszélünk közös nyelven. Való igaz, magyarul mondjuk a magunkét, de az én nyelvem romlott, idegen a nép megőrzött, erőt, világos képeket hordozó megnyilatkozásaihoz képest; én, az értelmiség dadogok, idegenből fordított magyar nyelven próbálom kifejezni magamat, ezért nem kapok visszajelzést, mert az én suta mondataim üresen csengtek el a másik ember füle mellett. Lehet, hogy füle hallatára, de értelme megmozdítása nélkül. Mégis mi hiányzik a megértéshez leginkább? Bármilyen különösen, némelyeknek idegennek tetszik, de a'bűnbánat, hogy tudniillik én nadrágos ember voltomra nézvést elfelejtettem magyarul, nem úgy beszélek már, mint odahaza, a családban. elszakadtam útbaindítóim gyülekezetéből, táborából, közösségéből, és biztos, hogy valami nagyon okos dolgot mondhatok, mert bizony ők abból nem értenek semmit sem. Mindezekhez tegyük hozzá, nem ők a hibásak, de egyes-egyedül magam vagyok az. elfeledettem magvarul. Ök a magukét tették, fogadás nélkül. Őrizték a XVI., XVII. századi, teljes erejében élő nyelvet, prédikátorok, zsoltáros tanítók csupa kép, csupa gyönyörű fordulat, íz- és zamatteli nyelvet, hiszen él a bizonyság: VIRRASZTÓK így szól a legenda ezen a nyelven énekelt Balassi, ez a beszéd töltötte be a templomokat tanításban és zengő énekszóban, s nagyságos fejedelmeink ugyanegy e nyelven írták leveleiket, rendelkezéseiket, hogy nagy sok szorongattatásaink közepette mégis megtartassunk magyarnak. Ebből a tele- vény nyelvágyból növekedvén és erősödvén szólaltak klasszikusaink: Pázmány Péter, Apáczai Csere János, Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Arany Jánoson át egészen Ady Endréig (teljesség nélküli felsorolás), majd a népből támadt nagy nemzedékig, akik érteni mindig tudtak, magyarul mindig tudtak, „s tán tépetten és nem hősön, de tisztán adott át a Jelennek engem az én ősöm” (Ady Endre), így tarthatták ezt igaznak együtt, a század óriásával. Jó sorsom, hogy még tizenévesen találkozhattam a magyar pedagógia, filozófia mindig az ifjúságért szóló apostolával, Karácsony Sándorral, és egyetemi hallgatóként az én egyetemeim feledhetetlen óráinak egy része a Verpeléti úton, Sándor bátyánk lakásán múlhatott. Kevesen voltunk, akik gondos megfigyelés ellenére jártunk a katedrától kényszernyugdíjba száműzött nagy magyar gondolkodó és összegező óráira, aki a virrasztók valóságosa volt, hiszen csöndes óráiban a nemzetért imádkozott, amiben nem korlátozhatták. Őrök érvényű — már ami az emberéletet illeti — tanításait így summáztam magamban: A Csodák Ura a hazugságoktól mentsen meg minket, inert ha elhatalmasodik, ha befészkelődik az élű nép szövetébe, ha megrontja az értelmiséget, félrevezeti az ifjúságot, elnémíthatja a szofokráciát — bölcsek-tanítókrúllamfér- fiak közösségét—, vesztésre jutunk. Népü n k - n cm ze t ü n k serdülőkoíában meg kellett tanuljuk, mitől óvjon meg az Isten: Német maszlagtól, török áfiumtól: a nemzet ifjúkora idején, a szabadságharcban csak úgy maradhattunk életben, ha áldozatot hozunk. A felnőtté válás, a XX. századba érkezés korában pedig arra kaptunk teljes értékű felhatalmazást és megbízást, hogv velem teljesen esv jogrendszerben, művészetben, tudományban, társadalomban és áhítatban él a másik ember, akivel az egymás mellett való létezésben a viszonyom akkor rendezett, ha a masam részéről teljes evőmmel biztosítom az ő függetlenségét. Ha pedig mindezek megértésében és szolgálatában már közösen, együtt így gondolkodunk, cselekedeteinkkel az ifjúságot kell segítsük, hogy demokráciában és békében erre alapozzuk a jövendőt. Most minden összezavarodott — mondta akkor Karácsony Sándor. Minden tett. tehát a tettrendszer hazugságra épül. Világraszóló termelési eredmények — ilyenek nincsenek —, de hirdetik, hitetik. A hazugság — mint a Mars-lakók számára H. G. Wells regényében —, a baktériumok láthatatlanul rombolnak, pusztítanak, s egyszer összedől váratlanul és félelmesen az egész világbirodalom. Mi marad meg a Szovjetunióból? — szakadt ki belőlem a kérdés, a váratlan jövőkép megrendítő felvázolása nyomán. S csöndesen, teljes meggyőződéssel azt mondta Sándor bátyám: az attól az erőtől függ, ami az orosz imádkozó szektákban, hívő emberekben felhalmozódott, amely egyedül lesz képes megtartani Oroszországot. Mert ne felejtsétek: olyan üldöztetések között, ami ott a hívő embereknek jutott egy teljes emberöltő ideje alatt, megnövekedett az imádkozok, bizonyságtévők sokasága is. Az új világ, amely ezután következik — bár tessék berendezkedni amolyan török időkre —már nem a szavakon, a tetteken fordul, a XX. század az emberiség felnőttkora, érvényben tehát a felnőtt ember és emberiség cselekedetei jelentik az értéket. Most eszmélek, milyen megoldatlan, nehéz összegzésbe fogtam, hogy Karácsony Sándor életművét megközelítsem. Tíz vaskos kötet a Magyar nyelvtantól a Magyar békéig, mellette száz kisebb kiadvány, amely mind jelen korunk s jövendőnk filozófiájának foglalata. Persze, hogy féltek ettől „marxistáék”, akik olyan idegenek, korszerűtlenek voltak hozzá képest, hogy azt külön tanulmányban lehetne csak bizonyítani. Kezem ügyébe való a Magyar nevelésből ide illő idézet a már emlegetett legendás szárszói konferenciáról. A kevéssé ismerők kedvéért még egyszer ide írom az időpontot: 1943. Azt mondta akkor Karácsony Sándor: „Ha figyelmesen szemléljük az osztályharcra agitálok seregét, lehetetlen nem látnunk az elöregedésnek ezt a kiábrándító szellemi állapotát. Nem lehet velük vitatkozni. Már nem is a dogma merevségével, hanem egyenesen a szabály ellentmondást nem tűrő büntetőszankciójával lépnek fel a más nézetet vallókkal szemben ... híveik felé enunciálnak, ellenfelüket pedig exkommunikálják. A nevelő nem tehet egyebet: figyelmezteti növendékeit az áruló jegyekre, s kellő óvatosságot ajánl. .. Öregedés folyamata állott be körükben, működésük ennélfogva bajosan lehet tartósan és gyümölcshozóan hatékony.” Milyen vétkesen nem ügyelt a magyar értelmiség a szárszói Virrasztókra. Mennyi súlyos tévedést, ideológiai mérgező maszlagot lettünk volna képesek észlelni az elmúlt negyven év alatt. Mert mint méreg, még most is hat és fertőz az „osztályharcos baloldal” pusztító ideológiai téveszméinek testünkbe-szellemünkbe behatolt „kábítószere”. Közben mi a figyelmeztetést, a tanítást pontosan fél évszázaddal ezelőtt megkaptuk. Nem lehet bambán és bűnösen úgy élni, mint. aki semmiről nem tehet, miközben mulasztott, nem figyelt, behódolt jobbra, majd balra, amikor megvolt a maga útja, amelyre rátalálni most, ennyi megpróbáltatás után sem késő. De vesztegetni való idő nincs tovább, „Mert a világ siet, s most kerül dűlőre: érdemesek vagyunk életre s jövőre?” Fábián Gyula
