Pest Megyei Hírlap, 1992. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-25 / 227. szám
1992. SZEPTEMBER 25., PÉNTEK 13 CSAK GYULA ILYE5 ISTVÁN: A halott visszabeszél A TELEFON élesen csörgött. Azért élesen, mert Herédi Is meg a felesége is nagyot hallottak, és kérték a szerelőt, hogy a leghangosabb hangerőre állítsa a készüléket. — Itt Herédi — szólt bele Herédi. — Szia. öreg! — Kivel beszélek? — Találd ki! — Tessék bemutatkozni, vagy leteszem a kagylót ! — Bagoly vagyok, te süket! — Ja! A Bagoly ? Elváltozott a hangod? — Régen beszélgettünk. Török mondta, hogy hívjalak fel. Távirati értesítést kapott, hogy meghalt Benedek. — Atyaisten! És ezt csak most mondod?! — Mikor mondtam volna? Én is most értesültem. — Hát ez: lesújtó hír. A feleségemtől tudom, hogy nemrégiben még jó erőben volt. Véletlenül találkoztak. — Agyvérzés végzett vele. Azt mondja az öregasz- szony: egy pillanat műve volt. — Miféle öregasszony? — A házvezetőnője. Tíz éve fogadta fel, hogy legyen mellette valaki. Azt javasolta Török, hogy jöjjünk össze Benedeknél egy végső búcsúra. Tudod a címét? — Tudom, de azt nem tudom, hányas villamossal,., *— Ezúttal ne légy smu- cig! — vágott közbe Bagoly. — Taxival gyere! — Mikor? — Azonnal. TÁGAS, de barátságtalan volt a megboldogult lakása. Minden helyiségben félhomály uralkodott, leginkább az utcai szobában, amit a házvezetőnő erősen lefüggőnyzött. Középre állítva az ágy, rajta a halott; a feje magasra polcolt párnákon nyugodott. Oldalt gyertyák. — Ennyi az élet — sóhajtott Bagoly a szemeit nyomkodva zsebkendőjével. — ötvon éven át, jóban- rosszban, mi, négyen — mondta Török. — Hárman maradiunk — toldotta meg Herédi. öreg nénike nyitott be, és azt kérdezte: hozhat-e teát az uraknak. Mindhárman bólintottak. — Ez a vénség azt mondja — intett Bagoly a távozó után —, hogy utoljára buktát evett. Amikor lecsúszott a székről, még a szájában volt a bukta, ő piszkálta ki. — Ne ... ! — emelte arca elé irtózattal a kezét Herédi. Hagyjuk az ilyen szörnyű részleteket! — Miért? — szólt közbe Török. — Láttam ilyet a Don-kanyarban. Megfagyott katonák szájából tör. tíelték az aranyfogakat. — Kérem, uraim! Váltsunk témát! — könyörgött Herédi. — Nézzétek, ahogy itt fekszik! Mintha csupán aludna, — Mondják is — jegyezte meg Török —, hogy az alvás a haléi próbája. — Ne áltassuk magunkat, uraim — vette át a szót Bagoly. — Meghalt, és nincs többé. Az ÖREGASSZONY behozta a tálcát a gőzölgő teákkal, kis kerek asztalra tette, azután kiment. — Ennél a vasorrú bábánál különbet is maga mellé vehetett volna — súgta Török. — Fiatalabb korában sem vonzódott a szép nőkhöz — állapította meg Herédi. — Azok sem hozzá — mondta kis grimasszal Bagoly., — Egyáltalán: tudtok bármilyen fehérszemélyről, akit valaha is intim közelségben láttatok vele? — Közönyös volt a nők iránt — szögezte le Herédi. — Vagy talán gyűlölte is őket. — Nem tudta, mitől fosztotta meg magát — szür- csölt egyet a teából Török, majd felemelkedett a hangja. — Nézzétek ezt a figyelmességet! Buktákat is hozott az öregasszony. Ezeket Benedeknek sütötte... Még Benedek is evett belőle. — Kértem, hogy hagyjátok ezt a témát — növelte hangerejét Herédi is, aztán hirtelen halk lett. — Nézzétek inkább ezt a három gyűrűt az ujján! Azt vallotta nekem, hogy ezeket három különböző nőtől kapta, holott amint gyanítjuk, ez kizárt lehetett, hiszen megtartóztatta magát a nőktől. — Figyeljetek csak! — szólalt meg ismét Török. — Egy borítékot is tett a tálcára az öregasszony. Nini! Ezen a mi nevünk áll! Talán ez a végrendelete barátunknak. Ügy van. Itt van a borítékon, hogy „Benedektől, kizárólag barátainak”. — Akkor bontsuk fel! — tolakodott a tálcához Bagoly.- Kézbe vette a boriié- kot, forgatta, azután Herédének nyújtotta. — Te olvasd! Ez olyan halvány írás, hogy szemüveggel sem látom. SZŐ NÉLKÜL bólintott Herédi, felbontotta a borítékot, és a kivett papírra bámult. — Hangosan! — szólt rá a másik kettő. — Drága barátaim! — kezdte Herédi, azután. mint aki csak átfut egy íi'ást, sebesre fogta az olvasási tempót. — Hányatott életem leghűbb társai voltatok, ezért rátok hagyom életem legnagyobb titkát. Mindig biztattatok, hogy adjam fel függetlenségemet, és nősüljek meg, de amint tudjátok, ezt-mindig elhárítottam. Titokban azonban házasember módjára éltem, ráadásul három nővel egyszerre, akiknek gyermekeket is nemzettem. — Ez aztán a meglepetés! — kiáltott fel Török, — Folytasd! — Drágák voltak nekem ezek a nők, ők is bolondultak értem, de tíz év után fel kellett oszlatnom ezt a háremet, mert a hölgyek fejükbe vették, hogy otthagyják unalmas férjeiket, és hozzám jönnek feleségül. Ennek azonban nemcsak jogi akadálya lett volna, hanem belső törvényeim is tiltakoztak ellene. Nevezett hölgyek ugyanis a ti feleségeitek voltak, és nekem fontosabb volt a barátságotok, mint a három nő. — Hagyd abba! — kiáltott fel Bagoly. — Hazugság! HERÉDI tovább olvasta a levelet, amelyben pontos leírás volt arról, hogy melyik barát felesége milyen kölnit használt, melyiknek milyen intim testrészén milyen anya- jegy volt, milyenek voltak férjeik szexuális szokásai, és így tovább. Herédi a gyertya fölé tartotta a levelet, és elégette, miközben megjegyezte: — Miután a halottak nem szoktak beszélni, mi sem hallhattuk őt. Ha nem lenne már időszerűtlen, azt mondanám: dögölj meg, te disznó! Elindult kifelé. Társai némán kulloglak utána. BEN KE LÁSZLÓ : Madárijesztő Ki ez a fáradt nem lehet ember mit őrzök én itt mi lesz belőle ml lesz belőled mi lesz belőlünk Foszló gerinccel láncolt helyünkön sikkadunk lassan tűnünk a tájban elmos a zápor föltár a vadkan J^zen a íorró nyáron az vezér terén magas, tűvékony, bokáig érő lebernyegben ténfergő leányzók állítottak meg egy-egy arra járót: elnézést. válthatnánk néhány szót, mondták udvariasan a kiszemeltnek. Orruk fölött sárga jel virított. Sápadtak voltak, mint akik sötét tömlöcből szabadultak, s hosszú ideig nem érte őket szabad levegő, napfény. Naponta járok arra, akár többször is. ráérősen, árusok portékáját vizslatva, dinnyét válogatva, messziről érkezett kobzosok dalait hallgatva, hetekig mégsem inzultáltak. A minap, amikor éppen szeretett munkahelyemre siettem, mellém tipegett egy: elnézést ... Abban a pillanatban élesre váltott védekezési ösztönöm. — Engem nem érdekel az ilyesmi — mondtam peckesen. A sápadt arcú ennyivel beérte. A vastag derekúak nem érték be ennyivel. Két sarokkal arrébb szólítottak le. Ünnepélyesen közeledtek. Sárga kardigán, frissen ondolált hajzat, hálóval rögzítve, széles orrú cipő — elférjen benne bütyök, tyúkszemkarika —, kezükben színes fedelű könyv. Súlyosan jöttek, mint az Infláció, de nem vágtatva, lassikán, mint az ökör, vontatta szekér. Itt az ideje, mondták eláilva utamat, hogy elmélyedjek a Bibliában. — Nekem olyan vastag Bibliám van, hogy maguk még olyat nem is láttak, mondtam nekik peckesen, de élesebben, mint a sápadt arcú lánynak. — Majd ha beteg lesz maga, majd ha bajban lesz, akkor nem fog maga gúnyolódni — mondták fenyegetőleg. Egyre több fejvadász kószál köztereken, megállókban, fürkészik a sokadalmat, kémlelik a fizimiskákat, találgatva, kit lehetni Isten, Krisna aklába terelgetni. Noha megbízólevelet egyikük sem lobogtatott még. önzetlenül. Vajon? Nem inkább önzőek-e? Kn elviselem a sárga jelet a homlokukon, egyikükhöz sem mennék oda, ugyan törölje már le sápadt arcocskájáról ezt a sárga foltot, szép leányzó, szebb maga úgy, folttalan sápadtságában. A vastag derekúaknak se mondanám, vegyék már le azt a rusnya hajhálót, hadd turkoiássza a szél. Senkit se beszélnék le akármilyen gyermeteg csodakönyv forgatásáról. Olvassa csak nyugodtan, addig legalább csend van Ebben az elvadult világban nincs is szebb látvány, mint egy csöndesen olvasgató ember. Engem hagyjanak békében. Próbálják elgondolni — tolerancia! — hátha, éppen velem van az Isten. Hátha éppen vele társalgók, miközben embereket és ku- „tyaszart kerülgetek. Hátha éppen jeltelenségcmben vagyok jeles. Hátha éppen most vettem észre, most értettem meg valamit. Talán egy sárguló levél, talán egy pattanni készülő gesztenyeburok láttán. | stennek, ha van, nincs ■* szüksége önkéntes közvetítőkre. Isten, ha akar, megszáll engem, és segéderő nélkül megbeszéli velem, amit akar. Biblia sem kell hozzá, noha nekem tényleg van, inár akkor volt. amikor sok mai vitéz még csak Lenineket gyűjtögetett könyvespolcára. , Ne essenek kétségbe értem akkor se, ha nem Istennel bíbelődöm. Az is a kettőnk dolga. Majd elintézzük egymással, Hogy hol és mikor, bízzák csak ránk. Kör Pál Szeretem a kendert, kivált mikor méregzöld csipkéje kezd sárgulni, s fanyar szagát úgy lengeti át a szemközti vízpartról, mint tömjént a ministránsgyerek. Ilyenkor már nem ülök fel a nyárnak, hiába ontja a fényt, amely hamar fogy, csak délben van ereje. Alkonyaikor fázósan reszket az árnyék, s az ég rendre elhullatja a hervadó csillagvirágokat. Ez az én időm, a legjobb szezon a horgászatra. A hínár elfáradt, lefekszik, nem állja útját a poly- kának, mikor húzom kifelé. Pénteken délután bepakolok a Trabantba. Fél veder kukoricát korpával keverve. Viszem beetetni, a Némedi mögötti csatornához. Ott van egy kis sufnim, oda járok már húsz éve horgászni. Épp végzek, mikor jön a mezőőr. — Rég láttam Zsiga bácsi. Tán beteg vót? — Most majd láthat — mondom az öregnek, aki úgy húsz évvel idősebb, mégis ő mondja nekem, hogy bácsi. — Holnaptól kint vagyunk, hozom az asszonyt is. Majd kerüljön errefelé halászlét enni. Még akkor azt hittem, hogy jön Maris is. Húsz éve jár velem pe- cázni, miért pont most ne jönne? A verandán meg van terítve, lecsó párállik a tányéron. A látványtól lelombozódom. Nem mert a lecsó rossz étel, de az asszony juhtúrós nokedlit ígért. Töpörtyűvel meg kaporral. Maris ért a nézésből. — Nem kaptam túrót, beteg a túrósasz- szony. A lecsóban van szafalúdé. — Remélem, más nem beteg, a többi dolgot megvetted? — hümmögök rá a tányérból. — Nagyjából. Ami még hiányzik, megveszem holnap. MATULA GY. OSZKÁR Őszi lázadás — Holnap?! Holnap hajnalban Indulunk, amikor még nincs yit- va senimi! ^ — Majd elmegyünk vasárnap. Egy nappal előbb vagy később, nem mindegy? Hitetlenkedve bámulok. Maris ilyet még nem mondott. A hangja is szokatlan. Dercés. Valami kezd derengeni. Maris készült a vitára. A lázadásra! — Miért nem mondtad reggel, miért hagytad, hogy kimenjek beetetni ?1 — Mert akkor még nem tudtam, amit most tudok. Itt volt Kata meg Miki. Jöttek szólni, hogy mennek színházba. Nekünk is vettek jegyet. Szombat estére. Holnapra. — Én ugyan nem megyek! — mondtam mérgesen. — De te csak eredj! — Megyek is! Évek óta nem voltunk színházban. Nekem nem hiányzott. Erre most rájön a mehetnék. Teljesen bezehernyézek, bár az is lehet, a nokedli miatt dühöngök. Utálom, ha más van ebédre, mint amit ígérnek. Csúnyán egymásnak megyünk. Mint kiét felhergelt kakas. Ö fel- hánytorgatja, hogy húsz éve nem vittem nyaralni, azelőtt is csak egyszer. — Húsz éve főzöm a halászlét, pedig a szagát sem bírom — hüppögi. Egy ilyen perpatvar sok mindent felkavar, rég elfelejtett sérelmek kerülnek a felszínre. — De nagy a szád, Maris! Akár az apádé. Azé a vén hárijánosé! Apósom, mikor esküdtünk, ígért egy hálószobabútort. Évekig mondta, aztán meghalt. A vén zsugori! Hogy miért pont ez jut most eszembe? A fene se érti! De beolvasom Marisnak, mintha ő tehetne róla. Aztán duzzogva lelépek. Hajnalban berakodok. Egy hét- revalót mindenből. Maris alszik, Vagy teszi, hogy alszik. Furcsa, rossz érzés így elmenni, már nincs is kedvem hozzá, de ha most engedek, fuccs a tekintélyemnek. Kitolatok a kapun, az utca csendes. A lentebb fekvő lakótelep panelházai úgy úsznak a hajnali ködben, mint habgaluskák a madártejben. A tanyán meglepetés vár. Valami disznó budit csinált a sufni előtti pástból. — Szerencséje lesz — röhög a mezőőr, s egy üveg sörért elkaparja a trutyit. Bedobom a horgokat, aztán leülök várni. A víztükör sima, apró párákat lehel. Szemben mozdul a sás, két termetes pézsmapocok indul reggeli portyára. Én pan- cser! A pézsmákat bámulom, közben az egyik bot vészesen bólogat. Bevágok, kilós dévért szán- káztatok a halzsákba. Nyolc felé megéhezem. Ilyenkor szokta hozni Maris a reggelit. Pirított szalonnát tojással. Most nincs rántotta, mert nincs Maris. Fellázadt. A fene a jódolgát! Nyersen rágom a szalonnát. Ex kell a protézisemnek. Próbálom magamat hergelni, haragudni az asszonyra. De nem megy. Mar azt is bánom, hogy a bútorral előhozakodtam. Régen volt, minek a régi dolgokat bolygatni? Nem tudom, miért, de délfelé mehetnékem támad. Mint a madárnak, ha jön az ősz. öt hal tú- tog a zsákban. Mit kezdjek vele? Halászlét is csak Maris tud főzni. Mögöttem harangoznak. A falu messzi van, bágyadtan száll a hang, akár a fáradt fecske, de azért hallom, s képzeletben megjelenik előttem a terített asztal. Mellette Maris. Vajon mit főzött ebédre? —- Jó lesz a hal a gyerekeknek »- gondolom magamban. Keresem az okot a menésre. Marist a faluban látom meg, száll le egy sárga buszról. A kezében ételhordó. Mellé húzok. — Hát te? — nézek rá kérdőn. — Azt mondtad, mész színházba... — Persze, hogy megyek. De az csak este lesz. Most meg dél van. Főztem juhtúrós nokedlit. Még meleg. A busz félóra múlva indul vissza. Addig megebédelhetsz. — Na, ülj be — mondom halkan, most az én hangom szokatlan. Van abban minden. Megbánás, bocsánatkérés, meg az a valami, ami évek alatt gyűl fel bennünk a másik iránt, ami az életünk értelmét jelenti. — Mondd csak, meg van még az a jegy? Az én jegyem? — Már miért ne volna? — Akkor jó — bólintok a szóra, aztán rákanyarodom az útra. Arrafelé, ahonnan Marist hozta a sárga busz. Jelesek, jeltelenek
