Pest Megyei Hírlap, 1992. június (36. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-08 / 134. szám
JÓ DIPLOMÁCIAI ÉRZÉKKEL Csatát nyert a polgármester Egy települést megismerni — kívülállóként — kétféleképpen lehet. Beül az ember a községi könyvtárba és átböngészi a testületi ülések jegyzőkönyveit, majd — ha van — a helyi lapot is. Nem állítom, hogy az így kapott információ teljes értékű, mindazonáltal valósághű képet ad a községről. Kivált, ha tudunk olvasni a sorok között, s a mondatok mögött is. A Sóskúti Hírforrás községi-értesítő rovatában egy rövidke hírre bukkantam: a képviselő-testület elnapolta a döntést a Griger Miklós Emlékére Sóskút Községért Alapítvány ügyében. Bizonytalan időre. Erről az alapítványtervezetről már hallottam egyet s mást, a lényeg: Kummer János polgármester javasolta, a régi iskolából alapítványi költségekből létesítsenek egy apácák által működtetett szeretetotthont a magányos öregek részére, mely Griger Miklós nevét viselné. A szegények papja Mielőtt továbbmennénk, nézzük meg közelebbről, ki is volt az a Griger Miklós, miért pont a2 ő nevét, szellemiségét választotta a sós- kútiak fiatal polgármestere az alapítványhoz. s Griger Miklós 1880-ban született Körmöcbányán, a teológia elvégzése után Besztercebányán kezdte meg papi működését. A tízes évek elején került plébánosnak Sóskútra. Rendkívül jó képességű szónok volt, melyet később képviselőként az Országházban is kiválóan kamatoztatott. A Keresztyén Gazdasági és Szociális Párt színeiben lépett fel, mindvégig a szegényeket védte és képviselte. Ügy is, mint pap, és úgy is, mint politikus. Noha hívei rajongtak érte, 1919-ben akadt néhány magáról megfeledkezett sóskúti polgár, aki a nép ellenségeit látta a papokban, köztük Griger Miklósban is. Az apátplébánosnak kis híján az életébe került a tiszavirág-életű, Kun Béla nevével „fémjelzett’ proletárdiktatúra, ám amikor a nehéz idők elmúltak, és sor került a számonkérésre, Griger Miklós volt az, aki tekintélyét latba vetve sorra kimentette a felelősségre vonás alól az ellene vétőket. Talán még annyit róla, meggyőződéses királypárti volt, s mindvégig — a Hor- thy-korszak idején is — szoros kapcsolatban, állt a Habsburg-családdal, baráti szálak fűzték Habsburg Ottóhoz. Ezt nem véletlenül említem, ugyanis a sóskúti alapítvány fővédnökéül Habsburg Ottót kérték fel, amit ő ez év február 12-én megküldött válaszlevelében megköszönt és elfogadott. Magányos öregség Az alapítvány körüli huzavona taglalása előtt nem árt tisztázni — hisz példaértékű —, mit kívánt megvalósítani Kummer János a szeretetotthonon keresztül. A sóskúti katolikus templom melletti régi iskola hosszú ideje áll üresen. Az épület hasznosításának kérdése vetette fel az ötletet, viszonylag kis átalakítással és ráfordítással alkalmas volna szeretetotthonnak, melyben idős emberek tölthetnék életük utolsó éveit felügyelet és gondozás mellett, enyhítve bennük a magányosság szomorú érzését. Ami a legszebb az egészben, mindezt egy olyan fiatalember gondolta ki, aki még igen távol áll a magányos öregségtől, mégis átérzi az öregek gondjait. Kummer János (maga is mérnök) és Díváid László tervezőmérnök megbeszélték az otthon kialakításának műszaki „stratégiáját”. Az állandó elhelyezettek részére 11 lakrészt alakítanának ki, egy-egy apartmanban — szoba, teakonyha, zuhanyozó, WC — két személy lakhatna (házastársak is). Két társalgó, orvosi szoba, gondnoki lakás, fürdetésre alkalmas fürdőkádas fürdő, szóba egészítené ki a komfortot. A közös ebédlőben 28-30 személy étkezhetne, vagyis bejáró idősek is igénybe vehetik az étkeztetést. Mint már említettem, a gondozást, irányítást apácák intéznék. Visszatérve a képviselő- testület döntéselodázására, Kummer János szűkén méri a szót, van egy olyan érmésem, az általa felhozott ok nem egészen fedi a valóságot. — A képviselők egy részében felmerült, hogy amennyiben anyagilag is hozzá kell járulni az otthon kialakításához, ezt jelentősen megsínyli a község költségvetése. No igen. Csakhogy kis magánnyomozás után — elbeszélgettem néhány, magát megnevezni nem kívánó sóskúti lakossal — más is kiderült. Megtudtam, hogy nem annyira az alapítvány anyagi vonzata, hanem Griger Miklós személyisége, a vele kapcsolatos „emlékek" aggasztanak, mi több, irritálnak egyeseket a községben. Hogy kiket? A néhai apátplébánost meghurco- lóknak még élnek a leszármazottai, akik már azt is rossz néven vették, amikor a rendszerváltozás után eltávolították azt az emléktáblát, mely a ’19-es „hősök” nevét őrizte. Amiből is arra kell következtessünk, egyesek nem tapsoltak Sós- kúton a rendszerváltozásnak, s a Griger név hallatán sem örülnek. Kummer János jó diplomáciai érzékkel áthidalta a véleménymegosztottság szakadékét. Kivett 20 ezer forintot, a zsebéből, és egyéni kezdeményezésként kérte a cégbíróságtól a Griger Mik. lós Emlékére Sóskút Községért Alapítvány bejegyzését. A huszárvágás Az alapítvány körüli indulatok lelohadtak, a község csendben figyeli a fejleményeket. — Nem 'is tudtam a huszárvágásról — mondja az egyik bácsika. — Ezt jól kifundálta a- polgár- mesterünk. Nem vagyok tehetős ember, de ezer forinttal én is beszállok. Ki tudja? Lehet, hogy én is odakerülök. Szóval, úgy tűnik, Kummer János nagy hűhó nélkül, de megnyerte a csatáját. Matula Gy. Oszkár Mifástforgók és itthon ntamdók Kiből lehetne bébiszitter ? Jó is, meg nem is, ha az ember gyereke világot látni indul. Jó azért, mert színes, ismeretlen kultúrákat ismerhet meg, idegen nyelveket tanulhat. Rossz meg azért, hogy itt kell hagyni a biztonságot adó hazát és a családot. És mi van, ha „odaki” mégsem úgy sül el a dolog, ahogy a rózsaszín leányálmokban megálmodta- tott? A Zsámbéki Tanítóképző Főiskola harmadéves végzős hallgatóját, Horváth Évát is javarészt ilyesfajta aggályok fogják vissza az idei nyárra tervezett nagy kalandtól, a németországi munkavállalástól. A 21 esztendős leendő tanítónő ezekben a napokban utolsó szigorlatára és az államvizsgára készül. Igen kecsegtető ajánlatot kapott két müncheni nemzetközi ifjúsági munkaközvetítő irodától, amelyek gimnáziumot végzett magyar lányokat is toboroznak Németországba bóbiszitter- nek. Beethoven portréin — A végén kezdem: mégse utazom ki ezen a nyáron, pedig úgy terveztem — mondja Éva kissé letörtem Vizsgaidőszaktól elárvult, csöndes. kollégiumi szobájában, egy négyágyasban ücsörgőnk, és az ő jövőjéről beszélgetünk. Egyenpokróccal letakart ágya fölött, a falra ragasztva egy - Picasso-rajz plakátja és egy komor tekintetű Beethoven-portré. Lehet, hogy véletlenül került oda a bonni születésű zeneszerző-óriás képe — tűnődöm —, hiszen ő is német. Ám valószínűbb, hogy Éva német kultúra és a zene iránti szeretetének a jele — döntöm el magamban. — Miért gondoltad meg magad? — Most már tényleg izgat a válasza. Ügy Polgári teherviselés Mégis iesM helyi adó Tavaly év végén Kovács Ferenc polgármester, még úgy nyilatkozott lapunknak: nem valószínű, hogy 1992- ben sorra kerül a helyi adó kivetése Örkényben. Most viszont arról kaptunk hírt, hogy június 11-én, 17 órai kezdettel nyílt képviselőtestületi ülés színhelye lesz 4 "kMírinn a községháza, s fő napirendi pontként a helyi adók kivetésének és beszedésének kérdését tárgyalják. Eddig a hír, melyből nem derül ki, vajon már ez évben is fizet az Örkényi polgár, vagy csak jövőre. Amiért nem árt ott lenni azon az ülésen. Az önkormányzat szintén így véli, épp ezért kérik a lakosságot, saját érdekükben minél többen jelenjenek meg a nyílt ülésen. BÜFÉRENESZÁNSZ Tavaly a polgármester hívta fel rá a figyelmemet: az alsónémedi sporthorgászok egyesülete több mint pecások véd- és dacszövetsége, amolyan falufórum is, ahol két ponty fárasztá- sa közt a községet érintő problémákat is megvitatják. Akkor írtam is egy kis színest az illusztris társaságról, nem feledkezve meg a tó partján „üzemelő’’ sátorbüféről sem. A társadalmi munkával kialakított búfelejtőben bizonyos Gelencsér Pista nevű úr, más néven „a Sváb” főzi a halászlét a kifogott potykákból, amelyhez mindig akad egy-két üveg jégbe hűtött kőbányai, kóla, spt frissen főzött kávé is. Az idén tavasszal — a tisztújító gyűlés után — újabb híreket kaptam, ezúttal rosszakat. A komák valamin összekaptak, s olyan döntést hoztak, márpedig a „kóce- rájt” le kell bontani! Le is bontották, ám hamar kiderült, csökkent a tó klientúrája, amióta nincs a Sváb, és nincs halászlé, a tavalyihoz képest kevesebb napijegy talál gazdára, s így megapadt a bevétel. Okos ember, nem tesz maga ellen, felülbírálja a döntését. Ezt tették a némedi pecások is, üzentek Pista úrnak; borítsunk fátylat a torzsalkodásra, gyere üsd fel megint a kócerájt. A legújabb fejleményeknek részese voltam magam is. Lévén, hogy meghívót kaptam az újra nyitásra. Megnyitó? Büféreneszánsz! Bállal egybekötve. A háromtagú zenekar kétszáz decibellel bazsevált. (György Balázs polgár- mester másnap: kitettek a legények magukért, még éjfélkor sem tudtam aludni.) Mit mondjak? A tóparton több kocsit számoltam, mint egy. rangos pesti lokál parkolójában. Pista úr „tündökölt’’ a halászléről és pacalpörköltről csak legekben lehet beszélni. De ami még fontosabb: újra szent a béke a tagok közt, rendeződtek a nézeteltérések. Milyen jó volna ugyanezt írni országos dolgainkat intéző nagy- jainkról is, az országatyákról, a politikusokról. Vajha eljön-e az idő, amikor minden viszályt és egyenetlenkedést félretéve, egy asztalhoz ülnek békésen tárgyalni? <—gyű—) jöttem Zsámbékra, hogy kiutazókról írok, s lám, meghátrálót találok. Mondom neki, ha újból huszonegy éves lehetnék, mint most ő, bezzeg nekivágnék. Amit megtehetsz huszonegy esztendősen, nem biztos, hogy negyvenévesen is megteheted, intem őt. Évának se férje, se gyereke és fiatal, előtte az élet, ráadásul az iskola egyik eminense — s hogy valóban kitűnően tanul, mutatja, az ő ösztöndíja a legmagasabb, 7600 forint. Hát akkor miért hátrált meg? Csak a félelem tartaná vissza, hogy kudarcot vall „odaki”, és ezért a szájára veszi a szülőfaluja? — Á, nemcsak ez! Vincze Anitával és Vaskó Jánossal, a csoporttársaimmal hármasban akartunk kimenni. Anita is bébiszit- ternek, mint én, János pedig bármilyen fizikai munkát elvállalt volna. De ők most csábító pesti tanítói állást kaptak, ezért lemondták az utat. Én meg egyedül nem merek nekiindulni, inkább elvállaltam egy komáromi művelődési ház igazgatói állását, néhány kilométerre a szülőfalumtól. Picasso madara Vajon tényleg igaz lenne, hogy a magyar értelmiségi fiatalok — hála a több évtizedes mesterséges kisko- rúsításuknak és a vasfüggönynek — gyámoltalanabbak a magabiztos és bátor nyugati fiataloknál? Vagy a vállalkozó szellem hiányozna ebből a komoly és kedves zsámbéki diáklányból? Nézem Éva feje fölött a felszabadultan szárnyaló, könnyed, papír Picasso-ma- darat. Azt nem nyűgözi semmi. — Mit is csinálnék ott kinn egyedül, kellő nyelv- ismeret nélkül? Mindössze két és fél évig kellett a főiskolán németül tanulnunk — választhattunk az angol, a francia, a német és az olasz közül —, mi hárman nem véletlenül maradtunk a német mellett, osztrák és német rokonaink vannak. Az édesanyám sváb, az édesapám magyar, de én már egy kukkot sem tudok németül. Évek óta él bennem a vágy, hogy újból a felszínre hozzam a sejtjeim mélyén elraktározott, ismeretlenül is ismerős anyai nyelvet. Vogel — madár — mondja, és követi a tekintetem. Már ketten bámulunk a szabadon szálló pa- pírgalambra. — Majd talán jövőre kimegyek. Addig csak meglesznek nélkülem a német gyerekek. Hármójuk közül Anita számít a világot látottnak, tapasztaltnak, hiszen ő tavaly nyáron tíz napig Ausztriában, egy kis burgenlandi faluban már bé- biszitterkedett. — Ebben a tíz napban többet tanultam németül — igaz, tájszólásban —, mint a főskolán a két és fél évben és a külön nyelvtanfolyamon — állítja mély meggyőződéssel. János, jövendőbeli férje mellette ücsörög a kollégiumi ágyon, és gyengéden fogja a kezét, buzgón bólogat erre, ő is így tapasztalta. — Ha most összeházasodtok, és a biztonságot adó pesti tanítói állást elvállaljátok, és ha hamarosan jön a gyerek, jövőre vajon ki tudtok menni? — Szeretnénk. De lehet, hogy csak János megy ki. A diákok /öVö/e Anitából dől a szó, ausztriai tapasztalatait összegzi: — Nekem szerencsém volt, mert barátságos és demokratikus érzelmű családhoz kerültem, otthoni szomszédaim révén. Gazdáim engedték használni a telefonjukat, a biciklijüket, sőt az autójukat is, és a két gyerekük szintén barátságos volt hozzám. A kisebbikkel nehezebben boldogultam, mert ő még olyan csöpp volt, hogy beszélni se tudott. Csak olyan családhoz érdemes menni, ahol emberszámba vesznek, és ahol a gyerek legalább öt-hat éves, már beszél. A zsámbéki diákok egyi- ke-másika riasztó tapasztalatokkal tért vissza a bébi- szitterkedésből. Aki rosz- szul fogta ki, rémesnek és megalázónak írta le kinti munkáját, afféle keleti cselédként kezelte a kenyéradó család. Egy-egy diák Angliában és angol nyelvterületen vállalt mun-, kát, autista gyerekeket gondoztak egy éven át. Velük, sajnos, nem tudtam találkozni, mert a vizsgaszünet elszólítótta őket. Mindenesetre társaik elmondása alapján nem lehetett túl könnyű dolguk a beszédhibával küszködő angol gyerekek közt. Francia- és olaszországi munkavállalókról nem tudnak a zsámbékiak, talán az ezeket a nyelveket tanító óraadóik tehetnének valamit a kapcsolatok kiépítéséért. A zsámbéki főiskolán a külföldi munkavállalás, például a bébiszitterkedés, nyelvtanulási célból még igen ritka. A diákok kizárólag személyes, családi vagy baráti kapcsolataik révén juthatnak hozzá, mert a toborzóirodák létezéséről szinte semmit sem tudnak. Idegennyelv-taná- raik nem a munkavállalást, hanem a csereüdültetést szorgalmazzák, hiszen a dolgozó diáknak legtöbbször évet kéne halasztania emiatt, s ez sem a tanárnak, sem a diáknak nem jó megoldás. A legcélszerűbbnek a diplomaszerzés utáni külföldi munka látszik, és a legtöbben ezt választják. A legfontosabb ok, amely mégis maradásra bírja a végzősöket, kétségtelenül az, hogy a frissdiplomás tanítók, óvónők félnek, külföldről visszatérve nem kapnak idehaza munkát. Ezért a könnyebb és biztosabb megoldást, az itthoni állást választják. Ügy látszik, a magyar fiatalok sokat szorgalmazott idegennyelv-tanulása ezen a ponton megfeneklik. Kocsis Klára
