Pest Megyei Hírlap, 1992. február (36. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-05 / 30. szám

OPERETTBŐL AZ OPERABA Nyakfelmefsző­lázban Póes Péter—Haris László: 301—SZDSZ C'zeglédi—Bánhegyi: Előre a békéért! PLFLKRT ES TÖRTÉNELEM játéka mindenféle szélnek” Miután Magyarországon nincs önálló múzeuma a pla­kátművészetnek, ezért aztán több helyen is gyűjtik, ki­állítják a plakátokat. Nemrégiben láttuk a Magyar Nem­zeti Galériában a rendszerváltás plakátjait. És ezekben a napokban is van egy történelmi áttekintés — plaká­tokban elbeszélve — a Legújabbkori Történelmi Mú­zeumban, a Budavári Palota ,?A” épületében. Az utóbbi negyven esz­tendő anyagából mutatnak be háromszáz politikai, ke­reskedelmi, gazdasági, kul­turális témájú plakátot. A február közepéig látogatha­tó „ ... játéka mindenféle szélnek” című bemutató al­címével — Plakát és törté­nelem 1944—1990 — bővebb eligazodást is ad, a témát és a tárgyalt időszakot ille­tően. Az első plakát még feliratában azt hirdeti: kö­zös erővel a bolsevizmus ellen, Európa és Magyaror­szág fennmaradásáért! Ám ott vannak mellette a Vörös Hadsereg parancsnokságá­nak felhívásai, meg az Ideiglenes Nemzeti Kor­mány tagjait felsorakozta­tó falragasz, az előbbi sze­gedi, az utóbbi debreceni kiadásban. Újjáépítés, párt­küzdelmek, választási har­cok, földosztás, a termelés megindulása — mind-mind változatos és választékos plakátokon. Agitáló, felszó­lító, figyelemfelkeltő rajzo- kal, feliratokkal. Annak idején (is) olyan művészek jegyezték e plakátokat, mint Bortnyik Sándor, Ko- necsni György, Fischer Ilo­na, Szántó Piroska, Hincz Gyula, Ék Sándor. De ezzel a felsorolással már át is léptünk az ötve­nes évekbe: itt a békeharc, a munkaverseny, az ötéves terv, a nagy filmsikerek: a Csapajev, a Kína lánya, a Dalolva szép az élet... A nagy gazdasági sikerek, a Könnyű a mosás mosópor­ral, a Minőségi bútort a dolgozóknak, a Bő termés, jut mindenre ... Az éberség kora: Elvtársak, leplezzétek le az ellenséget! Aki nem éber, nem titoktartó, a dol­gozó nép árulója . . . Mind­ez a szocreál legjobb ha­gyományai szerint. Aztán 56-ban a forrada­lom feliratos, információ­közlő falragaszai, amelyek hírül adják, rendkívüli ál­lapot van, megalakult a forradalmi bizottság. S alig néhány lépéssel odébb a Forradalmi Munkás-Pa­raszt Kormány programja, majd 1956 decemberéből Békés karácsonyt! hirdet egy plakát. Éljen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom — 1957-ből, 1958-ból, 1963­ból... és így tovább. Újabb ötéves tervek, MSZMP- kongresszusok, némi kul­túra: művészeti hetek, mú­zeumi hónapok. Húsárak 1987-ből. Stop, Nagymaros! 1988-ból. Em­lékezzetek Nagy Imre rava­talánál 1989-ből. Pártharcok, választások, munkásőrség, Tovariscsi konyec. A kör bezárul. Kezdődhet elölről a plakátszemle: Kö­zös erővel a bolsevizmus el­len ... kádár — Találják ki, hol akadtam össze legutóbb Lehoczky Zsuzsával! Az operaház­ban. Na és?! Igen ám, de egyikünk sem a nézőtéren ült. Az Erkel Színház ’jú­niusi bemutatójáról tartot­tak sajtótájékoztatót, a Nyakfelmetsző című világ­hírű horrormusical kap­csán. Lehoczky átigazolt az Operába? Divat! A képvi­selők is egyik parlamenti­padsorból a másikba sasz- széznak, egy színésznő miért ne?! De hogy operett­ből operába! A fordítottja csak-csak ... Mi történt? , — Hát ez bizony furcsa játék! Együtt játszani — és énekelni! — Kincses Vero­nikával és a többi jeles operaénekessel! Állítólag Kincses Veronika is druk­kol, mivel az ő számára éppoly távoli a musical, mint nekem az opera. De az is igaz, hogy ezt a sze­repet hat éve egy zseniális prózai színésznő alakítja a Brodwayn (nem a pesti, Nagymező utcai Broad­way n, hanem az eredetin). — Amikor Kalmár Péter rendező felhívott, és opera­házi vendégszereplésre in­vitált, majd eldobtam a te­lefonkagylót. De hát nekem nincs annyi és olyan han­gom! Viszont Péter jól is­meri az operettszínház előadásait, színészeit, vizs­gaelőadásként nálunk ren­dezte meg az Ének az eső­ben című musicalt; ha ő megbízik bennem ... ! Bele­rágtam magam a darabba, lejátszottam kazettáról, megnéztem videón, kritikus füllel kipróbáltam a ma­gas és mély hangjaimat, hogy felelősséggel válaszol­hassak. Végül minden bizo­dalmámat Péterbe fektet­tem. A zenébe meg egyene­sen beleszerettem. Lehető­ség, nagy feladat, hatalmas játék. Kemény színészi munka lesz, de hát Koós János is ráállt. Igen, ő is, mégpedig Miller Lajos tár­saságában ... Hogy miféle vad mixtúra ez, Kincses— Lehoczky és Koós—Miller? Ebben a produkcióban ép­pen az a pláne, hogy a cél­nak legmegfelelőbb hangú szereplőket válogatta össze Péter; ez nem olyan, mint a Te rongyos élet, nem olyan, mint a My Fair Lady, ez nemcsak nyakfel- metszés vonatkozásban ha­lál bonyolult ügy! Pompás együtteseiben is minden szólam külön-külön sokat­mondó. Közbe-közbeszólnék, ha Zsuzsa hagyná, de most semmi egyébről nincs mit mondani. Nyakfelmetsző- lázban ég. — Most ez határozza meg az életemet. Mondjak va­lami meglepőt? Hat éve dohányzóm, ha nem is szen­vedélyesen, de annyira igen, amennyi egy ilyen pótcselekvéshez illik. És most egy-kettőre leszoktam róla. Bizony! Koós János is most dobta el. Életünket és vérünket — brrr! — a Nyakfelmetszőért! Imádjuk, rettegünk tőle, és minde- nekfelett dolgozunk. Egye­lőre korrepetálunk, de már­cius elejétől súgó nélkül fújom a szerepemet, attól kezdve színpadi próbák ... Lehoczky Zsuzsát mosta­nában négy szerepben lá­tom az operettszínházban: a Zsákbamacskában, a Ma- rica grófnőben, a Nagyma­mában és az Örült nők ketrecében. Örült újságíró- nő-kérdéssel folytatom: — Mit csinál szabad ide­jében? — Szabad idő? Egy pilla­nat! Megnézem az értelme­ző szótárban, hogy mi az. Ha munkám van, nincs szabad idő, nincs magán­élet! Olyan időszakokban, amikor délelőtt-délután próba, este előadás ?! Amúgy főzőcskés vagyok, azaz volnék. A háztartást sosem hanyagoltam el, de leegyszerűsítem. A vidéki fellépéseket egyelőre lekö­rözték az imént említett feladatok. Amint lehetsé­ges, folytatom. Pereli Gabriella Hetvenévesen is — sok­sok díj és kitüntetés, több mint kétszáz hazai és kül­földi kiállítás, ötvenhárom könyv után — fáradhatat­lanul alkot. Egyike a legis­mertebb magyar fotóművé­szeknek. — Nagyon szegény csa­ládból származom — kezdi beszélgetését Gink Károly —, egy kis Sopron megyei községben születtem, Ivá­non, ott volt erdész az apám. Onnan jöttünk fel Pestre, mert annyira nyo­morogtunk, hogy enniva­lónk sem volt. De Pesten sem lett sokkal könnyebb az életünk. — És a fotózás? — Az úgy kezdődött, hogy a háború előtt puszta kí­váncsiságból elmentem az amatőr fényképészek egye­sületébe, a Belgrád rak­partra. De arra nem tudok válaszolni, hogy a kép miért került közel hozzám ... 16—17 éves lehettem, ami­kor az első íényliépezőgé- pet kézbe vettem. És az­óta szinte le sem tettem ... Viszont az érettségi után, a pénzkeresés kényszeréből, két évig gyors-gépíró-leve­lező lettem. Csak kínlód­tam, alig vártam, hogy fényképezhessek. Szombat­vasárnap sportfotókat csi­náltam, 1942-ben nemzet­közi kiállításon aranyérmet nyertem. Aztán, amikor már végképp nem bírtam az irodai munkát, a szüleim Cink Károly hetvenéves Csak letettem a képet tudta nélkül, sorra felke­restem az akkori nagy fényképészeket, hogy vala­melyikükhöz beállhassak dolgozni. Így kerültem a híres Várkonyi-stúdióba. Vdrkonyi László bízott ben­nem, s 21 évesen 16 ember­nek lettem a főnöke, öröm­mel dolgoztam, itt kezdtem el portréfotókat készíteni. — Térjünk még egy kicsit vissza az életéhez. — Aztán jött a háború, átéltem egy olyan bombá­zást, amikor 47 emberből hárman maradtunk élet­ben ... Engem holttá nyil­vánítottak, megvan róla a papír is. 1945-től 51-ig sza­badúszó voltam, utána kényszerítettek, hogy lép­jek be a Magyar Fotóhoz. Ott nem bírtam tovább há­rom évnél. Aztán jött 1956. Disszidálni akartam, de nem sikerült. Kétszer hoz­tak vissza. 1956 után na­gyon nehezen alakult az életem. Ellenforradalmár­nak, hazaárulónak titulál­tak, úgy is bántak velem, szerződéseket bontottak fel mondvacsinált indokokkal, nem adtak megbízást. 1957 februárjában Aczél György még a Fotóművészek Szö­(Kovács Zsolt felv.) vétségből is kirúgalott ... Éveknek kellett eltelnie, amíg némileg konszolidá­lódott a helyzetem. — Fekete-fehér vagy szí­nes kép ... Melyik áll kö­zelebb önhöz? — Nem akarom élesen elválasztani. A fekete-fe­hér ősi dolog, soha nem fog eltűnni, szükség van rá. A színesnek még sokat kell fejlődnie, mert technikailag nem áll azon a fokon, hogy változatlan színekkel évti­zedeket kibírjon. Én az éle­temnek 80 százalékát a fe­kete-fehér laborban töltöt­tem, ezért bevallom, egy kicsit már belefáradtam a fekete-fehérbe... — Emlékezetes baj, mel­léfogás érte-e a fotózás so­rán? — Nem is egyszer. Pél­dául mindmáig sajnálom, hogy Iránban, amikor a no­mád karavánt fotografáltam volna, akik rám sem hede­rítettek, csak vonultak, a látványtól felajzva és a sietség izgalmában figyel­metlenül a leexponált te­kercset véletlenül újra be­fűztem a gépbe . . . Hát, ez nagy gikszer volt! A teve­karavánról egyetlen ké­pem sincs ... — Több mint 200 kiállí­táson mutatták be a képeit. Melyiknek volt a legna­gyobb sikere? — A Bartók-anyagomnak. Ez Amerikától Indiáig be­járta a világot. Pedig eh­hez nem is volt szerződé­sem annak idején. Csak le­tettem a képeket. Hát ezt a luxust, hogy szerződés nél­kül dolgozzak, ma már nem engedhetem meg magam­nak. — Nem fáradt el, nem unt még bele a fotózásba? — Én nem tudnék élni fotózás nélkül. De nem is tudnék mást csinálni. Ez életem egyetlen szerelme, és ebben még soha nem csalódtam. Most a Magyar- országi várak című albu­mot készítem. Ha pedig ezen túl leszek, szeretnék egy könyvet létrehozni, Vallomások címmel, ami­ben színesben és fekete-fe­hérben el tudom mondani a belső valómat.- Eőry Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents