Pest Megyei Hírlap, 1992. február (36. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-17 / 40. szám
Segíts, hogy segíthessünk! Vöröskereszt. A szó hallatán ma talán mindnyájan a használt ruhák kilóra mért hatalmas báláira és az ingyenkonyhák ingyenlevesére gondolunk. Vajon miként tud fennmaradni, egyáltalán megélhet-e még napjainkban segítőszervezet? Amely miránk építene, holott mi is egyre jobban elszigetelődünk és gondokkal ugyancsak megpróbált emberek vagyunk. Szviatovszki András a megyei Vöröskereszt titkára. Beszélgetésünk alatt ki sem ejti száján a „nehéz, szűkös, nincs” lassan közhelyszerű szavakat, hanem beszámol tényekről és eredményekről. Bár kétségtelen: szervezetük tagsága az elmúlt időszakban 90 ezerről 60 ezresre zsugorodott, ezen azonban csöppet sem szabad sajnálkozni. Mert a „Segíts, hogy segíthessünk!” jelszava számtalan önkéntes adományozó által meghallgatásra talál. — Van pénzünk — most éppen 800 ezer, nem kevés — Szviatovszki András sorolni kezdi, hogy felkérő levelükre, amikor még nem is hitték, egyáltalán a postaköltségük megtérül-e majd, csodák történtek. Érkeztek újabb és újabb adományok — Nem panaszkodhatunk hát. Tudja, két- ségbeejtően sok elesettel találkozunk a munkánk során. De egyre többet tudunk nekik segíteni, mert minket is támogatnak. Persze a magunk kárán kellett rájönnünk, elébe kell mennünk a dolgoknak, vállalkoznunk kell. Kevés a véradó Még nemrégiben is, úgy két évvel ezelőtt gazdasági Damoklész kardjaként lebegett felettünk a teljes csőd réme. Mára pedig elmondhatom, pénzügyi problémáink megoldódtak és minden hozzánk fordulón tudunk segíteni. Összefogtunk önkormányzatokkal Budaörsön, Szentendrén, Érden és Szigetszentmikló- son ingyenkonyhát állítottunk fel. Itt nemcsak forró levest kapnak - szegényeink, hanem alkalmanként jogi tanácsadást, ruhasegélyt is. — Mind gyakrabban hallhatunk véradásra invitáló felhívásokat. — A második legfontosabb feladatunknak tekintjük ennek mindenkori szervezését. Mert vérből sosem elég. Hogy amikor a vérellátósok megérkeznek kora reggel egy településre, ne legyen hiába az útjuk. Különösen nehéz manapság véradásra ösztönözni, mert a nagyvállalatok ideje leáldozott, a kisebb cégek, nyugati érdekeltségű vállalkozások gazdái nehezebben adnak munkásaiknak felmentést egy-egy munkanapra emiatt. Szívbe markelé — Korántsem fontossági sorrendben, ele mit tartanak még égetően sürgős feladatuknak? — Halaszthatatlan feladatot az iskolások körében végzett munkák jelentenek. A tagságnak előírt 14 éves korhatárt szeretnénk leszállítani tíz évre, úgy gondolom, ez az életkor már alkalmassá teszi a gyerekeket arra, hogy fölfogják: a vöröskeresztes segítség- nyújtás a jövőt jelenti. Tahiban nyári táborokat szervezünk, szívesen adunk akárhány iskolának támogatást egészségnapi rendez- vényhez, vetélkedőkhöz. Kísérletképpen módszertani és anyagi segítséget adtunk háztartástan és egészségnevelési programok tantervi bevezetéséhez is. Mozgássérült gyerekeknek minden évben tábort szervezünk, sajnos közülük nagyon soknak csak ezekben a hetekben nyílik meg a világ. Nem ide tartozik talán, de szívbe markoló, amikor egy 14 évet betöltött gyerek búcsúzik azzal tőlünk, tolókocsijában, könnyes szemmel, mivel már jövőre nem számít általános iskolai korúnak, hogy soha többet nem nyaralhat velünk. — Kik a segítőik? Azt tudjuk, hogy egyéni adományok szép számmal érkeznek. Vannak-e kapcsolataik más szervezetekkel? — Természetesen, hiszen enélkül életképtelenek lennénk. A megyei önkormányzattól a Pest Megyei TisAiorvosi Szolgálaton át a mentőszolgálatig szinte felsorolhatatlan a társintézmények és kapcsolatok jegyzéke. Gondolati és eszmei átfedések miatt pedig különösen az egyházakra támaszkodunk, a megyei vezetőségünkben lelkészként szolgál Gulyás László nagytisztelelű úr Monor- róL De nagy propaganda és komoly segítség az is, ha mondjuk egy pap a szószéken kihirdeti a következő véradás dátumát. — Titkár úr, a beszélgetés legelején vállalkozásokat említett. — Beindítanánk a hagyatékszolgálatot. Több helyen már sikeresen működik, mivel kaptunk egy 250 négyzetméteres újpesti raktárai, ezért ha bárkinek felesleges holmija akad, mi szívesen átvesszük, rászorulónak átadjuk, ha kell, értékesítjük. Mindenféle akcióban részt veszünk, olyan áron értékesítünk holmikat, amiket a legszegényebbek is meg tudnak vásárolni, azért némi hasznunk azért még marad. És persze a bálás ruhák. Akármelyik önkormányzat megkeres bennünket, készségesen, csekély térítés ellenében vihetnek tőlünk 100— 120 kilós csomagot. Hiszen sok öregnek ruházkodásra végképp nem telik. A szociális otthonok lakóinak pedig szinte semmi. Nem árt tudni Szviatovszki András, a megyei Vöröskereszt titkára ezekben a tárgykörökben látja a legfontosabb feladataikat. A beszélgetés végén még a lelkemre köti, gondjainkkal vagy felajánlásainkkal keressük meg a helyi Vöröskereszt Szervezeteket, vagy közvetlenül a megyei vezetőséget, s ha lehet, közöljük telefonszámukat. Nem árt tudni, katasztrófák sújtottjainak, bárki bajban levőnek mindenképpen segítenek. Telefonjuk: Budapest 112-1403. —fi— „Én amondója vagyok...'' Gyula úr aggódik Apám esténként elballagott egy fröccsre. A harmadik utcába. Pedig a miénkben is volt kocsma, i talán a bora sem volt rosszabb, mint azé a másiké. Hogy miért ment mégis oda? A Kapusi úr szögletes, esetlen mozdulataiért, ahogy lecsapta a törlőronggyal az asztalt, s ahogy odatette a talpas poharat a vendég elé a kockás abroszra. Volt ebben családiasság, barátság, törődés, a vendég elfelejtette, hogy a boráért fizet, s nem grátisz kapja. Valami hasonló indítta-* tás visz engem Kerepes- tarcsára, az ottani fedett uszodába. Pedig Kispestről oda-vissza-ötven kilométert kell vezessek, s ha úgy vesszük, uszoda is van kettő a környéken. Szép is, nagy is, csakhogy: a kere- pestarcsai uszodának van egy sajátos varázsa, amit — számomra — Gyula úr jelent. A kabinos. Magyar Gyula eredetileg autóbuszsofőr volt. Akkoriban még nem ismertem, nem voltam az utasa. De szinte biztosra veszem, ahhoz a sofőrfajtához tartozott, aki belemondja a mikrofonba: Jó napot kívánok és jó utazást! Kétszer, háromszor végigúszom a medencét, aztán kiülök pihenni. Beszélgetünk Gyula úrral. Ö rendszerint ezzel a bevezetővel kezdi a mondanivalóját: én amondója vagyok, kérem szépen. Satöbbi. Két hete a Kistarcsa és Kerepes közti konfliktust „értékelte”, s véleményét már csak azért is objektívnak tekintem, mert Gyula úr eredendően nem kis- tarcsai, nem kerepesi, de még csak nem is Szilaslige- ten jött a világra, tehát területileg pártatlan. — Én már csak amondója vagyok, nagy bolondság ez a különválási cécó. Többen többre mehetnénk, úgy meg ha megkülönülnénk, fizetheti mindenki külön-külön az olyan terheket, amit megosztva könnyebb viselni. Tudom én, mi nyugtalanítja Gyula urat a leginkább ebben az egész áldatlan vitában. Az uszoda sorsa. Az utóbbi időben jó néhány fórumon elhangzott, veszteséges, nagy terhet jelent az önkormányzatnak. Olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy kiadják vállalkozásba. Csakhogy egy Ilyen változás értelemszerűen azzal jár, hogy a jelenlegi árakat emelni kéne. A belépődíjakból (talán egész Pest megyében a legolcsóbb), dotálás qélkül kizárt dolog az üzemeltelés. Ráadásul a három társközség gyerekei sem járhatnának díjtalanul az úszótanfolyamokra. — Én ellene vagyok a vállalkozásba adásnak, jóllehet nem érinti a személyes érdekeimet. Nekem a kabinosság csak nyugdíj- pótlék, s az is biztos, kabinosra mindenképp szükség van. (Az azért nem mindegy, hogy az önkormányzat vagy egy magánszemély a munkáltató, az utóbbi hamarább túlad egy nyugdíjason.) — Gyula úr, a tavalyi 10,6 milliós ráfizetés azért egy kicsit sok. Nem csodálom, ha az önkormányzat vacillál. A község pénzéből gazdálkodnak, s ezzel a pénzzel el is kell számolni. — Én már csak amondója vagyok, az uszoda is Börtön után: merre tovább? Ezerből kétszáznak sikerül Az utóbbi egy évben körülbelül ezer fiatal szabadult a tököli fiatalkorúak börtönéből, de közülük mindösz- sze az ötödének sikerült szabadulásakor azonnal álláshoz jutnia. Sajnos a kikerülők egyre kisebb százaléka kap rögtön munkát odakint. Dr. Vörös Ferenc, a börtön és f egy ház igazgatója szerint ez az arány egyre romlik, hiszen négy-öt éve még majdnem a száz százalékukat azonnal várta állás. A szabadulok csökkenő elhelyezkedési aránya ösz- szetett társadalmi okokra vezethető vissza. Ezek közé tartozik például, hogy folyamatosan fogy a munkahelyek és az állások száma, egyre több embert bocsátanak el. A büntetésüket Tökölön letöltőitek azonban -minden szempontból kedvezőtlenebb helyzetben vannak, ugyanis innen éppen az a — 18 éves korig — fiatal korosztály kerül ki, amelyet még' a felnőtteknél is jobban sújt á munkanélküliség. REMÉNYTELEN HELYZET A tököli szabadulók 70 százalékának szinte teljesen reménytelen a helyzete. Nekik nincs családjuk, őket még ez a segítő közösség sem várja vissza. A többiek álláshoz jutására több a remény, ugyanis a családjuk legtöbbször igyekszik nekik munkát keríteni addigra, mire kikerülnek. A börtön büntetés-végrehajtási osztályának utógondozói a sűrűsödő nehézségek miatt mind erőteljesebben igyekeznek olyan társadalmi szervezetekkel felvenni a kapcsolatot, amelyek állásügyben segédkezhetnek. A szgbadulóknak munkát keresni ma a bíróság hivatásos pártfogóinak hivatali feladata. A börtön utógondozói ennek ellenére már fél évvel a szabadulás előtt megkezdik a fiatalok olyan mint az egészségügy, az óvoda, az iskola, meg minden más szociális intézmény. Ezek viszik, de nem hozzák a pénzt. Be kell sorolni az uszodát is a CSAK kiadási rovatba. Ha kiadják vállalkozásba, annyi, mintha megszűnne. Annak az 1600-1800 gyereknek legalábbis, aki évente itt tanul meg úszni, ide jár hasznosan eltölteni a szabadidejét. Minimum a kétharmada elmaradna, nem tudná fizetni a felemelt belépőt. Beleértve azokat is, akik Csömörről és a XVI. kerületből járnak át Tárcsára. Bár személyesen nem találkoztunk, Gyula bácsitól tudom, Miklós Alajos személyében új vezetője van az uszodának. Más a hangulat, a személyzet felsza- baduítabb. Legutóbbi kintjártamkor azt is megtudtam, az ön- kormányzat egyelőre nem kíván foglalkozni a vállalkozásba adással. Amiért is Gyula bácsi megnyugodott, s a szokásosnál is vidámabban invitált a patyolattiszta öltözőbe. Van egy ártatlan trükkje. Mindig ugyanazt az öltözőszekrényt kapom. Amitől olyan érzése támad az embernek, hogy megbecsült törzsvendégnek tekintik. Mint egykor apámat a Kapusi-kocsmában. (—matula—) kinti életének előkészítését. Az elítéltekkel arról beszélgetnek, hogyan szeretnék alakítani későbbi életüket. Akinek családja vagy egyéb kinti kapcsolata van, azokkal állás- és szállásügyben levelet íratnak, egyúttal számos társadalmi szervezettel — GYIVI, rendőrség, Vöröskereszt, munkaközvetítő irodák, egyházak, önkormányzatok — is felveszik a kapcsolatot. ALKALMATLAN SEGÍTSÉG A börtönigazgató szerint a mostani rendszer, amely hatósági körbe — a bíróságokéba — utalja az utógondozást, alkalmatlan a szabadulók hatékony segítésére, álláshoz juttatására. Ugyanakkor a korábbi felelőst, a rendőrséget se tartja erre a legmegfelelőbbnek. Ehelyett inkább olyan patronálói hálózatot kéne kialakítani az országban, véli a parancsnok, amelynek természetéből fakad a segítség. Ilyenek lehetnek például a nőegyletek, a sportkörök, a karitatív és egyházi közösségek és a Vöröskereszt, amely egy éve máris igen eredményesen segíti a tököli szabadulókat, ám ez csak csepp a tengerben. Tököl most az egyházak irányába szándékozik nyitni. A kezdeti próbálkozásokból úgy tűnik, törekvéseik megértésre találnak. Az önkormányzatok bekapcsolása ebbe a folyamatba igen problematikus, hiszen a legtöbb önkormányzat és a települések lakossága legtöbb helyen kifejezetten ellenzi, hogy környezetükben szabadulókat telepítsenek le vagy foglalkoztassanak. Az ön- kormányzatok például a közhasznú munkák álláslehetőségeinek felajánlásával segíthetnék a fiatalok újrakezdését. Erre szép példát mutatott mostanában Miskolc és Szaboics-Szatmár- Bereg megye. Sajnos Pest megyében az önkormányzatok nem kapkodnak a Tökölről szabadulók után. Az utógondozók is legtöbbször hiába küldik meg rendszeresen a szabadulók iratait a munkaügyi irodáknak. Pest megyében tavaly sikertelenül próbálkoztak, A börtönben se mindenki dolgozhat, csak az, aki megbecsüli magát. A munkanélküliség a zárt falak közé is betört. A kint és a bent egyforma játékszabályokat diktál (Érdősi Ágnes felvétele) hogy alapítványi pénzből — amelyben két minisztérium adománya is benne van — egy tanyán átmenetileg letelepítsék a jó magaviseletű és reményteljes visszailleszkedéssel kecsegtető szabadulókat. Alapítványi pénzből több százezer forintért egy tanyát vásároltak Dabas közelében, ahol három-négy szabaduló fiatalnak nem végleges szállást és sertéstenyésztői állást kínáltak. Sajno^ már az első fiatal hamarosan odébbállt, a tanyát azóta kétszer kirabolták. MEGINT MEGPRÓBÁLJÁK A tököli börtönigazgató a kudarc ellenére idén tavasszal újból próbálkozik. A tanyát újból berendezik, ami még alapítványi pénzből se ígérkezik olcsó mulatságnak. Ráadásul meg kell győzni a vonakodó da- basi polgármestert és a (anyaszomszédokat is arról, hogy fogadják be az oda kerülő fiatalokat. Kocsis Klára Megfogalmazódó aggályok Kétséges, hogy még az idén megszületik-e a hosz- szú idő óta vajúdó nemzetiségi és kisebbségi törvény, hangzott el a nemzetiségi és kisebbségi törvénytervezetről tartott konferencián Gödöllőn. A megyei önkormányzat nemzetiségi, társadalmi, oktatási és művelődési bizottsága által szervezett eseményen Wolfart János, helyettes államtitkár, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke a kormány kisebbségi politikájáról szólt, Mata Mihály, a Művelődési. Minisztérium főosztályvezetője pedig a kisebbségi oktatási és művelődési célkitűzésekről. Az önkormányzatok kisebbségvédelmi feladatairól dr. Ba- raczka Róbertné, a BM törvény-előkészítő főosztálya nevében foglalt állást. A hozzászólásokból nem túl idilli összkép kerekedett ki. Többen bírálták a törvénytervezetet — főként a kisebbségi kerekasztal képviselői. Komoly kifogások is elhangzottak a terve.- zettel kapcsolatban. Volt, aki a „nemzetállamiságtól”, a „feudálisságtól”, a „hűbériségtől” féltette a leendő törvényt, de a vádak között szerepelt például, hogy a jelenlegi törvénytervezet garanciák nélküli és a nemzetközi joggal ellentétben diszkriminálja a cigányokat, a zsidókat és az örményeket mint etnikai kisebbségeket. Ehhez kapcsolódva aggályaikat fejezték ki a cigány szervezetek is. A Pest megyei önkormányzatok közül Cegléd- bercel és Vecsés képviselői szóltak nemzetiségi gondjaikról. K. K.
