Pest Megyei Hírlap, 1992. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-21 / 17. szám

C E G! ID I XXXVI. ÉVFOLYAM, 17. SZÁM 1992. JANUAR 21., KEDD Szaletlik és verandák a vendéglátásban A régi ceglédi ácsok ta­gos, szép mívű kerti lugaso­kat építettek, olasz—német nyelven szaletliket a na­gyobb vendéglátóhelyek ud­varán. Egymagukban állot­tak és nyitottak voltak minden oldalon. Homlokza­tukat és az eresz alját át­tört, díszes mezőkkel az alföldi ácsok remekeivel, a mesterség művészi mértani és növényi elemeivel lát­ták el. Zöldre voltak fest­ve és nyáron voltak hasz­nálatban. Alattuk zajlott a boros, sörös, pörköltös, fe- ketés, kártyás, táncos, mu­zsikás mezővárosi társas élet. A vendéglők és kávéhá­zak napja a söntésbcn kez­dődött, itt már a kora reg­geli takarítás alatt mérték a pálinkát, a szeszbarátok állva itták a pultnál. Mun­kájukat megszakítva szál­lingóztak a borivók, ők mar leültek egy negyedórára a tarka abroszos asztalokhoz. (Nem mai szokás a mun­kaidőben való borozás, leg­följebb sört isznak a bor helyett.) Tíz órakor élén­kült meg a mozgás a szalet- liben. A söntésből kiáram­ló pörköltszagra, a béke­idők vendéglőinek felejthe­tetlen illatára muszáj volt betérni egy korsó söritalra, zónapörköltre. A zóna pör­költ két darab kis húsból, egy fél krumpliból és gaz­dagon adagolt ízes szaftból állt. A frissen csapolt sör és a zóna üdítőleg hatott, de­rűt keltett és a megszakí­tott munkát további ered­ményekre serkentette. Ha megkondult a déli harang, jöttek az abonánsok (előfi­zetők), hozzájuk csatlakoz­tak a szálloda vendégei és az idegenek. Nagy sokaság árasztotta el Ceglédet az országos vásárokon, telt bukszájú kereskedők va- gonszámra vásárolták a vá­gómarhát, lovat. borjút, ezek nem sajnálták a pénzt a kávéházban, kikeresték az árát. És az árusok, ügy­nökök sokasága. Szüreti időben az itt hetelő borke­reskedők. Ebéd után főtt a fekete, leültek egy rövid kártyapartira, „eljátszottak egy feketét”. Aki veszített a kártyán, fizette a kávé­kat. A cigányzenekar este hétkor stimmelt és a Ra- detzky-marssal kezdte a mű­sorát. Leginkább hatan voltak, és némi kis fizetést kaptak a tulajdonostól, jö­vedelmüket a borravaló ad­ta. Egy szalvétával letakart tányérba gyűjtötték a pénzt, mely a cimbalomnál állt egy széken. A közönség a vacsorát már a muzsika hangjai közben fogyasztot­ta. A szolid polgárok ha­mar hazamentek, a kártyá­sok vették át a terepet. A záróra hajnali három óra­kor volt. Ha a társaságnak kedve volt maradni, a gaz­da elszalajtott egy pincért a rendőrségre, tizenöt pen­gőért feloldották a zárlatot, a vendégek mulattak reg­gelig. Másként zajlott a vasár­nap. Az Ür napját dologta­lanul töltöttük az egyház rendelése értelmében. Vé­(Apáti-Tóth Sándor felvétele) gigültük-énekeltük az is­tentiszteletet, utána kitó­dultunk a korzóra. A Vasút utcát sűrű sorokban jártuk. Sütött a nap és béke len­gett a város fölött. Tizen­egy órakor megoszlott a tö­meg, ki-ki a megszokott ká­véházához vette az irányt. A gazdák a népkörbe, a kereskedők és Vállalkozók a Központi kávéházba, az ipa­rosok és értelmiségiek a Nemzeti kávéházba. A sza­bad levegőre vágyódok az Alszegi úti Szalisznyókert­be és a Fürdőkertbe. Nyá­ri lugasa volt a Vasút utcai Mózes vendéglőnek, szalet­li állt kint a Kámánban, a majálisok Istvánligetében. Ott az évszázados tölgyek alatt állított nagy szaletli- ben táncoltak az esti vonat indulásáig. A Gubody-kertben meg­gondolatlanul elbontott Vi­gadó mindkét végén maga­sodott egy-egy veranda. A verandák abban különböz­tek a szaletlitől, hogy há­rom oldalukat mutatták csak a kertnek, a negyedik oldaluk a ház falához tá­maszkodott. Oromzatuknak és ereszaljuknak ugyan­olyan díszítése volt, mint a szaletliknek. Hétköznap es­te is szólt a Boros Jancsi zenebandája. Alant, a sze­líden világított parkban ré­gi barátok és új szerelme­sek sétáltak, a villanyégők tányérjai körül esti boga­rak keringtek, s a közeli vasútállomás felől néha füttyentettek a mozdonyok. Ácsok faragták a szőlő­beli verandákat a Kámán­ban. Irodalomtörténeti ne­vezetesség a ma is álló Tö­mörkény—Gubányi présház verandája. Híres nyáreste- ket töltöttek a város urai, Gubody Ferenc polgármes­terrel az élen, Kárpáti Aurél nagybátyjának, Fa- bianek Vilmos téglagyáros­nak verandáján. Vidám szü­retek és névnapok muzsi­kás. felhőtlen összejövete­leinek színhelyén. Napjainkra eltűntek a szaletlik és a vendéglői verandák. Legutoljára a Népkor kerti lugasát bon­tották le. egy időben a cse- mői vasút két megállójának puritán verandájával. Va­kolat alá rejtőzködött a Nemzeti kávéház (Kossuth) szaletlije. Ma is áll, de csak azok tudják, akik hajdan itt söröztek alatta. Meglepetésünkre most há­moznak ki a Szabadság té­ri „Ügyvédház” udvari ré­szén — képünkön! — egy szépséges épségben levő ácsremek verandát, öreg ügyvédek szerint valamikor a régi időkben valahonnan hozták ide. Honnan, azt egyelőre nem tudni. Kinek az udvarán volt ez a nyolc­ágú csillagokkal tűzdelt mesteri alkotás. Ez is zöld­re van festve, mint minden ceglédi szaletli és veranda, nyeregtetős és bádoggal van borítva. Egy kis gondosság­gal úgy kéne szétbontani, hogy ismét fölállítható le­gyen egy műalkotásokat megbecsülő helyen. Hídvégi Lajos Lónyihogásra perdül a tánckar „Százféle szakadok...” Aligha van megkapóbb látvány a csupa fodor tüll- szoknyácskában és pici to­pánkában tipegő aprósá­goknál. Ezek az apró bale­rinák a nagy izgalommal előkészített záróvizsgákon nemcsak a szülők, de az egész közönség szemefé- nyei. Három- és hatéves kor között nem kis teljesít­mény egy szabályos piru­ett, s mindaz a tudomány, ami nélkülözhetetlen a si­keres előadás lebonyolítá­sához. így tél derekán per­sze még fényévnyi távol­ságúnak tűnik a produkció, de a gyerekek és a huszon­éves tanár néni együtt lel­kesednek. A ceglédi művelődési köz­pont „B” épületében van­nak a foglalkozások. A gyerkőcök szülői segédlet­tel vedlenek át a balett­órához. Csivitelők, vihán- colók. Atya ég, hogy lesz ebből komoly tanóra? — gondolhatná a magamfajta járatlan kíváncsi, mire pil­lanatok alatt megoldódik a rejtély. B iBSZEMXYI BALERINÁK Kovács Andrea kinyitja a terem ajtaját. Tartása már a balett-táncosé, ko­moly tekintete végigsimítja mindannyiukat. „Én tizen­négy balerinát szeretnék látni” — szólal meg, s ez­zel megtörténik a varázslat. A kislányok büszkén tart­ják a fejüket, kihúzzák ma­gukat. és kezdődhet a ko­moly munka. Az ovisoknál fegyelmezésre nincs szük­ség. Ha beszélgetni kezde­nek, leállítja a zenét, máris egymásra pisszegnek. Az előkészítő csoportba a három-öt év közöttiek tar­toznak, a nagyobbak közé a hat-kil'enc évesek, akik már nehezebb gyakorlato­kat tanulnak. Lány vala­mennyi. Volt egy kisfiú is, de ő az első napon megol­dotta a kényes helyzetet. Kikéredzkedett pisilni, s azóta nem jött vissza. A tavalyi vizsgát videón őrzi a tanárnő. „Olyanok, mintha az enyémek lenné­nek” — mondja, s ez egy­aránt értendő az akkori és a mostani tanítványokra. A lényében van a pedagógiai ösztön, ahogy a zabolátlan kiscsikókat fegyelmezett ba- lettnövendékekké változ­tatja. A szülők is észreve­szik ezt az átlényegüíést. Andrea kis idő alatt nagy utat futott be. Eszmélésétől fogva a zene és a tánc volt a mindene. Először csak öntudatlanul illegett-bille- gett a tükör előtt, aztán ahogy cseperedett, mind tudatosabban használta, formálta a testét. Csak ép­pen balettre nem járatták, vidéken élt a család. Ti­zennyolcadik évében, gim­nazista nagylányként uta­zott a fővárosba, ahol az V. kerületi táncművészeti munkaközösségben Zákány Magdolna mesternőhöz irat­kozott be. Gimnáziumi ta­nárai megértőek voltak. Nem tettek szemrehányást, így egy év alatt sikerült az előkészítő csoportból feltor­náznia magát a művész­képzőbe. Hallatlan szor­galommal, kitartással két év alatt előadóművészi en­gedélyt szerzett. Három éve rendszeresen fellép a Zá­kány csoportban. Klasszi­kus és dzsesszbalettet, va­lamint modern táncokat ta­nult, hozzá a klasszikus mozgásművészet áll a leg­közelebb. EXHIBICIONISTA MŰVÉSZET Titkárnőképzőbe járt, mi­közben már balettozott. Aztán délelőtt dolgozott, délután száguldott Pestre az órákra. Jelenleg a MÁV- nál dolgozik a Nyugatiban. Másképp nem tudná a ten­ger sok pénzt kifizetni vo­natjegyre. Kiszámlázást vé­gez egy számítógép mellett. Muszáj maradnia, a táncból nem lehet megélni. Sajnos a képzett kolleginák egy része kénytelen bárokban, több mint kétes produk­ciókban fellépni. Erre ő nem lenne képes. Vonzza a színpad, a ma­gamegmutatás. Ä tánc ex­hibicionista művészet. Csak addig izgul, amíg a világot jelentő deszkákra nem lép. Attól kezdve feloldódik, teljesen kiadja magából a feszültséget. Eggyéolvad teste-lelke a zenével, a mozdulattal. Szereplés pe­dig ritkán adódik. A klasz- szikus balett itthon nem túl elterjedt műfaj. Maradnak a bemutatók, a Tavaszi Fesztivál, a Petőfi Csar­nokban és a budai Vigadó­ban a táncfórumok. Ven- dékszerepelt már a cso­porttal Bonnban, fellépett Olaszországban. Különös koreográfia kü­lönös hanghatásokra. Ló­nyihogásra, tücsökciripelfs- re, pályaudvari zajokra táncolnak, végül Bach E- moll hegedű- és zongora- versenyével ér tetőpontjára a produkció. Társadalmi el­idegenedést, közeledést, emberi kapcsolatokat jele­nítenek meg. Szabad asszo­ciációkra épül a közlés, és általában megérti, jói fogadja a publikum. Min­denki a maga kódrendszere szerint fejtheti meg a látot­takat. Andrea tiszta gondolat- világú, szép beszédű lány. A családjáról beszél, amelyhez sok szeretettel kötődik. A saját szertelen­ségéről. „Szétszaggatom magam százfelé, mégis egy­féle tartok.” Vibráló, érzé­keny lény. Heti két szabad délutánját a bébikkel tölti, örül, hogy várják, mindent előkészítenek neki. Nem idegen számára a tanítás. A MES TERNŐ MELLETT A mesternő mellett már foglalkozott gyerekekkel. Ügy bánik velük, mint a sajátjaival. Ö még nem vá­laszthatja az anyaságot. Tamasi Tamás Olvasóink írják Visszautasítom A Ceglédi Hírlap 1991. december 28-iki számában Akit a sírból hoztak vissza címmel Szebeni Ilona könyvéből közöltünk egy részletet. Merre van a ma­gyar hazám? című doku­mentumgyűjteménye töb­bek között ceglédberceli visszaemlékezéseket is tar­talmaz az 1944—1949 között a Szovjetunióba kényszer- munkára elhurcol takróL Ezzel kapcsolatban Endrei Lénárd ceglédberceli la­kostól kaptunk levelet, amelyet az alábbiakban közreadunk. „Én nem mint orvos, és főleg nem mint főorvos vé­geztem a rám bízott fel­adatot. Nem viziteltem, nem vizsgáltam meg a be­tegeket, hisz arra volt a kórházban két szovjet or­vos, akik mellett tolmács­ként és egyszerű szanitée- ként dolgoztam. A férfi ne­vére már teljesen nem em­Ugye bevallhatom, hogy voltaképpen keve­set tudtunk egymásról. Most csitítgalom a lelki- ismeretemet, hogy két és fél évvel ezelőtt — ami­kor Salgótarjánból Ceg­lédre jöttél — én meg­tettem az első lépést. Meghívtalak ottho­nomba egy kora esti cse- velyre. Szűkszavú voltál, nemigen beszéltél ma­gadról. Azt gondoltam, talán majd néhány hó­nap múlva, ha felol­dódsz, többet megtudha­tok rólad. De nem. A másnapra szánt riportok miatt nem jutott rá idő, hogy elmélyülten beszél­gessünk. Ezért szinte el­ejtett mondattöredékek­ből raktam össze mo­zaikképed: eddig hu­EShunyt Rozgonyi István szonhét évet töltöttél el a pályán; sokáig olvasó- szerkesztő voltál a Nóg­rádnál; még tavaly Is tanítottad a leendő új­ságírókat; rajongtál ti­zenöt éves fiadért, s próbáltad meggyőzni arról, hogy ő ne legyen zsurnaliszta. Egyszer megegyeztünk abban, hogy mindketten iszonyodunk egy műfaj­tól; a nekrológírástól. Erre most ostoba tréfát űztél velem. Nem tűnt fel az, hogy az utóbbi napokban hallgatag vol­tál — máskor sem fe­csegtél. Érthetetlen a hír! Asztalomon a táv­irat: meghaltál. Szobád­ban a csend fogja le kö­nyörtelenül az írógéped. Egy lépéssel tartoztál nekem. Eltévelyedtél, ahonnan már nincs visz- szaút. lékszem, csak a vezetékne­vére, dr. Krahmala doktor­nő neve E. Mitcsenko Ka­tarina volt. Ök viziteltek, az ő megállapításuk volt, hogy valaki milyen beteg­ségben szenved és milyen szobába kerüljön, milyen gyógyszert kapjon abból, ami volt. Nekem kellett azt kiosz­tani és lázat mérni, mert ők a betegek közé nem mentek, féltek a tetűktől. Az igaz, hogy kétkerekű kordélyra tették fel a meg­halt embereket. Hogy hová hántolták el, arról fogal­mam sincs, sose láttam. Szeretném tudni, hogy az újságban szereplő Kohlma- yer bácsi mikor került be mint beteg. Erről a lap­ban nem írnak. Én 1945. október 8-áig voltam ott alkalmazásban a fent írt minősítésben. Ettől az időtől kezdve be­teg voltam, mert én is el­kaptam azt a gyalázatos flekktífuszt. Felgyógyulá­som után kerültem a szén­bányába, ahol hazajövete­lünk napjáig dolgoztam. Tehát így kénytelen va­gyok a súlyos vádakat visszautasítani. Én nem szöktem el a faluból, itt maradtam. Sőt, még a kommunista párt védelme alá sem bújtam.” Endrei Lénárd Ceglédbercel CEGLÉDI HÍRLAP Cegléd, Kossuth tér 1. • A szerkesztőség vezetője: Fehér Ferenc. • Munka­társak: Tamasi Tamás és Rozgonyi István. S Posta­cím: Cegléd, Pf. 19- 2701. Te­lefax és telefon: (20) tl-tOO. 9 Telex: 22-6353. 9 Hirde­tésfelvétel: Hírlapkiadó Vál­lalat Közönségszolgálata, Cegléd, Teleki u. 30.: kedd, csütörtök, péntek 0-töl 12-ig, szerda 10—17 óráig. Tele­fon: (20) 10-763.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents