Pest Megyei Hírlap, 1991. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
ELŐNYBEN A TÉNYIRODALOM Amihői a gyerek is érteit Nagyot változott a világ, a korszakról megjelent lényirodalom, személyes visszaemlékezések hozzáférhetők, elolvashatok, s a diákoknak sem béklyózza félsz a nyelvét, ha úgynevezett kényes kérdést kell feltenniük. A 35 évvel ezelőtti eseményeket természetesen ma sem ítélik meg egységesen a történelmet tanító pedagógusok, közöttük is akadnak jócskán nézet- és véleménykülönbségek. Ezt érősítették meg beszélgetőpartnereim, a budaörsi gimnázium tanárai, Kopcsik István és Veresegyházi Béla, amikor arról érdeklődtem, mennyire vannak más helyzetben a pedagógusok most, amikor október 23-a nemzeti ünnep, mint amikor még a pártállam hivatalos álláspontját kellett közvetíteniük. — Tízéves voltam 1956- ban. s az akkori időből három emlékem van — mondja Veresegyházi Béla, aki 197Ö óta tanít: — Láttam apámat tüntetni, az orosz tankok vonulását Szolnokon, november 4-én nálunk is volt egy kis lövöldözés, s a felnőttek nagyon nyugtalanok voltak. A szülői házban mindig is forradalomként emlegették a történteket. így visszagondolva semmilyen különös tanári reakcióra nem emlékszem azokból az időkből, amikor már újból iskolába jártunk. Az általános és középiskolai történelemoktatás sem hagyott ikülönös nyomot bennem, az egyetemen — a pesti bölcsészkaron — azonban már előadtak olyan idős professzorok, akiktől lehetett tanulni, az ember látóköre szélesedett. — Nemrégiben egy Bt-ke Katával készült tv- interjiíban hangzott el, hogy a pártállam idősza- íkában a történelemtanároknak is voltak olyan módszereik, amelyekkel a hivatalos változat mellett érzékeltetni tudták a saját véleményüket is. — Igen, az én praxisomban is előfordult, hogy az ember mondta a könyvben szereplő úgymond hivatalos szöveget, közben mondjuk egy kis grimasszal kísérte a mondókáját, amiből a gyerek is érthette. így a tanárt sem érhette baj, hiszen ha valaki mondjuk hallgatózott az ajtó előtt — ilyen előfordult — nem hallhatott semmi rendkívülit. Ma már persze egészen más a helyzet, aki például egyáltalán nem akarja tanítani ezt a korszakot, abból sincs probléma, hiszen a jelenleg forgalomban lévő tankönyv 1945-ig tárgyalja az eseményeket. Én napjainkig tanítottam és tanítom a történelmet. Ügy vélem, minden a tanár fel- készültségén és tisztességén múlik. — Szakmai körökben SS megítéléséről még a mai napig is vita dúl — vesz: át a szót Kopcsik István, aki október 23-án a korát még nem években csak hónapokban mérhette. — Napjainkban látok egy új veszélyt is, míg régebben balról, most jobbról igyekeznek más színben feltüntetni az eseményeket, eltorzítani a tényeket. A tényeket nem szabad meghamisítani, s a napi politikai események szolgálatába állítani. Hiba, ha a mai rendszert akarjuk visszavetíteni a régire. — A pártállamban 56 ellenforradalom volt, a rendszerváltás közeledtével népfelkelés lett, majd utána forradalom. Ön minek titulálná az 56-os eseményeket? — Nehéz kérdés. Természetesen nem volt ellenforradalom, de szerintem forradalom se, hiszen a reformkommunisták nem magát a társadalmi rendszert akarták megváltoztatni, s nem volt szó a kapitalizmus, a Horthy-rend- szer visszaállításáról. Szerintem egy elkeseredett népmegmozdulás, népfelkelés volt, az oroszok bevonulásakor pedig korlátozott mértékű szabadságharc bontakozott ki. A magyar eseményeket egyébként nem lehet — mint azt sokszor megteszik — az akkori nemzetközi összefüggések nélkül tárgyalni. — Ma 56-ról sok kiadvány forog közkézen, melyeket ajánlja diákjainak is? — Elsősorban a korhű dokumentumokat, az 1956. év sajtóját, amely már hozzáférhető. Jók a História feldolgozásai is, s már a korabeli híradó képanyaga is látható videokazettán. A tényirodalmat részesítem előnyben, hiszen a visszaemlékezések mindig szubjektív jellegűék. Hargitai Éva Egy éjszaka a határzónában Lazábban fogták a gyeplőt A rádió utáni epekedés arra késztetett, hogy magam barkácsoljak egy primitív masinát az ócskasoron összeguberált alkatrészekből. A remekmű 1956 októberében készült el, ezen hallgattam a csalóddal a magyarországi híreket. Hosszú, meleg volt az ősz abban az évben, októberben még ingujjban jártunk. Halkan koppant a hulló dió a földre s halk remények ébredtek bennünk: talán Váradra is eljut majd valami a szabadság szeléből. Pedig — ez az igazság — 1956-ban, Ghe- orghiu Dej idejében, nálunk lazábban fogták a gyeplőt. Az eseményeket ki-ki a maga szemszögéből értelmezte. Mi, a várad-velen- cei magyar srácok egészen másként láttuk a dolgokat, mint a Gojdu-líceum köré tömörülő román diákság, akiknek egy sebtében ösz- szehozott nagygyűlésen azt hangoztatta a Romániai Kommunista Ifjak Szövetségének városi titkára, hogy a magyarországi forradalom célkitűzései közt első helyen szerepel Erdély visszaszerzése. A titkár intelme így hangzott: jó lesz odafigyelni, hogy minél kevesebb szivárogjon be a kinti eszmékből. A hatás megdöbbentő volt, utána először szembesültem igazán a sovinizmussal. Még aznap, kint a Körös partján horgot kértem kölcsön egy cimborámtól, Chivari Valértől. — Eredj a francba! — mondta foghegyről. — Ma egy horgot kértek, holnap már Erdély kall. Talán ott, akkor határoztam el, hogy átszökök a határon és felmegyek Pestre. Csak az irataimat tettem zsebre, még búcsúlevelet sem írtam. Majd ha már ott leszek, írok, bocsánatot kérek a mutitól — nyugtatgattam a lelkiismeretemet, útban Nagyszántó felé. A község mögött volt egy bányató, 150-200 méterre a határtól. Itt akartam átszökni. A kertek alatt surranva elértem a bikaistállót, itt dekkoltam, felhőre vártam, mert a hold erősen világított. Felhő nem jött, az idő múlt, muszáj volt nekilódulni. Ötven, száz métert futhattam, amikor egy nagy fa árnyékából ketten is elém ugrottak. — Stai, ca trag! (állj, vagy lövök!) Megálltam. A katonák nem lőttek, de az egyik ütött. Tarkómra csapott a puskatussal. Bevittek Biharpüspö- kibe, s ájultra vertek. Reggel bedobtak egy lepony- vázott katonai kocsira, ami Váradra szállított. De nem csak engem, még tízen voltak. Tíz magyar srác. Én voltam a legidősebb. Tizennyolc éves. Két napig fogdában tartottak, naponta egyszer kaptam enni. Előbb egy főhadnagy, majd egy civil ruhás hallgatott ki, ez utóbbi egy elegáns, perzsa- szőnyeges szobában. A főhadnagy tegezett, a civil magázott. Még be is mutatkozott. — Popa ezredes vagyok. Bántalmazták? — intett a szemem alatt éktelenkedő véraláfutásra, majd választ sem várva folytatta: mit keresett éjszaka a határzónában? — A rokonaimhoz mentem látogatóba — ismételtem meg ugyanazt, amit a főhadnagynak is mondtam. Az ezredes legyintett. — Maga az összes iratait, magához veszi egy rokoni látogatáshoz? Maga kém! — rivalt rám hirtelen. — A magyar revizionisták ügynöke! Őszintén szólva akkoriban még nem igen tudtam, mit is jelent az a szó, hogy revizionista. Azt viszont tudtam, hogy a kémkedés nem gyerekjáték, a kémgyanús elemeket a hírhedt Duna—Fekete-tenger csatornához száműzték kényszermunkára. — Mióta foglalkozik rádiószereléssel? — hangzott a következő kérdés. — Hol tartja az adó-vevő készüléket, amivel a kapcsolatot tartjia? Mert gondolom azt is csinált, nem csak ezt. Az ezredes felállt és kinyitotta az asztala mögötti szekrényt. Az egyik polcon ott volt az általam barkácsolt rádió. A házkutatás során foglalták le a szobámban. Van egy olyan sejtésem, Popa ezredes egy pillanatig sem gondolta komolyan sem a kémkedést, sem az adó-vevő létezését. Csak rám akart ijeszteni. Még utókövetkezménye sem lett a szökésnek, túl sokakat kellett volna felelősségre vonni, s ez az akkori politikai viszonyok közt nem volt tanácsos. Megúsztam a biharpüspöki veréssel, amitől nemcsak a szökéstől ment el a kedvem, de a rádiót is jócskán megutáltam, újabb nyolc évig nem volt a lakásban. Matula Gy. Oszkár A FÉLELEM CSAPDÁJÁBAN Tűzijáték tankokból Vajon a mama szoknyája mögül riadtan kandikáló gyerekek ötvenhatos élményei milyenek? Milyennek látták a felbolydult világot azok a mai negyvenesek — ráadásul művészek —, a nagy generáció tagjai, akik akkor kisiskolások voltak? Gyerckszemmel milyennek látszhatott a nagybetűs történelem? A homályosra fakult, elmosódott gyerekkori emlékképekből mit tudott és akart az alkotásokba átemelni a ma negyvenes mű- vészgencráció? A választ Szentendrén, festők, szobrászok közt keresem. Asszonyt Tamás eleinte váltig szabadkozik, mondván, az ő ötvenhatos élményei annyira silányak, jelentéktelenek, hogy helyettük erős, izgalmas, hősies történetfüzért kéne kitalálnia. Olyant, amitől az olvasó kezében megállna a kanál, ha vacsora közben otthon az újságban olvasná. Nem akarom unszolni Asszonyi Tamást, már-már felhagyok a kísérlettel, hogy szóra bírjam. Ám ekkor hirtelen hangot vált, közlékennyé válik. Kéretlenül elismeri, mégiscsak lát fantáziát az elsuvasztott jövőjű nagy generációról szóló interjúban. Megered a nyelve. — Épp frissiben vidékről érkeztem Budapestre — emlékezik —, a képzőművészeti gimnázium Kálvin téri kollégiumába mint elsős diák. Szomjasan ittam mindent, a fővárost, az iskolát, a kollégiumot. Budapestről még csak a Gellérthegy és a Kálvária tér közötti szakaszt ismertem. Október volt, alig egy hónapja ízlelgettem a pesti életet, amikor lőni kezdtek. A tanárok egyszerűen ránk zárták a kollégium ajtaját. Se ki, se be, csak a negyedévesek szökdöstek ki időnként, és persze harcoltak is, fegyverrel. Mi, elsősök csak ültünk a hátsónkon, rendületlenül féltünk és éheztünk. ötvenhat végét számomra a november elején autóbusszal(!) Pécsről érkező fél disznó jelentette, ami egy csapásra véget vetett az éhezésünknek. A félelem sajnos maradt. 6 Az ötvenhatos politikai eseményeknek van-e nyoma a szobraiban? — Közvetlenül nincs. Nézze, én fél évig ösztöndíjasként Kómában is éltem, a szobraimban még sincs nyoma az Örök Városnak. Ami viszont ötvenhatban végképp beleivódott a csontjaimba, az idegeimbe, a félelem az igenis fel- felibukkan a műveimben. ötvenhat számomra több évtizedig tartó, félelmekből álló sorozat nyitánya volt. Az esztéták egyszer majd megírják, milyen művészet születhetett csaknem négy évtizeden át tartó félelem közepette. A másik szentendrei festőművésznek, keramikusnak, a negyvenegy éves Adamis Gusztávnak is a félelem vált a meghatározó ötvenhatos élményévé, jóllehet — állítja — sosem volt politizáló művészalkat. — A művészet feladatának az ember és a természet viszonyának ábrázolását tartom, a direkten politizáló művészet mindig is borzasztóit. Egy porcelánvázában, egy hamutartóban, használati tárgyban, amit készítek, az emberek tárgyi környezetét próbálom újszerűbbé, humánu- sabbá tenni, tehát legföljebb áttételesen lehet jelen a politika a művésze-! temben. — ötvenhatban mindössze hatéves volt. Akkori élményei tehát nincsenek jelen mondjuk egy most készített desingjában, egy hipermodern hamutartóban. Ha művészeti ösztönzést nem, akkor mit adott ötvenhat? — Félelmet. Azokban a napokban Komádiban, egy hajdú-bihari kis községben laktunk, az édesapám ott volt állatorvos. Csak arra emlékszem, bejöttek a Fő térre a szovjet tankok és lőttek. A tűzijáték, amit rendeztek, ma is előttem van. Erre az öntudatlan, gyermeki félelemre később több évtizedes tudatosult félelem rakódott, amikor sihederként és később felnőttként naponta tapasztaltam, megfélemlítik és meghurcolják a másként gondolkodókat. Még 1970 táján is állandóan zaklatott a rendőrség. Beidézgettek, vallattak, mert a barátaim, fiatal színészek a szentendrei Fő téren szürrealista, spontán színi-előadást — ma happeningnek neveznék — rögtönöztek. Kocsis Klára
